FőképFülszöveg:
A Segítség!, noha a magyar irodalom legjelentősebb regényeinek egyike, soha nem volt tananyag és nem lett kötelező olvasmány. A vele szemben folytatott ellenpropaganda megelőzte a megjelenését, és máig tart. Talán mert radikális társadalmi analízis, mélymerülés a magyar sors- és fajproblémák ijesztő és sötét óceánjába, panorámáját adva a két háború közötti magyar társadalom szellemi, emberi, morális és politikai milyenségének, tiltakozás a magyar értékek, tehetségek, a magyar sorsok megállíthatatlan pusztulása ellen.
Az író a regényben három, távolról induló, később összeszövődő életpályában láttatja a magyar géniusz sorsszerű pusztulását. Az egyik főszereplő Boór Bálint, a sümegi származású nemes, a zseniális szobrász és kiváló politikus, a magyar szellemi értékek megtestesítője; a másik az Erdélyből Pestre került fiatal költőzseni, Baczó Mózes, a nemzeti irodalom nagy ígérete.
Már a könyv első megjelenésekor nyilvánvaló volt, s maga az író sem igen tagadta, hogy mindkét figurában önmagát mintázta meg: Boór Bálint a meglett korú, Baczó Mózes a fiatal Szabó Dezső. Mindkettejük életének fontos szereplője a fiatal tanárnő, Katica, aki előbb Baczó menyasszonya, utóbb Boór Bálint szerelmese. A további alakokat tekintve a mű kulcsregénynek tekinthető: a két háború között mindenki tudta, hogy melyik szereplőnek ki felel meg a közéletben.
Mint minden műve, a Segítség! is tükrözi az író sajátos, barokkosan gazdag expresszionizmusát, sodró nyelvi lendületét, epikai áradását. Figurái életteliek, eredetiek, s a pamflet jellegű, fel-feltörő humor szinte kompenzáló feltétele a regény folyamatos befogadásának. A könyv a magyar megmaradás fontos dokumentuma lehetne, ha elnyerné végre megérdemelt helyét a közgondolkodásban. Tucatszám idézhetők belőle döbbenetes erejű mondatok, ám álljon itt csak egy, képet adva arról, hogy milyen is volt az a bizonyos - folyamatosan félremagyarázott - Szabó Dezső-i fajvédelem:
„Nem azt kívánom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű. Azt kérem: ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar.”
 
Részlet a regényből:
És mindnyájan, akik ott ültek: értelmes munkások, lecsúszott látájnerek: szép, okos, aggódó magyar arcok, mind részei voltak a magyar tragédiának, elgurult aranyai a magyar tékozlásnak, búsuló juhászai az idegen pásztorokhoz tévedt nyájnak.
Alig indult szó, alig koccant össze az első pohár: egy ember-medve cammogott a szobába. Idomtalan behemót testét előrehullatta, mint egy megunt terhet. A hatalmas fej, a szép homlok még a géniusz erejét és méltóságát mondták. De a nagy barna szemek már homályosak voltak az alkohol megszokott mámorától, dülledtek, és véres erecskékkel átfutottak. A püffedt arc vörös volt, az orron és az orr körül már kivirágzott a bor. A lomhán elejtett, harcsásan tartott szájból dűlt a borszag. A lelógó barna bajusz mintha a beszívott ital megcsordult csapja lett volna.
Az alak, lomhán, szuszogva, megállott a fény homályos körében: – Adjék isten jó estét – lihegte.
Fogadták köszönését. A férfi szemei, mint valami gutaütésre hizlalt disznók, végigturkálták az arcokat. Egyszerre csak kihökkent a mámorából. Egyik kezét odalökte Bálint elé:
– Egyen meg a fene, ha ez nem Boór Bálint! Szervusz, pajtás! Látod: ez a demokrácia. Ha mi megdöglünk, dögöljön meg a fejedelem is. A hullák közt nincs rang, nincs fizetési osztály. Engedd, hogy melléd üljek, ezt a kitüntetést talán még mindig megérdemlem.
