Főkép

Fülszöveg:
Három történet, három epizód egy szálloda halljában. Titkok és érzelmek, féltett gondolatok és sejtelmes vallomások Baricco legújabb könyvében.
„A történet két emberről, egy férfiról és egy nőről szól, akik három alkalommal találkoznak, de találkozásuk mégis mindig egyetlen, az első és az utolsó is egyben” - tájékoztatja a gyanútlan olvasót a szerző. Ahogy a Mr. Gwyn, úgy e könyv főszereplői is azzal a dilemmával szembesülnek, hogy folytassák-e tovább megszokott életüket, vagy vállalják-e az újrakezdés kockázatát. És nemcsak az előző kötet, hanem a Háromszor hajnalban szereplőinek élete is titkokat rejteget; történetük egy krimi izgalmasságát kínálja. És mire a hajnal reggelbe fordul, valamennyi titokra fény derül...
 
Részlet a könyvből:
Ott volt az a kissé megkopott eleganciájú szálloda, mely egykor talán, a múltban, képes volt rá, hogy bizonyos, luxusra és külcsínre vonatkozó ígéreteit betartsa. A bejárata például egy szép, fából készült forgóajtó volt, és általában már egy ilyen kis részlet is hajlamossá teszi az embert a fantáziálásra.
Éppen ez volt tehát az az ajtó, melyen a nő belépett, mindjárt azután, hogy azon a szokatlan éjszakai órán a taxiból kiszállt; szemmel láthatóan gondolatai másfelé kalandoztak. Sárga estélyi ruha volt rajta csupán, meglehetősen nagy dekoltázzsal, meztelen vállát még könnyű kis sál sem fedte, ami által olyan benyomást keltett, mint akivel történt valami. Bár mozgása elegáns volt, olyan színésznőre emlékeztetett, aki előadás után a színfalak mögé lép, és a szereplés kötelezettsége alól immár felszabadulva, valamiképp ismét önmaga lehet; őszintébb. Megváltozott tehát a járása, kissé fáradtabb lett, és ahogy apró táskáját fogta, az is olyan volt, mintha épp ki akarná engedni a kezéből. Nem volt már igazán fiatal, de ez előnyére vált, mint ahogy az olyan nőkkel történik, akiknek nem szoktak kétségeik támadni saját szépségük felől.
Odakint még a hajnalt megelőző sötétség honolt: már nem éjszaka, de még nem is reggel. A szálloda hallja mozdulatlan; tiszta és lágy volt, s minden részletében elegáns. És csöndes is, a színei melegek, a visszaverődő fények által megvilágított falai magasak, mennyezete világos, a dohányzóasztalokon pedig könyvek, a kanapékon dagadó párnák feküdtek, a képek odaadó gondossággal bekeretezve lógtak, az egyik sarokban zongora, kevés, csak épp a legszükségesebb és tudatosan megválasztott betűtípus felhasználásával készült információk, egy ingaóra, egy barométer, egy márvány mellszobor, az ablakokon függöny, a padlón szőnyegek – és egy illat emléke.
Mivel az éjszakai portás, miután a recepcióhoz közeli kis szobában zakóját egy szegényes szék háttámlájára fektette, éber álmát aludta – igazi mestere volt ennek –, senki sem láthatta volna a nőt a szállodába belépni, csakhogy érthetetlen, legalábbis egy ilyen éjszakai órán érthetetlen módon, a hall egyik sarkában elhelyezett fotelban egy férfi ült, aki mégis meglátta. Akkor, különösebb ok nélkül, bal lábát keresztbe vetette a jobbon, miután előzőleg a jobb lába feküdt a balon. Észrevették egymást.
– Úgy nézett ki, hogy mindjárt elered az eső, de végül mégsem kezdett esni – mondta a nő.
– Igen, nem tudja elszánni magát – mondta a férfi.
– Vár valakit?
– Én? Nem.
– Hú de fáradt vagyok! Nem haragszik, ha egy pillanatra leülök ide?
– Kérem.
– Úgy látom, nincs itt semmi innivaló.
– Nem hiszem, hogy hét előtt adnának reggelit.
– Piára gondoltam.
– Ja, az? Nem is tudom. Nem hiszem, hogy ilyenkor adnának.
– Hány óra van?
– Négy óra tizenkettő.
– Tényleg?
– Igen.
– Sosem akar véget érni ez az éjszaka. Tisztára olyan érzés, mintha már három éve tartana. Maga mit csinál itt?
– Épp indulni készültem. Dolgozni kell mennem.
– Ilyenkor?
– Ja.
