Főkép

Fülszöveg:
„Nyaralni muszáj” - akkor is, ha az ember nem tartozik a gazdagok közé, és így eleve nem juthat el a legvonzóbb helyekre; és akkor is, ha kedve sincs az üdüléshez. Mert ha szeretnénk, ha nem, valamit mégiscsak muszáj csinálni, ha már megszülettünk. Houellebecq ötödik ikszbe lépett főhőse a Kanári-szigetek északkeleti részére, Lanzarote-ra fizet be egy útra. Hogy mi található itt? Egy-két vulkán, nemzeti park, meg strand strand hátán. Amiről ebben az elbeszélésben olvashatunk, az távol áll a road movie-k pergő világától. Annál érzékletesebben, pontosabban, és már-már kérlelhetetlen őszinteséggel tudósít viszont arról, hogy a modern ember miként próbál értelmet szerezni napjainak, hogyan tölti el kénytelen-kelletlen a kiszabott időt. Kétségbeesett küzdelem ez, hiszen a főhős, valamint a nyaralás során szinte véletlenszerűen mellé sodródó néhány férfi és nő lelke ugyanolyan sebzett és sivár, mint maga az üdülésre kiválasztott táj.
A „Lanzarote” éles szemmel megírt, szarkasztikus vízió, mely az emberi természet végső mozgatórugóit vizsgálja. Miközben a Goncourt-díjas szerző humorral, szándékoltan sztereotípiákat elsütve ír a különböző európai népek nyaralási szokásairól, a kulturális turizmus perspektíváiról, vagy egy pedofilokból álló szektáról, szívbe markoló igazságokat fogalmaz meg a szexualitás mindent elsöprő erejéről, az ember végtelen magányáról és a célját vesztett élet tragikomédiájáról.
 
Részlet a könyvből:
1999. december 14-én, a délután kellős köze­pén rádöbbentem, hogy a szilveszterem valószí­nűleg el lesz cseszve - ahogy máskor is. Jobbra fordultam, a Félix-Faure sugárútra, és bemen­tem az első utazási irodába. Az alkalmazott, egy népi blúzos, bal orrcimpájában piercinget vise­lő, hennázott hajú barna lány éppen egy másik ügyféllel foglalkozott. Nekiálltam összeszede­getni a prospektusokat, oldottságot színlelve.
- Segíthetek? - kérdezte a lány egy perc múl­va.
Nem, nem segíthetett. Senki sem segíthetett. Egy vágyam volt: hazamenni, és a tökömet va­kargatva klubszálló-katalógusokat lapozgatni, de mivel a lány már megszólított, nem tudtam, hogyan vonhatnám ki magam a párbeszédből.
- Januárban szeretnék utazni - feleltem le­fegyverzőnek szánt mosollyal. A lány rögtön rákapcsolt:
- Napfényre vágyik?
- Korlátozottak az anyagi lehetőségeim - így én.
Néhány szakfolyóirat átlapozása után az a kép alakult ki bennem, hogy az utazó és az utazási iroda alkalmazottjának párbeszéde gyakran lép túl a hagyományos kereskedelmi kapcsolat ke­retein - sőt, olykor az utazással mint az álom hordozóanyagával való üzletelés képes feltárni minden kereskedelmi kapcsolat valódi: titok­zatos, mélyen emberi, majdnem misztikus tét­jét. Képzeljék magukat csak egy pillanatra az utazó helyébe. Miről is van szó? Figyelmesen meg kell hallgatniuk az ajánlatokat, amelyeket az önökkel szemben ülő (általában női) alkal­mazott vonultat fel. Az alkalmazottnak - hi­szen ez a munkája - kiterjedt ismeretei vannak a katalógusokban szereplő üdülőtelepek nyúj­totta szórakozási és kulturális lehetőségekről, és minimum megközelítő elképzelése az átlag­vendégkörről, a helyszínen űzhető sportokról, a helyi konyha adottságairól. E néhány hétre nagyrészt tőle függ az önök boldogsága - vagy legalábbis e boldogság létrejöttének lehetősége. És az alkalmazott - bár csak rövid időre talál­kozik önökkel - nem egy „átlagos” nyaralás fel­tételeit sorolja fel, hanem igyekszik kifürkészni az önök várakozásait, vágyait, vagyis titkos re­ményeit.
- Nézzük Tunéziát. Klasszikus célpont, és ja­nuárban tényleg nem drága - hozakodott elő a lány az étvágygerjesztővel. - No meg Dél-Ma­rokkó, ami igazán szép tud lenni szezonon kí­vül. - Miért szezonon kívül? Dél-Marokkó egész évben nagyon szép. Kiválóan ismerem, valószínűleg jobban, mint ez a hülye picsa. Le­het, hogy nagyon szép, de nem az esetem - ezt kellene valahogy belevernem a fejébe.
Nem szeretem az arab országokat - vágtam rá gyorsan. - Vagyis... - Ahogy jobban bele­gondoltam, eszembe jutott a libanoni lány, aki­vel egy szexklubban találkoztam: nagyon tüzes, finom kis punci, ráadásul nagy mellel. Egyéb­ként egy munkatársam mesélt a hammameti Nouvelles Frontieres szállóról, ahol egy rakás al­gériai csaj mulatozott magában, férfifelügyelet nélkül. A kollégám ragyogó emlékeket őrzött róla. Végeredményben az arab országok megér­nék a fáradságot, ha sikerülne őket kirángatni a fos vallásukból.
- Az arab országok közül csak a muzulmá­nokkal van bajom. Nincs olyan arab országa, ami nem muzulmán? - Mintha kvízműsor­ban lettünk volna: egy nem muzulmán arab or­szág... negyven másodperc. Kicsit tátva maradt a szája a lánynak.
- Ott van például Szenegál. - törte meg vé­gül a csendet. Szenegál. Miért is ne? Úgy hal­lottam, hogy Nyugat-Afrikában a fehér férfiak­nak még mindig nagy az ázsiója. Az ember csak megcéloz egy diszkót, már haza is vihet valakit a bungalójába. Ráadásul a lánynak nem is kell kurvának lennie, élvezetből csinálják. Persze örülnek az ajándéknak, a kis arany ékszerek­nek, de melyik nő nem szeret ajándékot kapni? Nem is értettem, miért jutott ez most eszembe, és amúgy sem volt kedvem baszni.
- Nincs kedvem baszni - mondtam. A lány meglepetten nézett rám. Igaz, ami igaz, átug­rottam egy-két állomást a gondolatmenetben.
Tovább lapozgatott a katalógusban. - Szenegál amúgy is hatezernél kezdődik - jegyezte meg végül. Szomorúan nemet intettem. Ő felállt, újabb katalógust keresett: nem is olyan érzéketlenek ezek a lányok, mindig fogékonyak az anyagi természetű érvekre.
 
A Kiadó engedélyével.