Főkép

Fülszöveg:

Ippolit Matvejevics elhunyt anyósa ülőgarnitúráját üldözi, pontosabban az egyik székbe rejtett kincset. Önjelölt segítője, Osztap Bender, a „nagy kombinátor" egy megnyerő szélhámos. Hőseinknek nem szegi kedvét, hogy nem tudni, hová került a 12 szék és melyik is rejti az ékszereket, amelyekre más is vadászik. Kezdetét veszi egy városokon átívelő komikus hajsza a húszas évek Szovjetuniójában, kincsvadászat a régi és az új rendszer különös figuráival, ahol nem csak a történet abszurd, hanem a hátteret adó valóság is.
 
Részlet a könyvből:
Elbeszélés a szerzetes huszárról
 
A délceg, csillogó huszár, Alekszej Bulanov gróf - mint Bender he­lyesen mondta - valóban hőse volt az arisztokrata Pétervárnak. A nagyszerű lovas és hírhedt dorbézoló állandó témául szolgált az Angol sétány kastélyai előkelő lakóinak és a napilapok nagyvi­lági társasági rovatának. A képes újságok oldalain gyakran meg­jelent a fényképe: perzsával szegett, aranysujtásos dolmány, magas, lenyalt halánték, rövid, győzedelmes orr.
Bulanov grófról úgy beszéltek, mint sok titkos, végzetes ki­menetelű párbaj hőséről, mint a legszebb és leghozzáférhetetlenebb nagyvilági hölgyek szerencsés lovagjáról, mint olyan emberről, aki éppen a társaság legnagyobb tiszteletét élvező személyekkel szemben esztelenül kihívó módon viselkedik, és főkolomposa a feltétlenül tükörzúzással végződő tivornyáknak.
A gróf szép volt, fiatal, gazdag, szerencsés a szerelemben, a kártyában és az öröklésben. Rokonai egymás után haltak el, egyre növelve hagyatékukkal a huszár amúgy is mérhetetlen va­gyonát.
Vakmerő volt és bátor. Segítette Menelik abesszin császárt az olaszok ellen vívott harcában. Fehér burnuszba burkolózva ült a nagy abesszíniai csillagok alatt, és tanulmányozta az ország ka­tonai térképét. A fáklyák lángja imbolygó árnyakat vetett lenyalt halántékára. Lábánál új barátja ült, egy abesszin fiú, Vaszka.
Miután szétverte az olasz király hadseregét, a gróf az abesszin Vaszkával visszatért Pétervárra. Pétervár virággal és pezsgővel várta a hőst. Alekszej gróf újra a gyönyörök gondtalan örvényébe vetette magát. Most még fokozottabb elragadtatással beszéltek róla, a nők mérget ittak miatta, a férfiak irigyelték. A Millionnaja úton végigszáguldó grófi fogat hágcsóján szobormereven állt az abesszíniai, fekete színével és sudár termetével csodálkozást keltve a járókelőkben.
De a ragyogás váratlanul véget ért. Alekszej Bulanov gróf el­tűnt. Belorusszko-Baltyinszkaja hercegnő, a gróf utolsó szen­vedélye, vigasztalhatatlan volt. Az eltűnés nagy port vert fel. Az újságok tele voltak feltevésekkel. A detektívek lejárták a lábukat. De fáradozásuk meddő maradt. A grófnak nyoma veszett.
Mikor a lárma elült, az Averkijev-vadonból levél érkezett, amely mindent megmagyarázott. A tündöklő gróf - az arisztokrata Pétervár hőse, a XIX. század Baltazárja - szerzetesnek állt. Hát­borzongató részletek jártak szájról szájra. Azt mondták, hogy a gróf több pud súlyú bilincset hord, s hogy ő, a finom francia konyha híve most kizárólag krumplihéjjal táplálkozik. Egyik hí­resztelés a másiknak adott helyet. Azt mondták, hogy a grófnak megjelent elhalt édesanyja szelleme. A nők sírtak. Belorusszko- Baltyinszkaja hercegnő palotája előtt egész kocsisor állt. A her­cegnő és férje részvétlátogatásokat fogadtak. Új mendemondák kaptak tápot. A grófot visszavárták. Azt mondták, hogy múló vallási tébolyról van szó. Mások azt erősítgették, hogy adósságai elől szökött meg. Ismét mások azt, hogy mindennek egy boldog­talan szerelem az oka.
