FőképFülszöveg:
Sessine gróf halni készül, ezúttal utoljára...
Gadfium, a tudós, különös üzenetet kap a Vándorkövek völgyéből, amire már évek óta várt...
Mindeközben pedig Latra, a látó, egy elveszett hangya után kutat, egyre mélyebbre merülve a kód káoszában...

Aztán egy csapásra minden megváltozik.
Sűrűsödik a naprendszerben terjeszkedő köd, s bár még pislákol némi fény Serehfa falai fölött, a katasztrófa megállíthatatlanul közeledik. Tudja ezt a király, tudják a tanácsnokai is, mégis folytatják a mérnökök ellen vívott, esztelen háborújukat.
A kód titokzatos teremtményei tisztában vannak a helyzet súlyosságával, és mindent egy lapra tesznek fel: követet küldenek az emberek világába.

Részlet a regényből:
EGY
1.
Aztán minden eltűnt, mintha sosem lett volna: az érzések, emlékek, illúziók, s velük együtt elszivárgott a látens bizonyosság az egó és a világ létezésében – mindez egyetlen pillanat leforgása alatt megszűnt, semmivé foszlott, és a veszteséget csupán múló hiányérzet kísérte, majd az is eltűnt, és egy homályos, végtelen pillanatra nem létezett más, csak egy testetlen önazonosság, egy amorf valami, aminek nem voltak céljai, nem voltak gondolatai, s ami csupán egyetlen dolgot tudott; hogy ő van.
Ezután következett az építkezés lassú és szöszmötölős fázisa, a tanulás és fejlődés ideje, a formát öltő gondolatoké, a káoszból építkező rendé, míg végül valaki, aki időközben alakot öltött, s akit immár néven is nevezhetnénk – felébredt.

Rezgés. Zümmögő, ütemesen visszatérő hang. Vízszintes, fekszik valami puhán. Sötét. Pislogni próbál, a szemhéján fény villan, morzekód. Felnéz. Szagokat érez: élő és halott dolgok szagát, csupa pára és doh. Megint a fény, színes… hogy hívják ezt a színt?… Vörössugár. Karja mozdul, az oldalához súrlódik, furcsa érzés.
Keze a levegőben tapogatózik, élesedik a kép. A vörös fény halványul. Reszkető ujjak kapnak utána, hiába, gyönge, visszahullik. Lecsattan a mellkasára, elnyugszik.
Katt-zrr. Mi ez?
Zümmögő hangok veszik körül, hideg, kemény valami súrlódik az oldalához. A derengés erősödik, kialszik a vörös sugár. Aztán mozgás; visszahúzódik a sötétség, arca, nyaka, válla, mellkasa, hasa, karja már a fényben. Pislog, hunyorog. Ezüstös, bántó világosság, fényfolyam (pászma?), egy résből csurog, a sziklák közül.
Vár, pihen. Szoktatja magát a fényhez. Zene szól, vajon honnét? Fal öleli körbe, fölébe hajlik (mennyezet; ez egy ház, építmény, nem sziklaüreg). Rés a falban, onnan jön a fény, ablaknak hívják.
Fekszik. Elfordítja a fejét; néz. Szemben rés tátong, földig érő, ajtónak hívják. Odakint napfény, fák, fű, rengeteg zöld. A padló agyag, döngölt, apró kavicsok borítják. Áh, a zene kintről szól: madárdal.
Megmozdul lassan, óvatosan. Könyökére támaszkodik, végignéz magán. Egy nőt lát, meztelen bőre akár az égetett agyag.
Fekhelye vastag kőlap, egyetlen tömbből faragott priccs. Felül, megszédül (hamar elmúlik), lába a padlóra lóg. Ránehezedik, függőlegesbe tornássza magát.
A kőlapba kapaszkodik, egy kis billegés, bizonytalanság, aztán… megáll, támaszték nélkül! Nyújtózik. Ez jólesik. A kőlap lassan becsúszik, a fal visszazárul, az előbbi lyuknak nyoma sincs. Onnét jött pedig, a benti dohos, párás sötétből. Futó szomorúságot érez, aztán ez is elmúlik. Mély levegőt vesz.
A lélegzetből köhögés lesz. Harákolás, torokköszörülés, majd kimondja az első szót: – Beszél.
