FőképVladimir Nabokov regénye első ránézésre egy egyszerű szerelmiháromszög-história (már amennyiben bármiféle szerelmiháromszög-történetet lehet egyszerűnek nevezni). Franz, a félszeg, ügyetlen, furcsán érzékeny vidéki fiatalember Berlinbe utazik, hogy munkát vállaljon nagybátyja, a harsány, joviális, kissé szétszórt Dreyer férfidivatáru-üzletében. Az idősebb rokon kedélyes, barátságos nemtörődömséggel fogadja unokaöccsét, akiről rögtön megállapítja, hogy csak egy ártalmatlan, jóravaló balek – de ebben jócskán téved. Franz a Dreyer-villa rendszeres vendége lesz, és rövidesen viszonyba kezd nagybátyja hűvösen elegáns, vonzó feleségével, Marthával – vagyis inkább hagyja, hogy a férje előtt frigidnek mutatkozó, valójában viszont nagyon is buja, már-már kielégíthetetlenül kéjsóvár Martha belerángassa egy viszonyba, amelyet ő maga valószínűleg sosem mert volna kezdeményezni.

A többé-kevésbé kötetlen kalandnak induló affér azonban hamarosan komolyabbá válik, és a semmitől vissza nem riadó szerelmesek elhatározzák, hogy boldogságuk beteljesülése érdekében megszabadulnak a – sajnos – túlságosan is jó egészségnek örvendő, minden balszerencsét sértetlenül megúszó Dreyertől, aki után szép örökség maradna a gyászoló özvegyre – de természetesen semmi sem úgy alakul, ahogy azt a gyilkosságok megtervezésében és kivitelezésében teljes mértékben járatlan párocska kigondolta.

A regényben megvan minden, ami a „szokványos” szerelmi-házasságtörési történetekre jellemző: őrülten szenvedélyes, és az idő múlásával egyre óvatlanabbá váló szerelmesek; épphogy elkerült lelepleződések; féltékenységi jelenetek; stb., ám – ahogy arra utaltam – ez csak a felszín, s vannak a puszta történetnél jóval izgalmasabb, különösebb vagy felkavaróbb elemei is a könyvnek. Említhetem például a rejtett és kevésbé rejtett irodalmi utalásokat és párhuzamokat, amelyekben a regény bővelkedik. Ezek közül néhányat maga Nabokov is megemlít az előszóban, de azért még így is bőven marad felfedeznivaló a regényben – ezek közül számomra legizgalmasabb és leginkább elgondolkodtató a regény és a Halál Velencében című Thomas Mann-elbeszélés (talán szándékos, talán véletlen) hasonlósága, mind az egyes szimbólumok, mind pedig a mindkét művet belengő baljós, érzéki, sötét, halálos atmoszféra terén.

Emellett a regényben megjelenített bujaságra és a pusztító szenvedélyekre is érdemes figyelni: Nabokov egészen félelmetesen ábrázolja, ahogy Franz és Martha kellemes szórakozásnak induló kapcsolatában megjelennek a mind sötétebb érzelmek és indulatok, és ahogy különös viszolygások ütik fel a fejüket a kezdetben oly paradicsomi viszonyban, különösen Franz részéről: míg a fiú eleinte tiszta és megközelíthetetlen szépségnek látja szerelmét, később, az első idők eufóriájának elmúltával kedvese már leginkább egy követelőző, undok varangyra emlékezteti. Ezzel párhuzamosan pedig a gyilkos unalom is beáll: a szenvedélyből megszokás lesz, a szerelmeskedésből kényszer és teher, az ingerlő ruhadarabok helyett pedig egyre gyakrabban kerülnek elő a stoppolásra váró zoknik. S ahogy az sejthető, mindez semmi jóra nem vezet.

Mindezen sötétség, komorság és a fel-felbukkanó morbid és rémálomszerű részletek ellenére (vagy mellett) egyébként a regény gyakran igen mulatságos is: a főszereplők mind bohózatba illő, néhány eltúlzott vonással ábrázolt figurák, akiknek a sorsát és üzelmeit nehéz volna komolyan venni – elég csak Martha és Franz gyermekded, nevetséges gyilkossági terveire, vagy a felszarvazott (és mellesleg szintén lelkes házasságtörő) Dreyer komolytalan üzleti ügyeire gondolni, amelyek bukása szintén előre látható – kivéve Dreyer számára.

S persze az író híresen gyönyörű, pontos és gazdag nyelvhasználata mellett sem lehet szó nélkül elmenni; azt hiszem, ezt a regényt – minden mástól függetlenül – már csak Nabokov nyelvezetének szépsége miatt is megéri elolvasni.