Valójában pedig a huszár azért állt be szerzetesnek, hogy meg­értse az életet. Nem tért vissza. Lassanként megfeledkeztek róla. Baltyinszkaja hercegnő megismerkedett egy olasz énekes­sel, az abesszin Vaszka hazautazott szülőföldjére.
Alekszej Bulanov gróf, aki a monostorban a Jevpl nevet vette fel, páratlan önsanyargatással kínozta testét. Valóban hordott bilincseket, de úgy hitte, hogy ez még nem elég az élet megisme­réséhez. Ekkor különleges ruhát talált fel: kámzsát, mely egész arcát befödte, és csuhát, mely akadályozta a mozgásban; s az apát beleegyezésével ezt az öltözéket hordta. De még ez is ke­vésnek tűnt fel. Sarut húzva egy erdei sárkunyhóba vonult vissza, és ettől fogva egy tölgyfa koporsóban élt.
Jevpl barát dicstette bámulattal töltötte el a monostort. Kizá­rólag kétszersültet evett, amelyet havonként háromszor küldtek neki.
Így múlt el húsz év. Jevpl bölcsnek, helyesnek és egyedül igaz­nak tartotta életét. Élete rendkívül könnyűvé vált, és gondolatai kikristályosodtak. Megértette az életet, és rájött, hogy másképp élni nem lehet.
Egyszer csodálkozva tapasztalta, hogy azon a helyen, ahol húsz éven keresztül a kétszersültet találta, nincs semmi. Négy napig nem evett. Az ötödik napon egy ismeretlen, bocskoros öreg kereste fel, és elmondta, hogy a bolsevikok kitelepítették a barátokat, és a monostorban szovhozt rendeztek be. Az öreg néhány darab kétszersültet hagyott számára, és sírva távozott. A szerzetes nem értette a dolgot. Világos fejjel és csendesen fe­küdt a koporsóban, s örült az élet ismeretének. A paraszt tovább hordta a kétszersültet.
Így telt el még néhány zavartalan év.
Csak egyszer nyílt ki a sárkunyhó ajtaja. Néhány ember lépett be meghajolva rajta. A koporsóhoz álltak, és némán nézték a ba­rátot. Jól megtermett férfiak voltak, sarkantyús csizmában, szé­les bricsesznadrágban és csiszolt fatokba rejtett Mauser-piszto­lyokkal. Az aggastyán kinyújtott karral feküdt a koporsóban, és sugárzó tekintetet vetett a jövevényekre. Hosszú és lenge ősz szakálla a koporsó felét betakarta. Az ismeretlenek vállat von­tak, és sarkantyújukat pengetve távoztak, óvatosan betéve ma­guk után az ajtót.
Az idő múlt. Az élet egész teljességében és édességében feltá­rult a barát előtt. Éjszaka, egy nappal azután, amikor végérvé­nyesen ráeszmélt, hogy felismerésében minden világos, várat­lanul felébredt. Ezen elcsodálkozott. Azelőtt sohasem ébredt fel éjszaka. Miközben azon töprengett, hogy mi is kelthette fel, ismét elaludt, de tüstént felébredt, erős égést érezve a hátában. Igyekezett elaludni, de nem tudott. Valami gátolta. Nem aludt reggelig. A következő éjjel ismét felébresztette valami. Halkan nyögdécselve forgolódott reggelig, s önkéntelenül meg-megvakarta kezét. Napközben felkelt, és véletlenül bepillantott a ko­porsóba. Most már mindent értett: komor ágya sarkaiban cse­resznyeszínű poloskák futkároztak. A barátot undor fogta el.