A meglepetéstől összerezzen, gombóc gyűlik a torkába. Megérinti az arcát, tapogatja… mosoly? Ki is mondja: – Mosoly. – Valami történik odabent. Beszélni kell, még. – Arc. – Nem elég. Tovább… – Arc, mosoly. – Még tovább. – Arc, mosoly, élet, vörös, rezgés, fény, ablak, ajtó, én, napsütés, fák, madarak, én, ÉN!
Nevetni kezd, a hang visszaverődik a falakról, kiömlik a kertbe; egy madár fölrebben az ágak közül, méltatlankodó csipogással tovaszáll.
Elkomolyodik. Lehuppan a földre. Korgás, odabent tátongó ürességet érez; éhes.
– Nevetés. Éhség. Én éhes. Éhes vagyok. Nevetek; nevettem. Éhes vagyok. – Föláll. – Fölállok. – Kuncog. – Nevetek. Felállok és nevetek, énnevetek. Tanulok. Most mennem kell.
Az ajtóban megáll, visszanéz. Tekintete tétován simítja az íves falat, a döngölt padlót, a kváderköveket a beléjük vésett nevekkel, árkos betűk sötétlenek körben mindenütt, a kőlapokba fúrva gyűrűket lát, itt-ott kampókat, kis polcokat. Melyik volt a kőlap a vörös fénnyel? Melyikből jött ki? Már nem tudja. Meglegyinti a szomorúság, egy kicsit.
Kinéz az ajtón; odakint buja völgy zöldell, fák, bokrok, selymes gyep, virágok. A völgy mélyén patak csörgedezik.
– Víz. Szomjúság; szomjas vagyok. Inni kell. Inni jó.
Kilép a kriptából.
– Ég. Kék, messze. Felhők. Ösvény. Fák. Bokrok. Ösvény, elágazás. Én megyek. Dombok. Továbbmegyek. Jaj! Jaj, árnyék. Megijedtem. Ijedelem, kacagás! Nagy bokor. Zöld fű. Szomjúság; bent száraz, érzem. Szomjas a szám. Most inkább hallgatok. Iszom. Haha!

2.
A száznegyvenharmadik nap reggelén, az új kalendárium szerinti tizedfordulót megelőző esztendő derekán III. Hortis Gadfium, a Számvevők és Magiszterek klánszövetségének vezető kutatója egy acélgerendán lógázta a lábát, és az új oxigéntelep kettes számú cseppfolyósító egységének befejező munkálatait figyelte. Sokáig ült mozdulatlanul, végül sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
Egy daru acélelemekkel teli raklapot eresztett az építmény tetején várakozó munkások elé, az emelőszerkezet filigrán rácsozatára egy elhaladó légikomp vetett árnyékot, engedélyre várva, hogy lerakodhassa a szállítmányt és visszafordulhasson az újabb adagért. Az új oxigéntelep úgy festett, mint egy nyüzsgő hangyaboly: ameddig a szem ellátott, mindenütt erőgépek pöfögtek, szállítójárművek kerülgették egymást és a munkásokat, akik közt emberek és khiméra félvérek egyaránt akadtak; mindegyikük izzadt, erőlködött, kalapált, méricskélt, kiabált, vagy csak állt és a fejét vakarta.
Gadfium végighúzta az ujját az acélgerendán, amin ült, aztán szemügyre vette az ujjhegyén szürkéllő piszokfoltot. Ez az apró porkupac, morfondírozott magában, akár tucatnyi, szabad szemmel láthatatlan nanorobotot is rejthet, amelyek néhány óra leforgása alatt több száz másik gépet tudnának építeni; ezek összességében több oxigént termelnének egyetlen rövidévszak alatt, mint ők egy emberöltő izzadságos munkájával… Köpenyébe törölte a kezét, és még egyszer körbepillantott az építkezésen. Azon tűnődött, vajon sikerül-e időben üzembe helyezni az új cseppfolyósító egységet, és ha igen, akad-e működőképes űrhajó, amit feltölthetnek az itt termelt hajtóanyaggal.
A kupolacsarnok ablakain – a hatalmas nyílásokon, amelyek fölött meddő, esőt sosem hozó plafonfelhők gomolyogtak – átragyogott a napsütés, széles aranycsíkokat festve a poros levegőbe. A nyárias verőfényben meg-megcsillantak a háztetők és a palota cirádás, kőcsipkés tornyai.
