FőképÁltalában ha egy film vagy könyv főszereplője szellemi fogyatékos, akkor nagy eséllyel adva van a siker. Hogy miért? Mert ezen alkotások többnyire nem akarnak realisták lenni; a főhős a legmélyebb humánumot jelképezi, a tökéletes tisztaságot, a velük szemben felvonultatott alakok többsége pedig igazi kretén – nem is kérdés, hogy kivel azonosulunk. Megnézzük a filmet, elolvassuk a történetet, megbotránkozunk az emberek gonoszságán, értetlenségén, nemtörődömségén, izgulunk a korlátozott képességű, ám annál szimpatikusabb hősért, majd örülünk a kötelező happy endnek.

Ezeket a kliséket csak kevés mű tudja vagy akarja kikerülni. Nálam ebben a témában az etalon a Mészároslegény Patrick McCabe-től. Abban a könyvben végig Francie bomlott elméjében bolyongunk, s a regény hol vicces-sírvaröhögős, hol pedig elborzasztó és véresen komoly. De sosem „normális”. Tarjei Vesaas legismertebb művében, a Madarakban ugyan nem bújunk bele Mattis, a 37 éves értelmi fogyatékos agyába, de a mindvégig tartózkodó leírások és elhallgatások tökéletes fogódzót adnak ahhoz, hogy elképzeljük, milyen fogyatékosnak lenni, vagy milyen egy fogyatékossal együtt élni.

A könyv mindössze három főbb szereplőt mozgat tökéletes csapdahelyzetben: Mattist, Hegét, Mattis nővérét és gondviselőjét, illetve Jörgent, a rejtélyes favágót. Mattis egy néhány éves kisgyerek szintjén van: nehezen gondolkodik, keveset ért meg és szinte teljesen munkaképtelen. Hiába kéri vagy utasítja Hege, hogy találjon valami munkát, Mattis nem érti, hogy neki miért kellene dolgoznia, amikor van mit ennie és a környékbeliek sem szívesen alkalmazzák. Jó, ha egy évben néhány nap elmegy munkát keresni, de abban sincs köszönet. Mert mit lehet tenni, ha valaki még azt sem képes megérteni, hogy hogyan kell répát egyelni? Mit lehet tenni, ha valaki fél emberek előtt megszólalni, mert retteg attól, hogy valami butaságot talál mondani? Mit lehet tenni, ha Mattis képes egész napokat eltölteni azzal, hogy madárnyomokat keres az erdőn?

És mit tehet Hege, aki elmúlt 40 éves, se férje, se élettársa, se ismerőse nincs, mert egész nap felnőtt öccsére kell vigyáznia, és reggeltől estig ugyanazokat az unalomig ismételt nyolcszirmú rózsa-mintás ujjasakat kell horgolnia, amelyek eladása az egyetlen jövedelemforrásuk. Mit tehet, ha - bár szereti öccsét - már halálosan unja, hogy minden napja ugyanúgy telik. Mit tehet, ha egy nap beállít, ha nem is a herceg a fehér lovon, de egy hallgatag favágó, aki szállást kér tőlük? Hát persze: összejönnek. De mi lesz ezentúl Mattisszal?

Vesaast tartják az egyik legjelentősebb norvég írónak. Kortársai gyakran vádolták azzal, hogy művei túlságosan hasonlítanak Kafka írásaihoz, holott az író 53 évesen olvasott először az osztrák zsenitől. Mondták rá, hogy szimbolista, freudista, realista, napjainkban pedig már azt tartják, hogy Vesaas a vesaasizmus egyedüli művelője. Sajnos ez az egyetlen magyarul megjelent könyve, így igazi jelentőségét nem igazán ítélhetem meg. De ezt a regényét nyugodtan ajánlhatom mindenkinek.