FőképFülszöveg:
A hetvenes éveiben járó Joze Hradil kezet fogott Jókai Mórral. Weöres Sándor, Örkény István, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Dragomán György ugyancsak - és nincs ebben semmi különös. A kézfogás hagyományozódik, elég hozzá egyvalaki, akinek a rokonságában volt egy budapesti nyomdász annak idején, amikor Jókai művei megjelentek. Joze Hradilnak volt. A többi már magától értetődik.
Muravidék központja, Muraszombat a huszadik század során hol az Osztrák-Magyar Monarchiához, hol a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, hol Magyarországhoz, hol Jugoszláviához tartozott. Ma a Szlovén Köztársaság városa. Mozgalmas történelmének szemtanúi, egy nagycsalád szétszóródott tagjai próbálják ebben a regényben emlékképek és valóságos fényképek segítségével összerakni saját mikrohistóriájukat, egy évszázad mozaikos történetét a tizenkilencedik század végétől a két világháborún át napjainkig. A történetnek számtalan magyar vonatkozása van, a családtagok közül ugyanis többen Magyarországon telepedtek le, és lélekben is magyarokká akartak lenni, vagy - a rendszerváltás után - Nyugaton próbáltak szerencsét. Mások, mint a szerző magyar édesapja is, Jugoszláviában élték le az életüket.
Joze Hradil Muraszombatban született. Oroszlánrésze van benne, hogy a magyar irodalom színe-java, klasszikus és kortárs, szlovénül is olvasható. Évtizedekig dolgozott a Pomurska zalozba szerkesztőjeként. Mindhárom műfajban jártas fordítóként tekintélyes életművet hozott létre, és - bár Jókaival csak áttételesen - például Weöres Sándorral, Kertész Imrével, Örkény Istvánnal valóságosan is kezet fogott. Neki köszönhetjük többek közt a Tóték trieszti bemutatóját, az évente megrendezett vilenicai nemzetközi irodalmi találkozó szervezését, az első szlovén-magyar és magyar-szlovén szótárt, és most, mint írónak, ezt a varázslatos családi krónikát, melynek szereplői közt jelen van ő is, az örökké változó, huzatos történelem viharaiban helyt állni, tájékozódni vágyó európai.

Részlet a könyvből:
Hamarosan nyilvánvaló volt, hogy a katonák nem csak Jurij anyjának hízelegnek, hanem tizenhat éves nővérének is, különösen a mélynövésű Vaszilij kapitány, a parancsnok, aki szerette fitogtatni erejét, izmait és atlétatermetét, és persze korlátlan hatalmát. Gyakran megengedte magának, hogy irgalmatlanul csépelje a zongorát, a legjobb vodkát itta, krákogott a magára erőltetett mahorkától, amit annak ellenére szívott, hogy nem volt dohányos, de úgy képzelte, ezzel is növeli tekintélyét. Leginkább parancsolni szeretett, különösen, amikor lépcsőre állhatott, ettől magasabbnak látszott, és fentről nézhetett az alatta állókra. Apró termetű volt, másfél fejjel alacsonyabb Vladinál, és csak hajszállal magasabb, mint Olga.
Egy napon Vaszilij pirossal átfestett dzsippel hajtott be az udvarra, és kiadta a parancsot, hogy Olga üljön be az autóba melléje, Jurij pedig a hátsó ülésre. Ahogy Murasziget felé hajtottak, egy éles kanyarban Jurijnak eszébe jutott lovaglása Bagival a templom körül. Eleinte, akárcsak a lovaglást, az autózást is élvezte, később viszont nyugtalanította. Azt is észrevette, hogy a kapitány minden kanyarnál Olga vállára dől, aki keményen markolva az ülést türelmesen és mereven ült… Először csak eltolta a kapitányt, aki visszaegyenesedett és hajtott tovább. Egy idő múlva nővérének már kézzel-lábbal védekeznie kellett, mert Vaszilij a baljával kormányzott – ezzel a képességével is hencegett –, jobbjával pedig Olga térdét és combját fogdosta. Olga ellenállt, rúgkapált, de a kapitány nem hagyta abba. Sőt. Hirtelen fékezett, megállította az autót, a motort járni hagyta. És nekiesett Olgának, ölelgette a derekát, a fejét, a térdét… És akkor Jurij rávetette magát. Csakhogy az erőszakoskodó fickó könnyűszerrel ellökte. Ez viszont elég volt ahhoz, hogy Olga kiugorjon a dzsipből, és elrohanjon a Mura felé. A kapitány csak elvigyorodott, és elindult az autóval lassan utána. Időnként megállt, megjegyzéseket tett, odavetett Olgánk valami érthetetlen szót, Jurij úgy érezte, valami mocskosat… Ki érti ezt? Vaszilijnak mindezek ellenére nem sikerült elkapnia nővérét, mert Olga teljes erejéből futott, kitért hol az egyik, hol a másik oldalra, aztán megint egyenesen vágtatott… Amíg hirtelen mindnyájan meg nem álltak. Olga elérte a sebesen folyó Murát. És rögtön utána Jurij és Vaszilij is.
Az autó viszont tovább berregett, feleslegesen. Teljesen feleslegesen, gondolta Jurij, mert a kapitány is kiszállt, és megállt a parton. Mint akinek földbe gyökerezett a lába. És mind a hárman csak álltak és reszkettek a zúgó folyó partján.