Szép idő volt, és az ilyen derűs, meleg napokon az ember szívesen áltatja magát azzal, hogy odakint a világban minden rendben van, nem lebeg mitikus pallos az emberiség feje fölött, és senkit nem fenyeget kozmikus léptékű katasztrófa. Az ilyen napokon hajlamosak vagyunk minden ellenkező állítást ostobaságnak titulálni, és egyszerűen legyinteni a tömeghisztériára: eh, mindenki meg van buggyanva! Már-már Gadfium is elhitte, hogy amit előző este az obszervatórium elsötétített kupolájából látott, az a saját agyszüleménye volt csupán, egy rémálom, amit legjobb elfelejteni.
Fölállt, leporolta a ruháját, és kényelmes tempóban végigsétált a ládák és csőkötegek között. Személyi titkárát és első asszisztensét az építésvezetői konténer mellett találta, halk, fojtott hangú beszélgetésbe merülve. A két fiatal olyan messze húzódott a portól és zajtól, ahogy csak lehetett, és időnként megvető pillantást lövelltek a körülöttük sürgölődő munkásokra. Gadfium lefogadta volna, hogy róla pusmognak; biztosan nem értették, mi tart ennyi ideig, és minek fontoskodik „az öreglány”. Egyik lábukról a másikra álltak, mint akiknek rettentő mehetnékjük van erről az udvari emberhez minden tekintetben méltatlan helyről.
Tény, hogy senkinek se hiányozna, ha nem venne részt a mostani megbeszélésen; a technológia elméleti hátterét régen kidolgozták, az efféle építkezések manapság inkább a mérnökökre és technológusokra tartoztak, mintsem a kutatókra. Gadfiumot mégis mindig meghívták, afféle udvariassági gesztusként (és mert az udvar illusztris tagjaként megillették bizonyos előjogok), s ha az ideje engedte, ő kötelességtudóan részt is vett az értekezleteken, mert attól tartott, hogy a nagy kapkodásban, ahogy újabb és újabb technológiákat fejlesztenek ki, vagy rég feledésbe merült módszereket próbálnak újjáéleszteni, esetleg megfeledkeznek valami veszélyforrásról, vagy figyelmen kívül hagynak egy fontos mellékkörülményt. A problémát a lehető leghamarabb fel kell tárni, alapos vizsgálatnak kell alávetni, majd hatékony megoldási lehetőségeket előterjeszteni – igaz, minderre a jelenlegi feszes tempó mellett nem sok esély volt, hiszen a legapróbb késlekedés a teljes kutatási program sikerét veszélyeztette. Gadfium érezte, hogy előbb-utóbb beüt a krach (borúlátóbb pillanataiban úgy fogalmazott, hogy a hiba a folyamat szükségszerű velejárója), ám azt a világért sem akarta, hogy a kudarc az ő lelkén száradjon. A projekt tudományos főmunkatársát senki se vádolhassa azzal, hogy nem végzi lelkiismeretesen a munkáját.
Persze minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem állnának háborúban a Mérnökök klánjával, akik a legújabb hírek szerint a fellegvárban barikádozták el magukat (pontosabban ott fogták ostromgyűrűbe őket a király csapatai), a Nagy Csarnoktól mintegy harminc kilométerre északra, függőleges distanciában mérve mintegy három kilométerrel a város fölött. Szerencsére akadt az udvarban néhány dezertőr mérnök – ahogy az ellenséghez is átállt egy-egy diplomata meg tudós –, csakhogy ők alig maroknyian voltak, így az elméleti kérdések mellett egyre gyakrabban kerültek szembe gyakorlati problémákkal, s az általuk kifejleszett technológiákhoz újabban a konkrét folyamatokat, munkagépeket, sőt, a gyártósorokat is meg kell tervezniük.
Gadfium azért bámulta olyan hosszan és kitartóan az építkezést, mert lelke mélyén az egészet hiábavaló erőfeszítésnek tartotta. Még ha minden a terv szerint alakul is; mit érnek vele? Abban reménykedett, hogy a gépek és emberek nagyszabású koreográfiája, a heroikus ipari kavalkád mégis meggyőzi arról, hogy megvalósítható célokért küzdenek. Hogy van értelme az áldozatnak és a megfeszített munkának.
Ismét csalódnia kellett. Bármilyen szorgalmasan dolgoztak is a munkások és erőlködtek a gépek, a láthatár peremén láthatatlanul, mégis érezhetően ott gomolygott a káosz, akár a hajnal sűrűsödő, pokoli inverze.
– Asszonyom?