Ugyanezen a napon eljött a kétszersültes öreg. S íme, az ön­megtagadó hős, aki huszonöt évig hallgatott, most megszólalt. Egy kevés petróleumot kért. A paraszt elámult, amikor beszélni hallotta a nagy hallgatót, de szégyenkezve s az üveget rejteget­ve, elhozta a petróleumot. Mihelyt távozott, a remete reszkető kézzel bekente a koporsó valamennyi hasadékát. Három nap óta most első ízben szunnyadt el Jevpl nyugodtan. Semmi sem za­varta álmát. A koporsót a következő napokon is megkente pet­róleummal. De két hónap leforgása alatt tudatára ébredt, hogy a poloskákat nem lehet petróleummal kiirtani. Éjszakánként ide-oda hánykolódott és hangosan imádkozott, de az ima még kevésbé használt, mint a petróleum.
Kimondhatatlan kínok közt eltelt fél év után a remete újra az öreghez fordult, akit második kérése még nagyobb ámulatba ejtett. Azt kérte, hogy hozzon neki a városból Agarac-port po­loskák ellen. De az Agarac sem használt. A poloskák rendkívül gyorsan szaporodtak. A barát kicsattanó egészsége, amelyet huszonöt évi böjt sem tudott megtörni, rohamosan hanyatlott. Sötét, kétségbeesett élet kezdődött. A koporsó most már visszataszítónak és kényelmetlennek tűnt Jevpl szemében. Éjsza­kánként, a földműves tanácsára, forgáccsal égette a poloskákat. A poloskák meghaltak, de nem adták meg magukat.
Kipróbálta az utolsó szert: a Glück fivérek gyártmányát, egy erjedtőszibarack-szagú, Poloskavész nevű rózsaszínű folyadé­kot. De ez sem használt. A helyzet egyre rosszabbodott. Két évvel a nagy fordulat beállta után a remete véletlenül rájött, hogy azóta egyáltalán nem gondolkodik az élet értelméről, mert reg­geltől reggelig a poloskák irtásával foglalkozik.
S most tudatára ébredt, hogy tévedett. Az élet sötét volt és talányos éppen úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nem sikerült megszabadulnia a világi gondoktól. Testtel a földön, lélekkel pe­dig az égben élni: lehetetlennek bizonyult.
A remete felkelt, és fürgén kisietett a sárkunyhóból. Árnyas zöld erdő sűrűjében állt. Korai, száraz ősz volt. Közvetlenül a sár­kunyhó mellett egész vargányagomba-család bújt ki a föld alól. Ismeretlen madárka ült az ágon, és szólót énekelt. Távolról vo­natdübörgés hallatszott. A föld remegett. Az élet gyönyörű volt. A szerzetes elindult, és hátra sem tekintett.
Ma kocsis a Moszkvai Köztisztasági Hivatal lótelepén.
Miután elmondta Ippolit Matvejevicsnek ezt a végtelenül tanul­ságos történetet, Osztap kabátujjával letisztogatta bordóvörös cipőjét, tust fütyült, és távozott.
Reggel felé vetődött haza. Levetkőzött, a bordó színű cipőt az éjjeliszekrényre állította, és a fényes bőrt simogatva, gyengéd szenvedéllyel gügyögte:
- Én kis barátom...
- Hol volt? - kérdezte Ippolit Matvejevics félálomban.
- Az özvegynél - felelte Osztap színtelen hangon.
- Nos? - Ippolit Matvejevics könyökére támaszkodott. - Nos, és feleségül veszi?
Osztap szeme szikrázott.
- Azok után, ami történt, ha tisztességes embernek tartom magam, el kell hogy vegyem.
Ippolit Matvejevics zavartan krákogott.
- Tüzesvérű asszony - mondta Osztap -, a költők álma. Pro­vinciális közvetlenség. A nagyvárosokban már régen nincs ilyen trópusi vérmérséklet, de a periférián, vidéken, még akadnak.
- Mikor lesz a lakodalom?
- Holnapután. Holnap nem lehet: május elseje lévén minden zárva van.
- És a mi dolgunk? Maga megnősül... Pedig el kéne utazni Moszkvába...
- Felesleges aggódnia. Az ülést folytatjuk.
- És az asszony?
Az asszony? A briliánsözvegy? Igazán nem kérdés. Váratlan elutazás, központi parancsra. Rövid beszámoló a Népbiztosok Tanácsában. Búcsújelenet és csirke az útra. Kényelmesen fogunk utazni. Aludjon. Holnap szabadnapunk lesz.
 
A Kiadó engedélyével.