– Hogy csinálja?
– Semmi különös, szeretem.
– Szereti?
– Igen.
– Hihetetlen.
– Gondolja?
– Van egy olyan érzésem, hogy maga az első érdekes ember, akivel ma este találkozom. Vagyis éjszaka. Szóval az, ami.
– Nem is merek arra gondolni, milyenek lehettek a többiek.
– Szörnyűek.
– Valami bulin volt?
– Nem vagyok benne biztos, hogy jól érzem magam.
– Idehívom a portást.
– Ne, isten őrizz!
– Talán le kéne dőlnie.
– Leveszem a cipőmet, ugye nem haragszik?
– Nem, dehogy...
– Mondjon valamit, bármit! Ha nem figyelek oda, elmúlik.
– Nem is tudom, mit mondhatnék...
– Mezéljen a munkájáról!
– Nem éppen lebilincselő téma.
– Próbáljuk meg!
– Mérlegeket árulok.
– Folytassa!
– Egy csomó minden mérésre kerül, és fontos, hogy az pontosan legyen elvégezve, ezért, szóval van egy gyáram, amelyik mérlegeket gyárt, a legkülönbözőbb fajtákat. Tizenegy szabadalmam van, és... Megyek, hívom a portást.
– Ne, az utál engem... kérem!
– Maradjon fekve!
– Ha tovább fekszem, hányni fogok.
– Akkor üljön fel. Vagyis, akarom mondani...
– Sok pénzt lehet mérlegek eladásával keresni?
– Szerintem magának...
– Sok pénzt lehet mérlegek eladásával keresni?
– Nem túl sokat.
– Folytassa, ne figyeljen rám!
– Az igazat megvallva, mennem kéne.
– Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy mesél még egy kicsit! Aztán majd elmegy.
– Elég jól lehetett keresni vele, néhány évvel ezelőttig. Most pedig, nem is tudom, valószínűleg valahol elszúrtam, de már semmit sem tudok eladni. Arra gondoltam, hogy a közvetítőimben van a hiba, így magam kezdtem el árulni, de kiderült, hogy a termékeim azok, amik már nem kellenek, lehet, hogy korszerűtlenek, vagy nem is tudom, talán túl sokba kerülnek... általában elég drágák, mert az egész kézműves munka, maga el sem tudja képzelni, mit jelent az abszolút pontosság, ha valaminek a megméréséről van szó.
– Mit mérnek meg? Almát, embereket, vagy mit?
– Mindent. Az aranyművesek mérlegétől a konténerek mérésére szolgáló berendezésekig mindent gyártunk.
– Tényleg?
– Éppen emiatt kell most mennem; egy fontos szerződést kell aláírnom, igazán nem késhetek el, a cégem rámehet, ha ezt most nem ütöm nyélbe... Az istenit neki!
– A rohadt életbe!
– Elkísérem a mosdóba.
– Várjon, várjon!
– Jaj ne!...
– A rohadt életbe!
– Megyek, hozok egy kis vizet.
– Ne haragudjon, tényleg, bocsásson meg!
– Megyek, hozok egy kis vizet.
– Ne, ne, maradjon itt, kérem!
– Tessék, törölje le a ruháját ezzel.
– Elsüllyedek a szégyentől!
– Semmi probléma, vannak gyerekeim.
– Hogy jön ez ide?
– A gyerekek gyakran hánynak. Az enyémek legalábbis.
– Igen? Tényleg, ne haragudjon!
– Szóval nem ijedek meg. Mindenesetre most jobb lenne, ha felmenne a szobájába.
– Nem hagyhatom itt ezt a disznóságot...
– Majd én szólok a portásnak, maga csak menjen fel a szobájába. Van itt szobája, ugye?
– Igen.
– Akkor menjen! Majd én elintézem ezt itt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem a számára.
– A portás majd megmondja.
– NEM AKAROK TALÁLKOZNI A PORTÁSSAL, az az ember utál engem, mondtam már. Magának nincs itt szobája?
– Nekem?
– Magának.
– Épp az előbb jelentkeztem ki.
– Vigyen fel, kérem!
– Mondtam, hogy már nincs meg a szobám.
– De hát miért, mielőtt kiment belőle, talán felgyújtotta? Most is ott van még, vagy nem?
– De, csak...
– Tegye még meg ezt a szívességet nekem, kísérjen fel oda, és aztán nem zavarom többé!
– Vissza kellene vennem a kulcsot.
– És maga szerint ez talán tilos?
– Nem, dehogy.
– Akkor tegye meg, kérem!