– Hmm? – Gadfium kérdő pillantást vetett ügybuzgó asszisztensére, Rasfline-re. A sovány, aszketikus alkatú fiatalember úgy feszített az egyenruhájában, mint sorkatona a díszszemlén.
– Asszonyom, üzenet érkezett a palotából.
– Történt valami?
– Szokatlan mozgást észleltek a Vándorkövek völgyében.
– Szokatlan mozgást? – visszhangozta Gadfium. – Miféle szokatlan mozgást?
– Semmi konkrétumot nem közöltek, asszonyom. Haladéktalanul oda
kell utaznia. A suhanó már várja.
– Ne várjon hiába – bólintott Gadfium. – Menjünk!

A kocsi kigördült az oxigéntelepről, és a Keleti-szirt felé vette az irányt. A poros, kanyargós úton sűrű volt a forgalom, munkagépek és khimérák araszoltak mindkét irányba. A gondosan ápolt, festői tájparkot, ami ezer emberöltőn át övezte a város központját, a király és tanácsadói minden gondolkodás nélkül eldózeroltatták, amikor értesültek a Naprendszerben terjeszkedő, baljós ködről. Pedig az ehhez hasonló ipari telepeket rendszerint az erőd alsóbb szintjeire helyezték, ahová alig jut le természetes fény, és ahol a környezetszennyező ipari létesítmények nem szúrnak szemet. (Az ott élő nincsteleneknek és bűnözőknek édes mindegy, hogy a nyomorúságos viskóik szomszédságában hány gyárkémény füstölög.)

A közfelháborodás és a legkülönfélébb néprétegek egybehangzó tiltakozása ellenére – egy-két kertész és erdőőr demonstratíve öngyilkosságot követett el, hogy ezzel is jelezze, milyen fontos és ősi hagyománnyal szakít az udvar, miközben alapvető jogokat tipor sárba önkényes rendeleteivel – a hirtelenjében toborzott építőmunkások kidöntötték az évszázados fákat, lecsapolták a tavakat és legyalulták a zöldellő dombokat. Az egykori lugasok helyén gomba módra nőttek ki a földből a gyártelepek.
A kutatónő elgondolkodva figyelte, ahogy a félkész oxigéntelepet kitakarja egy erdővel borított hegyoldal, míg végül csak a fák fölött lebegő füstoszlop és egy halovány porfelhő emlékeztetett rá. A gyár nem tűnt el végleg; masszív sziluettje néhány perc múlva ismét felbukkant, ahogy a síkságon átvágva a Keleti-szirt felé haladtak – a telep ugyanis egy dombtetőre épült, így a tíz kilométeres átmérőjű Nagy Csarnok szinte minden pontjáról látható volt. A király szándékosan építette ilyen feltűnő helyre, gondolta Gadfium, így akarván tudatosítani alattvalóiban a veszély komolyságát, és lélekben felkészíteni őket az áldozatra, melyet mindannyiuknak meg kell hozniuk. Ujjaival hosszan dobolt az ülés karfáján, majd sóhajtott, és kinyitotta az ablak melletti szellőzőrácsot. A huzat meglebbentette fiatal kollégái haját.
Rasfline, a koravén, ambiciózus asszisztens és holdvilágképű, álmatag titkárnője, Goscil a szükségállapot kihirdetése óta dolgozott mellette. Pontosan… igen, tíz éve! A tudósok azóta ismét fontos embernek számítanak. Rasfline született kishivatalnok volt, precíz, megbízható és gépiesen érzelemmentes; főnökét konzekvensen „kutató asszony”-nak, vagy „asszonyomnak” szólította, és ismeretségük bő évtizede alatt egyetlen magántermészetű vagy irreleváns megjegyzés sem hagyta el a száját.
A köpcös Goscil mindenben az ellentéte volt társának: haja kócos, ruhája gyűrötten-pecsétesen lógott rajta, s ahogy a kákabélű, pedáns Rasfline az idő múlásával egyre hűvösebbé és szűkszavúbbá vált, ő úgy lett egyre bőbeszédűbb és elhanyagoltabb. Most éppen az oxigéntelep legfrissebb adatait elemezte lehunyt szemmel, hangosan dudorászva. Amikor egy-egy szokatlan mérési eredményhez ért, harsányan felhorkant, vagy magában motyogott valamit. Rasfline elfordult tőle, és tüntetően kibámult az ablakon.
– Szóval – pillantott Gadfium az asszisztensére –, mi történt a vándorkövekkel?