A Mura folyó partján, amely most olyan volt, amilyennek sohase látták, se Jurij, se a nővére, és egészen biztosan Vaszilij sem. Embereket, falusiakat és katonákat láttak, ahogy hosszú karóval kotorásznak a fenyegetően zúgó Mura vizében. A vízben álltak, közel a parthoz, ahol a folyó még csak hömpölygött, lustán és baljósan. Ott lelassult a sodrás, a víz tükre tele volt szórva lombbal, a part menti fák ágaival, hosszú fűvel. Időről időre a folyóból hullát húztak ki a partra, szovjet katona hulláját. És Jurijék látták egy fiatal fiú holttestét. Talán Horcsik unokája, futott át Olga fején. És mindegyik hulla püffedt volt és élettelen, mint a liszteszsák a belatinci malomban. Sorba fektették őket, egyiket a másik mellé. Felsorakoztatták a hullákat.
Elnémulva, szótlanul, döbbenten állt Jurij Olga mellett, és mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre fordították el fejüket, és a Mura felső folyását vizslatták, hogy ne lássák a halottakat, ne lássák a valóságot, messzire néztek, a távoli pontra, ahol egy éve még lapos kavicsokkal kacsáztak, és ahol nemrég a túlsó, német partról prlekijaiak integetettek nekik: a németek fennhatósága alatt levő prlekijaiak nekik, muravidékieknek, akik magyar fennhatóság alatt álltak. És ahogy később megtudták, ott, feljebb a Murán, néhány napja jól álcázott, elrejtőzött német katonák puskacsövei, géppisztolyai, éles töltényei várták a szovjet katonákat. A sebes Mura közepén több tucatnyi orosz fulladt a vízbe. A folyóba estek, megfulladtak.
Vot, szmotritye, szmotritye! Nézzétek csak, nézzétek, üvöltötte a képükbe kivörösödve a kapitány, és a megölt katonákra mutatott. Mint aki őket is okolja.
Akárhogy is, abban a pillanatban, amikor olyan fájdalmasan felüvöltött, Vaszilij hangjába alighanem belevegyült a még biztosabb tudata annak, amit mindig is érzett: hogy ők ketten, Jurij és Olga – ahogy apjuk az eltűnt zsebóra miatt, és anyjuk, aki nem mert otthon, az ágyában aludni – gyűlölik őt… Hogy ők ketten is igazából gyűlölik őt meg a katonáit, és talán csak félelemből teljesítik parancsait.
Valószínűleg mindez feltolult benne, és kikívánkozott belőle, mindent el akart mondani, és az iszonyattól és dühtől tombolva indulatát üvöltésbe sűrítette: Látjátok, most már láthatjátok, miért telnek a napjaink másképp, mint a ti napjaitok!
Vaszilij felemelt mutatóujja nyilván arra is figyelmeztette őket, hogy a szovjet katonák az ő szabadságukért harcolnak, és vérüket áldozzák érte. És akkor Jurij úgy érezte, és alighanem Olga is, hogy mindezek után szívesen ülne be Vaszilij autójába… Csakhogy Vaszilij a következő pillanatban beugrott a dzsipjébe, és elszáguldott Belatinc felé. Otthagyta őket, sóbálvánnyá meredten, egyedül, nem messze a halottaktól és az eldobált karóktól, kampóktól, amelyekkel már nem kotort, nem döfködött, nem tapogatózott, nem keresett senki. Vaszilij kapitány kétségkívül azért is hagyta kárörvendően faképnél őket, hogy félelmet keltsen bennük… és lelkifurdalást.
Amit láttak, az elhomályosította szemüket, megbénította kezüket és lábukat, a lábukat, amely egyszerre csak nem akart engedelmeskedni nekik. Pedig indulni szerettek volna, sürgetőbben, mint bármikor máskor. Egy idő múlva aztán mégis elindultak, egymáshoz simulva lassan araszoltak, háttal a Murának, el a folyótól, el, csak el, a másik, ellenkező irányba, Murasziget, Belatinc felé, hazafelé. És ólmos lábbal, fátyolos szemmel csak mentek, botorkáltak. Meg-megtántorodtak, hányingerük volt, aztán hánytak, köhögtek. Jurij falfehér volt, és Olga örökké rózsás arca is megsápadt… Később álmában is ilyennek látta Olgát, már első éjjel, nővére arca elvegyült a megölt katonák vértelen arcával, és arról is álmodott, amit csak hallomásból tudott, hogy a lerombolt veržeji fahídnál is borzalmas dolgok történtek, ott a katonák holtteste fennakadt a karókon, léceken, deszkákon, vaselemeken, a leszakadt híd maradványain, amelyek között rendületlenül rohant a folyó, és próbálta letépni mindazt, ami fennakadt, felnyársalódott, beszorult, becsípődött, és amit még odavitt a víz, hogy mindent továbbsodorjon, a muraszigeti partokig, vagy még tovább, Muramelence felé, ahol, akárcsak Muraszigeten és a veržeji hídnál, karóval és kampóval próbálták menteni a végképp menthetetlent. És felfoghatatlant.

A Kiadó engedélyével.