Főkép

Benedek Szabolcs Vértrilógiájának első kötete, A vérgróf egy évvel ezelőtti megjelenésekor üdítően hatott a vámpírtémát új megvilágításba helyező, szórakoztató történetével; vállaltan „poros”, hangulatos miliőjével; múlt századi kalandregénybe illő stílusával – kellemes meglepetésként emlékszem rá. Épp ezért okozott csalódást az ősszel megjelent folytatás, A vérgrófnő, melynek legnagyobb hibája nem is a széteső történetvezetés és a szereplők súlytalansága volt, hanem a – némiképp kényszeredetten – behozott vámpírrománc, ami a műfaj legidegesítőbb kliséit sorakoztatta fel egy annál sokkal többet érdemlő kötetben. Ilyen előzmények után kíváncsian vártam, mit hoz a befejező rész, A vértanú. Vajon visszatérünk a nyitány eredetiségéhez vagy folytatjuk a megkezdett utat a vámpírklisék irányába?
 
Nos, egyik sem – A vértanú ismét meglepetést okozott, nem hasonlít egyik előzménykötethez sem, egészen új és nagyon nyugtalanító mind a stílusa, mind a története, a végkifejletről nem is beszélve. Ráadásul a szerző ismét csak ad néhány pofont a műfajnak – sajnos ezeket itt nem részletezhetem, hiszen sok szempontból érintik a végkifejletet.
 
Az előző kötet baljós eseményei után az újságíró Szállási Titusz és szerelme, Ágnes, a vámpírvadász dinasztia sarja Drakula és a Vérgrófnő nyomába erednek a háború sújtotta Pesten – illetve csak erednének, hisz a sötétség fejedelmét és kedvesét mintha a föld nyelte volna el. Még Ágnes kifinomult vámpírvadász-ösztönével sem lelni nyomukat. Hőseink bejárják a főváros minden zegét-zugát, Drakula nyomában ellátogatnak Visegrádra és Pécsre, miközben egy rejtélyes könyvet keresnek, mely talán magában rejti a halhatatlanság minden titkát. És közben ismét felbukkan az első kötetben megismert Saint-Germain gróf és famulusa, Mihály.
 
Míg Titusz és Ágnes az első világháború kilátástalansága közepette folytatják vadászatukat, a szerző beemel a könyvbe egy párhuzamos szálat: Sárkány László, Havasalföld fejedelmének történetét, melyet Mátyás király kancelláriájának egyik kishivatalnoka, a fejdelem mellé rendelt János beszél el nekünk. A titokzatos János leírásában ismerhetjük meg Vlad Dracul fiának, a trónjától megfosztott vajdának harcát, melyet Mátyás támogatásával vívott trónja visszaszerzéséért, majd elárulásának és újbóli bukásának históriáját. S miközben elénk tárul a nagyhatalmak között többszörösen kudarcra ítélt vajda kanosszajárása, megláthatjuk őt magát, a sötétség fejedelmét: a középkori Drakulát.
 
A két párhuzamosan futó szál eleinte furcsa és kissé zavaró olvasmányélményt ad, ám amint hozzászokunk az évszázados ugráláshoz és a két elbeszélő markánsan eltérő stílusához, egyre jobban élvezhetjük a két történetszál közt kibontakozó párhuzamokat és áthallásokat. Ahogy a jelenbéli nyomozás egyre közelebb viszi Tituszt és Ágnest céljához, úgy haladunk előre a középkori szálon, Drakula megismerése és motivációinak feltárása felé. S a végén a szálak annak rendje és módja szerint összeérnek – az olvasó pedig csodálkozhat és foghatja a fejét, hogy nem jött rá a turpisságra.
 
Mindez azonban – a narratíva „trükközése”, a vámpírvadászat és Drakula története – eltörpül a világháború sújtotta Magyarország lassú haláltáncának leírása mellett. Döbbenetesen erős és mélységesen nyugtalanító volt olvasni, ahogy „a lélekharangok szünet nélkül zúgnak a kivérzett ország felett”, miközben Pesten tombol a spanyolnátha, forradalmak jönnek és mennek, minden sarkon szélsőséges eszmék kapnak lángra. Ezekben a vészterhes időkben próbálnak hőseink evickélni a mindennapok nyomorúsága és a természetfeletti démonok okozta rettegés között – s természetszerűen válik el, mi az, ami valóban fontos, s mi nem. Hisz ahol néhány nap alatt elvihet minket a halálos kór, ahol elvakult fegyveresek lázítanak az utcán, ahol nincs gyógyszer, élelem, munka és pénz, ott ugyan ki törődik holmi éj sötétjéből előbukkanó vámpírokkal? Ha a saját életünk maga a pokol, amiből nincs út felfelé, miért is érdekelne, hogy démonok járnak köztünk? S vajon fel merjük-e tenni a kérdést, szembe merünk-e nézni vele, hogy mi a veszélyesebb: a természetfeletti rejtett démonai, vagy azok a nagyon is valós, a napfényben gátlás nélkül gyilkoló démonok, amiket mi szabadítottunk saját magunkra?
 
Furcsa és nyugtalanító könyv ez, sok szempontból szembemegy az előzmények teremtette elvárásokkal, és én magam lepődtem meg a legjobban azon, mennyire élveztem – és mennyire elkeserített némely sora. Tán mert túlságosan is jól rímel napjaink körülöttünk ólálkodó démonaira. Amennyire formabontó „vámpírtörténetként” indult a trilógia A vérgróffal, épp annyira formabontó módon ér véget A vértanúval – csak az a középső rész, csak azt tudnám feledni…