– Mint már említettem, semmi konkrétumot nem tudunk. – Rasfline egy pillanatra elhallgatott, hogy lekérjen pár adatot, aztán megrázta a fejét. – A megfigyelőállomáson szokatlan „mozgást” tapasztaltak, bármit is jelentsen ez. Az illetékesek utasították önt, hogy haladéktalanul utazzon a helyszínre, és folytassa le a szükséges vizsgálatot.
– A Vándorkövek völgye… – dudorászta Goscil, aztán váratlanul elhallgatott, és kinyitotta a szemét. Félrefújt egy homlokába lógó, kócos tincset, és Rasfline-ra pillantott. – Furcsa pletykák keringenek az infóvonalon. Azt mondják a kollégák, hogy táncolni kezdtek a kövek.
A fiatalember elhúzta a száját. – Táncolni, na persze.
– Ezt hogy értik? – szólt közbe Gadfium.
Goscil vállat vont. – Egy töredékes jelentést idézget mindenki, amit valami gyakornok rögzített, még hajnalban… ha nem humbug az egész. Állítólag megmozdultak a kövek, aztán mindenféle fura dolgok történtek. Azóta se kép, se hang. Senki se tudja elérni az állomást. – Újabb pillantást vetett Rasfline-ra. – Biztosan hírzárlatot rendeltek el.
Gadfium elgondolkodva bólintott. – Mit tudunk a légköri állapotokról? Mágneses interferenciák, szeizmikus aktivitás, csapadékviszonyok?
Mindketten elhallgattak. Goscil válaszolt elsőként: – Földrengés mostanában nem volt. Nemrég kezdődött az olvadás, és reggel északnyugati szél fújt, de…
– Mondja csak, Goscil.
– Nem is tudom. Fura ez a jelentés. Idézhetem szó szerint?
– Persze.
Goscil behunyta a szemét. A homlokát ráncolta, mint aki nagyon keres valamit, és közben tovább dudorászott. Rasfline bosszankodva elfordult. – Itt van – mondta végül a nő. – Ez az… igen: „Mérési anomália; Vándorkövek völgye, mobil megfigyelőállomás, négyes pozíció.” Dátum, verifikáció, alapadatok, satöbbi… – Ahogy a jelentést idézte, a hangja monoton hadarássá vált: – „Környezeti paraméterek: a szél észak, északnyugati, négyes erősségű. Csapadék nincs, átlagos talajsúrlódási tényező: hat egész négy tized. A kövek gyorsulása… Te jó ég! Ilyet az öregapám se látott. Mindjárt… (érthetetlen motyogás) hívom a kutatásvezetőt. Kijelentkezem. Adás vége.”
Goscil felpillantott. – Ennyi az egész. Azóta mindenki őket hívja, de az obszervatórium nem válaszol.
– Mikor rögzítették a jelentést?
– Hat tizenháromkor.
Gadfium Rasfline-re pillantott, aki szárazon elmosolyodott. – Feltételezem, az udvar közvetlen kapcsolatban áll a kutatókkal…
– Erről nem tettek említést az üzenetben, asszonyom – felelte az asszisztens, majd hozzáfűzte: – Az önnek szóló utasítás háromnegyed tizenegykor érkezett.
– Értem – dünnyögte Gadfium. – Kérjen az udvartól bővebb felvilágosítást, és folyamodjon engedélyért, hogy beszélhessünk az obszervatórium vezetőjével.
– Igenis, asszonyom – bólintott a fiatalember, és üveges tekintetéről látszott, hogy máris kapcsolatba lépett az illetékesekkel.
Rangja és származása révén Gadfium megengedhette magának a luxust, hogy implantok nélkül éljen, és elméjét megóvhassa az interperszonális kommunikáció háttérzörejétől. Háborítatlanul elmerülhetett a saját gondolataiban, viszont a dolognak megvolt a maga hátulütője: a közösségi adattárakhoz és kommunikációs csatornákhoz csak külső terminálokon keresztül férhetett hozzá. Egyfelől büszke volt kiváltságos helyzetére, másfelől bosszantotta, hogy a munkájához szükséges, legalapvetőbb információk beszerzéséhez is lépten-nyomon mások segítségét kell kérnie.
– Egy suhanó vár ránk a keleti oldalon – kotyogott közbe Goscil, és jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre. – A király saját járműve – tette hozzá, és megrázta kócos fürtjeit. – Tényleg sürgős lehet az ügy!

A Kiadó engedélyével.