Főkép

Fülszöveg:
„Kiváló kardforgató vagyok, arra születtem, hogy osszam a halált. Örömet ugyan nem lelek benne, viszont igen jól csinálom."

London, 1735. Haytham Kenwayt azóta vívásra tanították, amióta csak elbírta a kardot. Amikor fegyveresek rontanak a családi otthonra, hogy meggyilkolják apját és elrabolják nővérét, a gyermek, anyja védelmében, végez az egyik támadóval.
A magára maradt fiút, akit bosszúvágy emészt, titokzatos mentor veszi magához, és kíméletlen gyilkost farag belőle, hogy felhasználhassa saját céljaira. Küldetései során Haytham nem bízhat senkiben, és mindent meg kell kérdőjeleznie, amiben valaha is hitt.
Az összeesküvések és árulások kibogozhatatlan szövevénye magával rántja Haythamet az orgyilkosok és a templomosok évszázados harcába. Talán nem is azt az utat járja, amelyet apja, Edward szánt neki?

Részlet a regényből:
1735. december 6.

I
Tegnapelőtt a tizedik születésnapomat kellett volna megünnepelnem Queen Anne’s Square­i otthonomban. Ám a születés napom eseménytelenül múlt el, nem volt semmilyen ünneplés, csak temetések, és a kiégett házunk most olyan, mint egy üszkös, rothadó fog a Queen Anne’s Square magas, fehér téglás épületei között.
Egyelőre az egyik, apa tulajdonában álló házban lakunk Bloomsburyben. Szép hely, és bár a család el van keseredve, az életünk romokban hever, legalább ezért hálásak lehetünk. Itt tartózkodunk, sokkos állapotban, a semmiben lebegve, mint megannyi felkavart szellem, amíg nem döntenek a sorsunk felől.
A tűzvész felfalta a naplóimat, így hát ez most olyan, mint ha elölről kezdeném. Ha pedig így van, valószínűleg az a helyes, ha először a nevemet írom le – Haytham. Arab név egy angol fiúnak, aki Londonban lakik, és a születésétől kezdve egészen két nappal ezelőttig idillben élt, elszigetelve attól a borzalomtól, ami a város más részeire telepedett. A Queen Anne’s Square­ről csak a folyó felett lebegő ködöt és füstöt láttuk, és mint mindenki más, szenvedve tűrtük a bűzt, amelyet csak úgy tudnék leírni, mintha „megázott lovakat” kellene szagolnunk, ám nem kellett átgázolnunk a bőrcserzők és a mészárosok büdös szemetén és a földön fekvő állatokon és embereken. Az olyan kórok előretörését sürgető bűzös folyamon, mint a vérhas, a kolera, a polió…
– Jól takarózzon be, Haytham úrfi, különben elkapja magát a feneség.
A mezőkön át Hampsteadbe vezető sétáinkon a dadáim félrehúztak azoktól a szerencsétlenektől, akiket köhögés rázott, és eltakarták a szememet, ha nyomorék gyerekekkel találkoztunk. Mindenekelőtt a betegségtől tartottak. Gondolom, azért, mert a betegséggel nem lehet vitatkozni, nem lehet megvesztegetni vagy fegyverrel fenyegetni, és nem tiszteli sem a gazdagságot, sem a rangot. Kérlelhetetlen ellenség.
És persze figyelmeztetés nélkül támad. Ezért hát minden este alaposan ellenőrizték, hogy nem mutatkoznak­e rajtam a kanyaró vagy a himlő jelei, majd jelentették anyámnak, hogy jó egészségnek örvendek, amikor bejött hozzám jóéjtpuszit adni. A szerencsések közé tartoztam, igen, akiknek volt édesanyjuk, akitől puszit kaphattak, és volt apám is, aki szeretett engem és Jennyt, a féltestvéremet, aki beszélt nekem a gazdagokról és a szegényekről, aki tudatosította bennem, hogy milyen jó a sorsom, és arra ösztönzött, hogy mindig gondoljak másokra is, és aki tanítókat és cselédeket alkalmazott a neveltetésemre és a kiszolgálásomra, hogy erkölcsös és értékes férfivá nőjek fel. A szerencsések egyike voltam. Nem úgy, mint azok a gyerekek, akiknek a mezőn, a gyárban vagy a kéményekben kell dolgozniuk.