– Hát ha tényleg... Akarom mondani...
– Igazán nagyon kedves!
– Na jó, rendben, jöjjön!
– A cipőm.
– Igen, a cipője.
– Hányadik emelet?
– Második. Menjünk lifttel.
– Zavar, hogy ilyen kupit hagyok itt...
– Ne gondoljon rá!
– Tudja, most már egy kicsit jobb.
– Remek. De pihennie kell. Jöjjön...
– Nem felejtettem itt semmit?
– Jöjjön!
– Mi a csuda ez a szag itt a liftben?
– Gyöngyvirág és szantál.
– Honnan tudja?
– Ez a hobbim. Az illatok.
– Tényleg?
– Igen.
– Mérlegeket árul, és vacsora után a parfümökkel játszadozik?
– Többé-kevésbé.
– Készíti is őket?
– Próbálkoztam vele. Nem könnyű. A mások által készített parfümöket tanulmányozom.
– Magának kellene készítenie.
– Megérkeztünk.
– Fura egy ember maga.
– Meglehet. Erre.
– Magánál van a kulcs, ugye?
– Igen.
– Ne haragudjon! De mindig azt hiszem, hogy mindenki olyan szórakozott, mint én.
– Semmi probléma.
– De ha valaki mérlegeket készít, nem túl valószínű, hogy szétszórt legyen, jól mondom?
– Úgy is mondhatnánk, hogy elképzelhetetlen.
– Na igen.
– Tessék, fáradjon be!
– Ó, de csodálatos szoba!
– Az igazat megvallva, valamennyi egyforma.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
– Tizenhat éve járok ebbe a szállodába. A fürdőszoba azon az oldalon van. Itthagyom magának a kulcsot, majd megmagyarázok mindent a portásnak. De most tényleg mennem kell.
– Elmegy?
– Igen, elmegyek. Maga itt egyáltalán semmilyen szobát nem vett ki, ugye?
– Hogyan?
– Amikor belépett, azt mondta, „csodálatos szoba”, de ha magának is lenne itt szobája, tudná, hogy ez is pontosan ugyanolyan, mint a magáé. Minden szoba egyforma.
– A detektívregények is a hobbijai közé tartoznak?
– Nem. Csupán odafigyelek a részletekre. Mérlegek gyártásával foglalkozom. Maga csak bejött ebbe a szállodába, de semmiféle szobát nem vett ki.
– Nem készült elmenni?
– De igen, persze. Csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy...
– Azért jöttem be, mert szeretem a szálloda halljait éjszaka. És ezé itt gyönyörű; maga is észrevette? Mindenből épp annyi van, amennyi kell, se túl sok, se túl kevés. Már máskor is bejöttem; éppen emiatt utál ez a portás.
– És ha most nem találkozott volna velem?
– Muszáj a mosdóba mennem. Tudna egy fogkefét adni? És fogkrémet is.
– Most már tényleg elkések...
– Igen, tudom, csak előbb adja még kölcsön a fogkeféjét; mibe kerül az magának?
– A FOGKEFÉMET?!
– Ne izgassa fel magát; még soha senki nem kérte kölcsön magától a fogkeféjét?
– Senki olyan, aki előtte hányt volna!
– Ja, erről van szó?
– Igen, erről.
– Akkor most odaadja, vagy sem?
– Utána tartsa meg magának, a fogkrémmel együtt. Tessék. Kérem, ne csináljon majd túl nagy rendetlenséget; ha akar, aludjon egyet, de aztán mindent rendben hagyjon itt. Én ebbe a szállodába még máskor is vissza akarok jönni. A viszontlátásra.
– De jópofa fogkrém: dió ízű!
– Nem az.
– De ide van írva.
– Az a márkaneve. Az íze alulra van írva, kis betűkkel.
– Nohát! És maga mit csinált odalent?
– Hogyan?
– Mit csinált ott lent, egyedül, egy fotelban üldögélve, hajnali négy órakor? Ha annyira sietett, miért ücsörgött ott?
– Akkor még nem siettem, most sietek annyira!
– Na jó, de akárhogy is, mire gondolt? Nem haragszik, ha én – miközben maga mesél – elkezdem mosni a fogam?
– Nem hiszem, hogy bármit is mesélnék.
– Miért?
– Nem is ismerem magát.
– Ja azért?
– Igen, azért.
– Úgy néz ki, mintha ebbe a fürdőszobába soha senki be se tette volna a lábát. Vagy talán maga, miután a törülközőket használja, visszahajtogatja, pontosan úgy, ahogy volt? Egy szállodában? Nem tudja, hogy van, akit itt épp ezért fizetnek?