Odament Bálinthoz, átölelte, nagy boros csókot cuppantott az arcára. Leült melléje, s már szájához szopott egy telt poharat. Timár Sándor a magyar nyomorúság legmélyéről nőtt fel. Valami dunántúli szolgáló szerelmének volt megállandósult csókja. Lakatosmesterségre ment, de a fiatalembert elrendeltetett igézettel vonzotta a könyv, a vers, a szépség, s csakhamar egy jószívű tanár vezetése alatt, ki meglátta benne a feszengő tehetséget, rendszeresen művelte magát. Első versei új levegőt: az elítélt tömegek mély gyökerű sírását hozták a magyar lírába. A feltűnt nevű fiatal munkás nagy szerephez jutott a szociáldemokrata pártban, és ez lett végzete. Dűlt a pénz és dűlt a csók hozzá, s ezt a gyenge lelket elragadták ősi rendeltetésétől. A szenvedés mitológiája kihalványult lelkéből. Azok a gyökerek, melyek a néphúshoz kötötték, s honnan géniusza legmélyebb színeit szívta, elsorvadtak. Lett modern finom ficsúrok, selyemharisnyás nőstény vámpírok, kófictisztelők szabad zsákmánya. Már ágyat vetett benne minden úri bűn, s hogy megszabaduljon belső szemei kérdéseitől: mindjobban odadobta magát az ágy és az asztal örömeinek. És nem volt kéz, nem volt jóakarat, mely megfogja ezt a nagy erejű tévelygőt, s visszavigye tisztább, ősi önmagához. A forradalom alatt, a magyar sebek szörnyű kiáltásai közt, meghasonlott pártjával, átment az ellenforradalomba. De ott aztán olyan tervszerű meggyilkolását látta mindannak, ami magyar érdek és emberi igazság, hogy mégis megkondultak benne az elsüllyedt harangok. Annyira romlott nem volt, hogy aljas, annyira erős nem volt, hogy tiszta és hős tudott volna lenni. Mindenkivel meghasonulva, s hogy felesége is meghalt, vagyonkája töredékével eljött Párizsba: inni, amíg van bor a pohárban, kipusztítani magából a feljajgató lelket, a megölt géniusz feljáró lidércét s aztán elnyúlni valamelyik árokban örök elfelejtésre.
Timár letette a poharat. Megázott bajuszáról csurgott az ital. Kiáltotta:
– Éljen Boór Bálint, a legújabb halott! Látod, jó kis kriptácskánk van nekünk itt. Van ital bőven, egy kis bableves is akad, még hitelünk is van az öreg Veszpréminél. Mi kell több a magyarnak?
Gombkötő nagy barna szemeivel valami távoli szomorúságba nézett:
– Boldog vagy te, Sándor, te legalább inni tudsz. Bizony isten, sokszor irigyellek. Mi, mi védtelenek vagyunk.
Mike odavigasztalt neki:
– Ne búsulj, komám, lesz még nekünk hazánk. Olyan hazánk lesz, mint a pinty. Én fogom nektek szerezni, én leszek az új honalapító. Rajzolok egy szép képes levelezőlapot, s megkérem rajta az Eszterházyakat, hogy adjanak a négyszázezer holdjukból nekünk egy négyzetméter földet, ahol levetkezhetjük csontjainkról a húst. A csontjainkon aztán cukrot főzhetnek.
Apor ideges-dühösen fortyant fel:
– Ti mindig csak huhogtok. Az ember egyebet sem hall itt, mint kriptát, hullát és halált. Magyarország volt már nagyobb beteg is, mint most, és mindig kiheverte. Mi olyanok vagyunk, mint a csalán, akkor nő igazán, ha nagy záporok lúgozzák meg, és villámok ütnek belé.
Timár belekötekedett a mámorából:
– De nagy legény vagy, te villámütött csalán. Ilyenek vagytok mind, ilyen a magyar: ha kétfelől rugdossák, de talál egy szép metaforát vagy egy büdös hasonlatot, már boldogan hasra fekszik, s hiszi, hogy mindent elvégez a Gondviselés. Már ennél jobb bódító az én borom, ezt legalább nyelni lehet.