Néha azonban elgondolkoztam azon, hogy azok a gyerekek vajon kikkel barátkoztak. Persze eszembe sem jutott, hogy irigyeljem tőlük az életüket, amikor az enyém oly sokkal kényelmesebb volt – de ezt az egyet valóban irigyeltem tőlük: a barátaikat. Nekem nem volt egy sem, ahogy korban hozzám közel álló testvérem sem, ami pedig a barátkozást illeti, nos, hát félénkségem meggátolt benne. Ráadásul jelentkezett egy másik problémám is, ami akkor derült ki, amikor még csak ötéves voltam.
Egy délután történt. A Queen Anne’s Square házait szorosan egymás mellé építették, így hát gyakran láttam a szomszédainkat vagy magán a téren, vagy pedig a hátsó udvarukon. Az egyik oldalunkon lakó családban négy lány volt, közülük kettő nagyjából korombeli. Úgy éreztem, mintha órákat töltenének az ugrókötelezéssel vagy a szembekötősdivel a kertjükben, és gyakran hallottam a hangjukat, amikor a tanulószobában ültem házitanítóm, az öreg, sűrű ősz szemöldökű Mr. Fayling árgus szeme előtt, aki az orrát turkálta, majd gondosan tanulmányozta, amit az orrlyuka mélyéből előásott, mielőtt lopva meg is ette.
Azon a délutánon az öreg Mr. Fayling kiment a szobából. Megvártam, amíg elhalnak a léptei, majd felálltam az összeadások mellől, az ablakhoz siettem, és kibámultam a szomszédos ház udvarára.
A családot Dawsonéknak hívták. Mr. Dawson parlamenti képviselő volt. Ezt apámtól tudom, aki alig tudta leplezni a mérgét, ha róla beszélt. Magas fal vette körbe a kertjüket, amelynek egy része a fák, a bokrok és a virágzó lombok dacára látható maradt a tanulószobám ablakából, így figyelhettem odakint a Dawson lányokat. Ezúttal a változatosság kedvéért ugróiskolát játszottak, és pallamaglióhozhasznált ütőkből rak ták ki a pályát, bár nem úgy néztek ki, mint akik nagyon komolyan veszik a dolgot: a két idősebb valószínűleg próbálta megtanítani a kisebbeknek a játék finomságait. Lófarkak és rózsaszín, gyűrött ruhák ugráltak, a lányok kiabáltak és nevetgéltek, időnként egy felnőtt hangját is hallottam, valószínűleg egy cselédét, akit eltakart a szemem elől egy mélyebbre hajoló faág.
Egy időre gazdátlanul maradtak a számtanpéldáim, amíg néztem, ahogy játszanak, amikor hirtelen, mintha megérezte volna, hogy figyelem, a kisebbek egyike, aki vagy egy évvel lehetett fiatalabb nálam, felnézett, meglátott az ablakban, és a tekintetünk találkozott.
Ijedtemben nyeltem egyet, majd nagyon tétovázva felemeltem az egyik kezemet, és integettem neki. Meglepődve láttam, hogy visszamosolyog. Aztán meg egyszerre csak szólt a nővéreinek, mire mind a négyen odagyűltek, izgatottan nyújtogatták a nyakukat, és eltakarták a szemüket, hogy árnyékolják a Naptól, és benézhessenek a tanulószobám ablakán, ahol múzeumi kiállítási tárgyként álltam – csakhogy mozgó tárgyként, aki integetett és enyhén elpirult zavarában, de még így is átérezte a puha, meleg ragyogását valami olyasminek, ami barátság lehetett volna.
Ami azonban azonnal el is párolgott abban a pillanatban, hogy a pesztrájuk előlépett a fa árnyékából, mérgesen felnézett az ablakomra – kétséget sem hagyva felőle, hogy kukkolónak vagy még annál is rosszabbnak tart –, majd gyorsan kiterelte a lányokat a látókörömből.
Azt a pillantást láttam már korábban, és láttam még később is, a téren vagy hátul, a mezőkön. Mondtam, ugye, hogy a dadáim milyen messzire elkerültették velem a rongyos szerencsétleneket? Más dajkák pedig ugyanígy tartották távol tőlem a rájuk bízott gyerekeket. Igazából sosem gondolkoztam el azon, hogy miért. Nem kerestem az okát, mert… Nem tudom, mert nem volt miért okokat keresni, ez egyszerűen csak így történt, és nem volt mivel összehasonlítanom.