– Én nem...
– És az ágyat is rendbe teszi?
– Ha nem tévedek, ez az én magánügyem.
– Oké, oké. Finom ez a fogkrém. Milyen, málna?
– Ribizli, egy csöpp ánizzsal.
– Mmmm... Nagyon jó.
– Ánizs nélkülit is csinálnak, de az sokat veszít az ízéből.
– Megbocsáthatatlan.
– Nem hajtogattam össze a törülközőket. Csak éppen nem használtam őket. Semmit sem csináltam. Nem tudtam elaludni. Egész éjjel csak ültem ott azon a széken, a kislámpa gyenge fényénél. Aztán négykor lementem. De most már tényleg indulnom kell. Örülök, hogy megismertem. Tíz előtt hagyja el a szobát, kérem. Viszontlátásra.
– Mi a csudát csinál? Hé! Jöjjön vissza! Magához beszélek, mit gondol, így viselkedhet egy...
– Ne kiabáljon, mindenkit felébreszt!
– Akkor jöjjön vissza!
– Kérem, ne csináljon ilyen jelenetet itt a folyosón!
– Rendben, akkor menjünk be a liftbe, és ott csináljuk.
– Mezítláb van, a száján még ott a fogkrém habja, odalent pedig van egy portás, aki nem látná magát túl nagy örömmel ilyen állapotban.
– Ha már itt tartunk, magának meg le van hányva a cipője.
– Jaj ne!
– Jöjjön, majd én letisztítom.
– Jaj, nem, nem!
– Hagyja abba a kiabálást, mindenkit felébreszt!
– Hát ez gyönyörű, éppen...
– Gyerünk, na, majd én becsukom. Vegye le a cipőjét. Nem így!
– De hát ki kell előbb kötöznöm!
– Majd én, maradjon ülve. Elvégre egész éjjel ott ült azon a széken; most már egy perccel több vagy kevesebb...
– Nagyon szellemes.
– Anyám, de undorító...
– Hagyja, kérem!
– Ne is álmodjon róla, én hánytam le, én is tisztítom le. Tessék, már meg is van.
– Most hová viszi?
– Szépen lemosom...
– NE, NE VÍZZEL!
– Miért? Meglátja, milyen hatásos.
– FEL KELL MÉG VENNEM AZOKAT A CIPŐKET, maga akarja megmondani, hogy az ördögbe...
– Maga veszi fel?
– Mi van?
– A telefon, csöng a telefon.
– Az isten verje meg...
– Vegye fel!
– De hát én már nem vagyok ebben a szobában, akarom mondani...
– Én vegyem fel?
– Nee!
– Nézze, milyen tiszta lett! Most szépen megszárítjuk a hajszárítóval...
– Halló?... Igen, én vagyok... Nem, csak közbejött valami, egy pillanatra visszajöttem a szobába... Ja az, igen... Kisebb rosszullét jött rám... Nem, már sokkal jobb, igazán sajnálom, hogy a szőnyeg... Ha fizetnem kell érte valamit... Nem, komolyan... Mindjárt lemegyek... Nem, tényleg, semmire nincs szükségem... Lemegyek, már indulok is... Igen, köszönöm, nagyon kedves... Köszönöm.
– Ki volt az?
– Mennem kell, most azonnal!
– Ki volt az?
– Az éjszakai portás. Hol van a cipőm?
– Utálom azt az embert.
– Adja ide a cipőmet!
– Eszem ágában sincs! Üljön le oda egy pillanatra, amíg megszárítom magának.
– MENNEM KELL, MOST, RÖGTÖN!
– Micsoda modor! Vegye el, ha annyira kell magának!
– Azt mondtam a portásnak, hogy én voltam, hogy a hallban én... Maga csak, csak annyit tegyen meg, hogy úgy megy el innen, hogy senki ne lássa. A francba, tönkre...
– Miért nem hagyja a fenébe?
– Na persze, majd mezítláb megyek el, igazán remek ötlet.
– Mondom, miért nem hagy a fenébe mindent, a szerződést, a mérlegeket, mindent.
– Mi a csudát beszél?
– Hány éves?
– Hogy én?
– Igen, maga.
– Negyvenkettő.
– Látja, elég fiatal még ahhoz, hogy mindent otthagyjon.
– De hát mi a csudát beszél?
– Csak nem akarja azt mondani, hogy még sosem gondolt rá? Mindent otthagyni, és elölről kezdeni. Nem is lenne rossz, ugye?
– Maga megőrült!
 
A Kiadó engedélyével.