Szőke Gábor mély tűnődésből emelte fel szép, gondolatra formált fejét. Szemei éles-acélosan néztek maguk elé, mintha a végzet írását olvasnák. Hideg-keményen mondta:
– Nincsen remény. Voltunk magyarok. Meghalunk. Egy félszázad múlva nem hangzik magyar szó Európában.
Minden arc odafeszült a megidéző hangra, minden szem kísérteti tágulással nézett az arc hideg sápadtságára. És talán benn az elrejtett arc mindenikben könyörgött: – Hazudj inkább, hazudj valami meleg, másnapra buzdítót, valami menedéket adót! Mit ér a valóság, ha irtózatos, ha eltipor?
Szőke nagy, olvasásra nyílt szemekkel mondta:
– Meghalunk. Semmi sírás, semmi lángolás nem fog segíteni rajtunk. Utolsó széthangzó sírása vagyunk egy elnémuló költeménynek. Köröttünk erős fajok kezdik a modern élet új, valóságos eposzát. Akik vallásos hittel tudják szeretni önmagukat. Akiknél a vér: szolidaritás, ölelkezés, segítség és közös tőke, és erre a tőkére építik az élet nagyszerű épületét. Minket agyonnyomott a Szent István koronája. Mi elhagyottak, hontalanok voltunk mindig saját honunkban. Idegenek, elhagyottak voltunk a kereszténységgel szemben, mely sohasem lett vérünk, életünk formája, és idegen kizsákmányolóknak jelentett kenyeret, földet, hatalmat. Idegenek, elhagyottak voltunk a minden vérrel át- és átrontott arisztokráciával szemben, mely csak rajtunk élő végzet tudott lenni, és nem nekünk élő szerv. Idegenek és elhagyottak voltunk az idegen betódulókkal szemben, akiknek olcsó magyarkodásért mindent adtunk, s akik kitúrnak most bennünket. Idegenek és elhagyottak voltunk a demokráciával szemben, melynek gyümölcseit mások szedték, s nekünk csak verejtéke, tövise és piszka maradt. Idegenek és elhagyottak voltunk és vagyunk önmagunkkal szemben: elvesztettük a kezdeményezés merészségét s a szolidaritás hősi vállalását. Idegen étvágyú arisztokrácia, idegen érdekű papság, idegen zagyvalékú középosztály mellett nincs történelmi réteg, mely megvalósítsa a magyar forradalmat: az új magyar államot, mely a magyar faluval s a magyar munkással épít jövőt, s ezekből fejleszt középosztályt és történelemcsináló erőket. A magyar élet minden hatalmi pontján, a magyar lélek minden formáló műhelyén idegen érdekű emberek idegen vér törvényei szerint építenek életet. Ma még magyarkodnak, s a lencséstálban még szép frázisokat nyújtnak felénk, de a nagy sír már meg van ásva. A fekete pálcát eltörte az idő fölöttünk, Germánia már feltátotta száját.
Apor kétségbeesett lobogással, tűzvészre riadt szemmel kiáltott Boór Bálint felé:
– Mester, mester, ugye, nem igaz, ugye, ön hisz a magyarság jövőjében?
Boór Bálint felemelkedett. Valahogy nem ő, nem az akarata emelte fel. Az egész test felmerült a székről, mint a víztől taszított hulla. Arca szederjes volt, bomlott szemei mintha vak kereséssel néztek volna a fösvény századokba, megpüffedt ajkai közül kétségbeesett kiáltással üvöltött:
– Dózsa!
És irtózatos zuhanással elvágódott az asztal mellé. Mindenki felugrott. Egy a telefonhoz rohant, a többi a fejét vesztve tipegett az élettelen roppant test körül. Zoltán, rászorítva fejét a lebukott férfi vállára, ideges, tördelt zokogással hívta vissza a lezuhant lelket.

A Kiadó engedélyével.