Főkép

Kína, a sárkányok mitologikus hazája: a holdújévé, a Nagy Falé, a porceláné, a kungfué és a konfucianizmusé. Meg a woké, az üvegtésztáé, a száznapos tojásé... Rengeteg különlegességet szokás tudni az országról. De vajon milyen a maga földhözragadt és modern valóságában az egykori Mennyei Birodalom, a mai kommunista Kína? Peter Hessler Kína országútjain című könyve ezekbe a mindennapokba, a Kínai Népköztársaság valóságába vezet be. Könnyed, érdekes és tanulságos úti beszámolója annak bemutatása, hogyan, milyen kalandokon keresztül valósította meg nagy tervét: hogyan járta be a kétezres években keresztül-kasul a mai Kínát, eljutva olyan helyekre is, ahová nem lett volna szabad, megismerve embereket, helyeket – csupa olyasmit, ami az útikönyvekben nem szerepel, pedig éppen ez a valóságos Kína.
 
A fiatal amerikai író és National Magazine-díjas újságíró 1996-ban jutott el először Kínába a Békehadtesttel, s éveken keresztül figyelte lelkesen és minden részletre kiterjedően az ottani életet. Fulingi napjairól 2001-ben adta ki a nálunk Két év Kínában címmel szintén a Park Könyvkiadó által megjelentetett kötetet, amely elnyerte Az év legjobb ismeretterjesztő könyve címet. 2001-ben indult el a jogosítvány megszerzése után első útjára, amely a Nagy Fal vonalát követve szelte át Kína elfelejtett tájait. Ezt az utat számos további követte, miközben Hessler a The New Yorkert tudósította kínai napjairól. A sok-sok utazás hordalékából született meg a Kína országútjain.
 
A könyv nagy erőssége az egyszerű, mégis szemléletes stílus, a könnyed adatgazdagság és a kellemes humor. Utóbbira jó példa az első nagy részből, A fal című fejezetből, hogy megtudhatjuk, a kínai autósiskolákban az oktató tekintélyének megőrzése gyakorlatilag felülírhat bármely közlekedési szabályt, s hogy a kínai autósok imádnak dudálni. Mivel Kínában magánembernek sokáig nem lehetett autója, s „hirtelen következett be az átmenet, ezért az autósok számos közlekedési mintát a gyalogosoktól vettek át – úgy vezetnek, ahogy járnak. (…) Az autó testbeszédére hagyatkoznak: feltételezik, hogy ha bal felé húznak, a mögöttük jövő meg fogja érteni kanyarodási szándékukat. (…) Sávnak használják a járdát, és ellenkező irányból hajtanak be a körforgalomba, ha úgy gyorsabbnak látszik a továbbhaladás. (…) Az ablaktörlőről úgy tartják, csak elvonja a sofőr figyelmét.” – elemzi megértéssel Hessler a kínai vezetők szokásait. Aki azonban az ironikus idézetből úgy érzi, hogy az író megveti ezeket a vezetőket, téved. Hiszen már ebben a szórakoztató fejezetben is felejthetetlen alakokkal találkozhatunk: Öreg Csennel, a ninglui hat osztályt végzett amatőr történésszel, aki 1992 óta gyűjti rizspapír-füzetébe az adatokat a Nagy Fal építéséről, Vang Kuoan gazdával, aki még emlékszik rá, milyen volt a fal az ő falujuk közelében a kulturális forradalom pusztításai előtt, a fiatal stopposnővel, aki örömmel üdvözli az amerikai vezetőt, mert „A gyárunk oda is exportál pulóvert!” Máris teljes képet kapunk a fennálló rendszerbe betagozódva, főképpen a családi emlékeken keresztül, de a múlt hagyományait igenis őrző kínai vidékről, egy olyan világról, ahol képesek a párt jelmondatait ráfesteni a Nagy Fal oldalára, s ahol a múzeumban más szerepel angolul kiírva, mint kínaiul, ám ez az emberek józan mentalitásán nem sokat változtat.
 
A második fejezet szinte önállóan olvasható elbeszélésként egy kis kínai faluval, Szancsával és lakóival ismertet meg: egy család, Vej Ce-csi famíliájának mindennapjaiba tekinthetünk be. Az ő rokonszenves személyén keresztül láthatjuk, milyen egy középkorú átlagpolgár élete Kínában, az ő fia lesz halálos beteg, s csak Hessler, mint külföldi, képes győzedelmeskedni érdekében a ráérős, ellátáshiánnyal küszködő és megbízhatatlan vidéki orvosi ellátáson, az ő első osztályos élményein keresztül ismerhetjük meg a tanulás- és tekintélyközpontú iskolát, ahol nagy lelkesedéssel egyszerre használják az Általános iskolások olimpiai olvasókönyvét és a külföldi szerzőségű Környezeti és fenntartható fejlődés tankönyvet, s számítógép nélkül tanulnak a Front Page-ről és a Google-ről. Kiderül azonban az is, mi minden múlik egy tanítónő őszinte figyelmén és kedvességén. Végül a harmadik fejezet Dél-Csöcsinag ipari üzemeinek, így többek közt egy melltartókarika-gyárnak a dolgozói közé vezet el: látjuk, hogyan terveznek meg egy gyárat (a kivitelezők legfőbb segédeszköze az öngyújtó), hogyan adnak fel álláshirdetést („Férfi, jó egészségben, nem fél keserűséget nyelni.” „Pénztárosnőt felveszünk szupermarketbe. 1 m 58 vagy magasabb.”) és milyen a tisztességes korrupció.
 
A könyv titka, hogy nem tesz többet, mint egymás után fűzi az író kínai autós utazásainak legérdekesebb pillanatait. Így sokkal többet tud elmondani, mint bármely útikönyv, nagyvárosokról készült fotóalbum vagy monográfia. A sok mozaikkockából egy idegen, mégis ismerős, modern, mégis elmaradott ország átfogó képe rajzolódik ki: a vidéki Kína, a falu, a kis iparváros olyannak mutatkozik, amilyennek még sosem láthattuk.
 
Részlet a könyvből