Főkép

A hosszú évek óta Németországban élő író, szociológus, Konrád György, akivel nem mellékesen ugyanabban a városban nőttem fel, nemrég ünnepelte 80. születésnapját. Ha csak egy könyvét kellene kiemelni, a legtöbben valószínűleg a Látogatót említenék, ami 1969-ben jelent meg, és a II. világháború után szinte vegetáló magyar irodalom egyik fontos mérföldköve lett.

A minimális cselekménnyel bíró kisregény egy monológ, amit T. gyámügyi főelőadó mond el. Ebben betekinthetünk mindennapjaiba, a személytelen hivatal működésébe, és az ügyfelek életébe, akik mindig mások, de mindig hasonló problémákkal küzdenek. Maga az előadásmód sokak számára megerőltető lehet, ezért csak lassan, kis adagokban érdemes haladni a könyvvel. Csak néhány példa: minden bizonnyal nagy hatással volt Konrádra a francia új regény, hiszen az ott megszokott végtelen felsorolások, leírások fontos szerepet kapnak itt is. T. minden hivatali tárgyához személyes történetek kapcsolódnak: néhány soros vagy oldalas terjedelemben olvashatunk különböző félresiklott sorsokról, emberekről. Vagy egyes fejezetek „mi lenne ha” stílusban íródnak és a valóságban meg sem történnek. Összességében nincs homogén előadásmód vagy igazán összefüggő történet. Ami van, az arról szól, hogy T. nem igazán tud mit kezdeni a közös öngyilkosságot elkövető Bandula házaspár fogyatékos, szinte állati sorban sínylődő gyermekével, akit egyetlen hivatal, rokon vagy intézet sem tud vagy akar befogadni. A vele eltöltött nap adja a cselekmény javát.

A kisregény műfaja szintén kérdéses. Regénynek bajos nevezni, mert szinte semmi sem történik benne. Mondhatnánk rá, hogy szociográfia vagy társadalomrajz, de ez sem fedné teljesen a valóságot – sokszor teljesen ad hoc módon tekintünk be a társadalom peremére sodródott, magányos, kallódó, alkoholista, perverz, gyerek- és asszonyverő, munkanélküli, fogyatékos, agresszív, gyilkos, öngyilkos, vagy áldozat típusú emberek zárt világába. Így, ebben a formában szétesőnek éreztem a művet – a néhány bekezdésnyi vagy pár oldalas részleteket élveztem, már amennyire lehet élvezni azt, amikor ilyen témáról olvas az ember, de a könyv egésze nem igazán tetszett. Zavart ez a szétesettség, a fény és öröm teljes hiánya (bár nem maga a komorság a zavaró, ugyanis kedvenc könyveim közé tartozik Krasznahorkaitól a Sátántangó és az Ellenállás melankóliája, Cormac McCarthy Véres délkörökje, vagy Agota Kristof Trilógiája is – de azok a könyvek mégis sokkal inkább szólnak az életről, mint a Látogató). Ezt a kis negatívumot leszámítva azonban azt kell mondanom, hogy érdemes elolvasni a Látogatót, de senki ne számítson könnyed sétagaloppra.