II
Amikor hatéves lettem, Edith megajándékozott egy kupac vasalt ruhával és egy pár ezüstcsatos cipővel.
Előléptem a paraván mögül az új, csillogó csatos cipőmben, mellényben és zakóban, mire Edith behívta az egyik szolgálólányt, aki azt mondta, hogy apám kiköpött mása vagyok, ami persze az egésznek a célja volt.
Később szüleim is eljöttek megnézni, és esküdni mertem volna, hogy apa szeme kissé elfátyolosodott, anya pedig egyáltalán nem tettette magát, hanem sírva fakadt a gyerekszobában, és addig törölgette a szemét, amíg Edith oda nem adott neki egy zsebkendőt.
Ahogy ott álltam, felnőtt és tanult embernek éreztem magamat, miközben ismét elöntötte arcomat a pír. Arra gondoltam, hogy vajon a Dawson lányok az új ruhámban előkelő úriembernek tartanának­e. Sokszor gondoltam rájuk. Néha megpillantottam őket az ablakból, ahogy szaladgáltak a kertjükben, vagy ahogy kocsiba terelték be őket a házak előtt. Úgy véltem, egyszer láttam egyiküket felpillantani, de ha észre is vett engem, ezúttal elmaradt a mosoly és az integetés, csak a pesztra arckifejezésének az árnyéka köszönt vissza, mintha az irántam való rosszallást valami titkos tudásként adták volna tovább.
Tehát az egyik oldalunkon Dawsonék laktak, azok az elérhetetlen, lófarkas, ugrókötelező Dawsonék, a másikon pedig Barrették. Nekik nyolc gyerekük volt, fiúk és lányok vegyesen, bár őket is ritkán láttam – ahogy Dawsonékkal, a találkozásaink velük is arra korlátozódtak, hogy láttam őket beszállni a kocsiba, vagy csak távolról, a mezőkön. Aztán egy napon, nem sokkal a nyolcadik születésnapom előtt, éppen a kertben voltam, egy botot húzogattam végig a magas elválasztófal omladozó vörös tégláin. Időnként megálltam felfordítani egy követ a botommal, és megvizsgáltam az alóla elősiető rovarokat – ászkákat, százlábúkat, hosszú testüket nyújtogatva tekergő férgeket –, amikor a házunkat a Barrettékével összekötő átjáró ajtajához értem.
A nehéz kaput hatalmas, rozsdás fémlakat zárta le, amely úgy nézett ki, mintha évek óta nem nyitották volna ki. Egy ideig bámultam, méregettem a lakat súlyát a tenyeremben, amikor egyszer csak suttogó, sürgető fiúhangot hallottam.
– Figyelj, te! Igaz az, amit az apádról beszélnek?
A kapu túloldaláról jött, bár eltartott egy pillanatig, mire rájöttem – addig döbbenten, szinte félelemtől dermedten álltam egy helyben. Aztán majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam, hogy egy szem fixíroz az ajtóba vájt lyukon át. És megismételte a kérdését.
– Gyerünk már, bármikor hívhatnak! Igaz, amit az apádról mondanak?
Miután megnyugodtam, lehajoltam, hogy a szemem egy vonalban legyen a lyukkal.
– Ki az? – kérdeztem.
– Én, Tom, a szomszédból.
Tudtam, hogy Tom a legfiatalabb a családban, nagyjából egykorú velem. Hallottam, hogy ezt a nevet szólongatják.
– Te ki vagy? – kérdezte. – Mármint mi a neved?
– Haytham – válaszoltam, és arra gondoltam, hogy talán Tom lehet az új barátom. A szemgolyója legalábbis barátságos volt.
– Fura egy név.
– Arab. Azt jelenti, hogy „fiatal sas”.
– Hát, így már érthető.
– Mi az érthető?
– Hát, nem is tudom. Valahogy csak érthető. És csak egymagad vagy?
– És a nővérem – válaszoltam. – Meg anya és apa.
– Elég kicsi egy család.
Bólintottam.
– Figyelj – sürgetett megint. – Igaz, vagy nem igaz? Az apád tényleg az, aminek mondják? És eszedbe ne jusson hazudni! Látom a szemedet, tudod. Azonnal rájövök, ha hazudsz.
– Nem fogok hazudni. Még azt sem tudom, hogy mit mondanak róla, meg azt sem, hogy kik azok, akik mondják.
Ugyanebben a pillanatban elfogott egy furcsa és nem igazán kellemes érzés, miszerint létezik valahol egy elképzelés arról, hogy mi a „normális”, és hogy mi, a Kenway család tagjai, nem tartozunk ebbe a kategóriába.
Talán a szemgolyó tulajdonosa kihallhatott valamit a hangomból, mert gyorsan hozzátette:
– Elnézést… Sajnálom, ha esetleg valami illetlenséget mondtam. Egyszerűen csak érdekel, ennyi az egész. Tudod, járja egy szóbeszéd, és ha az igaz, az rettenetesen izgalmas lenne…
– Miféle szóbeszéd?
– Butaságnak fogod tartani.
Felbátorodva közelebb nyomultam a lyukhoz, és ránéztem, egyik szemgolyó a másikba.
– Mit akarsz mondani? Mit mondanak apáról?
Pislantott.
– Azt mondják, hogy régebben…
Hirtelen zaj hallatszott a háta mögül, és egy mérges férfihang a nevén szólította.
– Thomas!
A megdöbbenéstől hátrahőkölt.
– Ó, a csudába! – suttogta gyorsan. – Mennem kell, hívnak. Remélem, majd találkozunk!
Azzal elment, és én ott maradtam, azon tűnődve, hogy mit akarhatott mondani. Miféle szóbeszéd? Miket beszélnek rólunk, a kicsi családunkról?
Ám ekkor eszembe jutott, hogy jobb lesz indulnom. Már majdnem dél volt, a fegyverforgatás oktatásának ideje.

A Kiadó engedélyével.