FőképFülszöveg:
Amikor valaki megszületik vagy meghal, megnyílik egy kapu, a Fénykapu, amelyen keresztül a lélek átlép egyik világból a másikba. Az eredetileg egy lélek kettéhasad, hogy a lélektársak megszülethessenek. A kettéhasadás fájdalma azonban elhomályosítja küldetésük célját...
Matt és Izael, a két fénylény életről életre testet öltenek, hogy mindig egymásra találjanak, és teljesítsék küldetésüket. Feltétel nélkül szeretik, tisztelik, megértik és támogatják egymást tűzön-vízen, sok-sok életen, évszázadon és évezreden át. Az egymásra találás persze nem mindig egyszerű vagy egyértelmű: nem csupán a külső akadályokkal, a korlátoltsággal, a kapzsisággal és a hatalomvággyal kell megküzdeniük, de saját kétségeikkel is.
Sikerül-e végrehajtaniuk a végső tervet?
Sikerül-e felismerniük egymást?
Sikerül-e megvalósítaniuk a küldetést, amelyre fénylényként vállalkoztak? Matt és Izael nem csak a szerelmet, hanem a pokol legmélyebb bugyrait is megtapasztalják, és remélik, hogy legközelebb nem kell mindent elölről kezdeni...
 
Részlet a könyvből:
Kivétel nélkül mindenkinek végig kell mennie a szenvedések hídján, ha azt akarja, hogy felébredjen a kómájából. Nincs más út. Csupán a különböző hidak közül választhatunk. A túlsó partra másképpen nem juthatunk át.

Tudtam azt is, hogy egy adott hídon egyszerre többen is mehetünk. Mint egy óriási turistacsoport.

Együtt utazunk… Kicsit leszakadozva, kicsit előrébb vagy hátrébb, de együtt. Olyanok is vannak, akik fogják egymás kezét. Gyengébben vagy erősebben, hosszú vagy rövid ideig, néha egymásba kapaszkodva, néha egymást elengedve, vagy csak alig-alig tartva.

Vannak, akik szeretik látó távolságon belül tartani a csoport egyes tagjait, mint aggódó szülő a gyermekét. Ha bajba kerül, odalépnek, segítenek, megoldják a problémát, vagy esetleg jól megdorgálják. Lehet, hogy a biztonság kedvéért mellette maradnak egy ideig, vagy többet el sem engedik a kezét. Talán újra csak látótávolságon belül kerülnek, és azt gondolják, most már biztosan minden rendben lesz, és leveszik óvó tekintetüket egymásról.

Vannak, akik a káoszban szem elől tévesztik egymást, és kétségbeesetten keresik, akihez tartoznak. Persze léteznek a magányos farkasok is, akiket mindenki lát, tudják, hogy ott vannak, mégsem megy oda hozzájuk senki, mert olyan mogorván maguknak valók. De azért figyelnek rájuk, és ők is figyelnek a többiekre, mert lemaradni nem akarnak.

Vannak, akik a világért sem engednék el egymást. Mint a szerelmes gerlicék. Egymásba csimpaszkodva, karjukat stabilan egymás köré fonva, erősen egymáshoz simulva, szinte eggyé válva. Mintha ők egy lélek lennének… Néha természetesen ők is beszélgetnek másokkal, ők is látják a többieket, van, akire kifejezetten figyelnek. Sőt, még az is lehet, hogy egy rövid időre lazul ölelésük, hogy szemügyre vegyék, mi történik azokkal, akik fontosak nekik, vagy akár el is lépnek egy kicsit, hogy segítsenek. Megeshet, hogy még egymás kezét is elengedik, vagy egy pillanatra a tekintetük is elkalandozik. Esetleg elszakadnak egymástól. Ők azonban mindig fanatikus módon keresik egymást, mert együtt akarnak megérkezni a híd túlsó oldalára. S amikor újra egymáshoz érnek, újra egymás ölelésében léteznek, már soha többé nem engedik el a másikat.

A híd végéhez érve sokan segítenek egymásnak megtenni az utolsó lépést, amellyel az új világba érkeznek.

Hosszú volt az utazás, fáradtak és kimerültek. Néhányan már csak kóvályognak. Vannak, akik megmakacsolják magukat, és fájó sebeiket nyalogatva leülnek a híd egy kövére. Kinek a cipő törte fel a lábát, kinek a táskája túl nehéz már. Van, aki éhes, szomjas vagy álmos, fáj a feje, a háta, a dereka, sajog minden porcikája.

Van, aki abba fáradt bele, hogy mások csomagjait cipelte, vagy az ölébe vett egy-két utast, mert azok már annyit kínlódtak. Az ölben utazóknak ez így nagyon kényelmes, ők azonban nem érintették a híd köveit, nem is tudhatják, hogy annak, aki hordozta őket, mennyire elfogyott az ereje a végső ugráshoz.

Persze van, aki annyira belelkesül, hogy látja az út végét, hogy megiramodik és ugrik. Vannak, aki együtt érnek Földet, vannak, akik külön-külön.

Ahogy a hídra való fellépésnél az utazás elején, itt, a végénél is van, hogy az egymás kezét fogók közül az egyik előrelép, és maga után húzza a másikat, vagy hátrébb marad biztonságot nyújtó bástyaként, és amikor látja, hogy párja megérkezett, ő is utánamegy.

Vannak olyanok is, akik az új világba megérkezvén észreveszik, hogy akik még a hídon álldogálnak, segítségre szorulnak. Ők bátran és boldogan visszalépnek a hídra, hogy segítsenek az új világba való belépésnél. Odalépnek a többiek mellé, bátorítják a bizonytalankodókat, ha kell, a kezüket is megfogják. Előre engedik őket, vagy maguk után húzzák társaikat. Újra és újra visszamennek fáradhatatlanul, amíg a csoport minden egyes tagja meg nem érkezik az új földre.

Ők a fényharcosok…
 
A Kiadó engedélyével.