Főkép

Fülszöveg:
Christopher McDougall: Futni születtünk

Egy rejtőzködő indián törzs, néhány szuperatléta és minden idők legnagyobb ultrafutó versenyének története

 „A futás az a rendkívüli képesség, amely emberré tett minket – és ez azt jelenti, hogy minden ember birtokában van ennek a rendkívüli képességnek.” 

Egy egyszerű kérdéssel kezdődött minden: Miért fáj a lábam? A válasz után kutatva Christopher McDougall elképesztően izgalmas emberekkel találkozott, és hihetetlen atlétikai teljesítményeknek volt szemtanúja. A rejtélyes Caballo Blanco közvetítésével megismerte a világ legfantasztikusabb ultrafutóit, a Mexikóban élő tarahumara indiánokat, és közelebbi kapcsolatba kerülve velük rádöbbent, hogy mindaz, amit a nyugati világ a futásról tud, téveszméken nyugszik. És a kérdések egyre sokasodtak.
McDougall útja a Harvard high-tech laboratóriumaiból Észak-Amerika napsütötte völgyein és hófödte csúcsain át vezetett a Réz-kanyonba. Elbeszélésmódja egyszerre személyes és tudományos; az egyéni sorsok pontos és empatikus leírása mellett ismerteti a tudomány aktuális állását is az emberi fiziológiáról, táplálkozásról, az evolúcióról.
A Futni születtünk nem csupán a szellemünket mozgatja meg, hanem a testünket is arra ösztönzi, hogy tegyük próbára a lábunkat, és lássuk be: mindannyian futni születtünk.

„Ki ne olvasná el azt a könyvet, amelyből megtudhatja, hogy egy 64 éves indián nyeri az egyik legnagyobb kihívást jelentő, 100 mérföldes versenyt saját készítésű saruban? Hát még ha az is kiderül, hogyan lett Amerika legjobb női ultrafutója egy unatkozó vízimentőnőből?!
Ki ne olvasna el egy új futókönyvet, amikor divat lett mára itthon is a futás, függetlenül attól, hogy a futó fiatal vagy idős, gazdag vagy szegény, vékony vagy testesebb alkatú, ateista vagy hívő, tanult vagy 8 elemis, tanyasi vagy városlakó, jobbra vagy balra politizál. 
Ki ne olvasná el, aki már elkezdett futni, hogy milyen egy sérülés utáni új edzésmódszer? És aki még nem fut, az megtudja belőle, hogy a sport mindenkié, hamarosan ő is futólépkedhet…” Monspart Sarolta, MOB-alelnök
 
Részlet a könyvből:
A legjobb futó nem hagy lábnyomot. /Lao Ce: Tao Te King/
Weöres Sándor fordításában: „Az óvatos vándor nem hagy lábnyomot.” (Lao Ce: Tao Te King)

Csak magányban lehet kísértetekkel együtt lakni. /Anne Michaels: Rejtőzködő töredékek/

Első fejezet
Tűvé tettem a mexikói Sierra Madrét egy Caballo Blanco, azaz Fehér Ló néven elhíresült kísértet után. És végül megtaláltam, éppen ott, ahol a legkevésbé számítottam rá: egy városszéli, poros, düledező szálloda félhomályos halljában, a sivatag közepén – és nem a szívének kedves, vadonmélyi ösvények egyikén.
– Si, El Caballo está – bólogatott a recepciós. – Igen, itt szállt meg a Ló.
– Komolyan?
Miután a legelképesztőbb helyeken csak egy hajszálon múlt, hogy utolérjem, már-már kezdtem arra gyanakodni, nem is létezik, csak legenda, a Loch Ness-i szörny helyi változata, akit azért találtak ki, hogy ijesztgessék a gyerekeket és az ostoba, hiszékeny amcsikat.
– Ötre mindig visszajön – tette hozzá a lány. – Szertartásosan pontos.
Örömömben hirtelen nem is tudtam, megöleljem-e vagy inkább diadalittasan a kezébe csapjak-e. Az órámra néztem. Percek kérdése és láthatom a szellemet… De várjunk csak. Hiszen már elmúlt hat óra!
A recepciós vállat vont.
– Talán ma messzebbre ment.
Egy ódon kanapéra rogytam. Koszos, éhes és levert voltam. Kimerültem és kudarcot vallottam.
Caballo Blancót egyesek szökött rabnak vélték, mások úgy tudták, bokszoló volt, és mert halálra öklözte egyik ellenfelét a ringben, világgá futott, hogy vezekeljen. Senki sem tudta, hogy hívják, hány éves, hová valósi. Mint a vadnyugati fenegyerekek, ő is csak a történetekben létezett, nyomtalanul illant el, és szivarfüstfoszlányokon kívül semmit nem hagyott maga után. Bárhol jártam, mindenütt találkoztak vele, még személyleírást is adtak róla; egymástól elképesztő távolságra élő vidékiek esküdtek meg, hogy éppen aznap járt a falujukban, mindig gyalog, kinézetét pedig a „fura, de simpático alak”-tól a „szörnyszülött óriás”-ig a legkülönfélébb kifejezésekkel jellemezték.
De legendájának mindegyik változata megegyezett bizonyos alapvető részletekben: néhány éve jött Mexikóba, és belevetette magát az áthatolhatatlan Barrancas del Cobre – a Réz-kanyon – vadonának mélyébe, hogy a tarahumarák, e kőkorszaki, már-már mesébe illő szuperatléták között éljen. A tarahumarák (spanyolosan ejtve a „h” nem hangzik: taraumara) minden idők legjobb futói, a világ talán legegészségesebb és legderűsebb emberei.
Ultratávokon senki nem győzheti le őket – se versenyló, se gepárd vagy maratoni futó olimpikon. Noha kevesen látták a tarahumarákat futás közben, emberfeletti szívósságukról és békés természetükről az évszázadok alatt számos elképesztő történet szivárgott ki a Barrancasból. Egy utazó megesküdött, hogy egy tarahumara a szeme láttára ejtett el puszta kézzel egy szarvast, addig űzve a szökellő állatot, míg az holtan össze nem esett, égnek meresztve „patáját vesztett lábait”. Egy másik kalandornak tíz óra alatt sikerült megmászni a Réz-kanyon egyik hegyét, és leereszkedni a túloldalon; egy tarahumara futónak másfél óra alatt.
„Igyál ebből” – mondta a tarahumara asszony a hegy lábánál kimerülten leroskadó felfedezőnek, és ivótökben sötét színű, zavaros folyadékkal kínálta. A férfi már az első kortyok után ámulva tapasztalta, hogy erőre kap. Talpra állt, és úgy mászta meg a csúcsot, mint egy koffeinnal túladagolt serpa. Ugyanez a felfedező később arról számolt be, hogy a tarahumarák egy különlegesen energiadús ételt is fogyasztanak, amely erőssé, fáradhatatlanná és megállíthatatlanná teszi őket. Néhány falat annyi energiát, tápanyagot tartalmaz, amennyivel képessé válnak pihenés nélkül végigfutni a napot.
Bármi legyen is a tarahumarák titka, egy biztos, sikerült megőrizniük. A mai napig magas szirtfalak oldalában élnek, magasabban a héja fészkénél, idegenek számára szinte teljesen megközelíthetetlen vidéken. Isten háta mögötti világ a Barrancas az észak-amerikai kontinens legtávolabbi zugában, afféle szárazföldi Bermuda-háromszög, amely elnyeli az odatévedőket, társadalomból kiszoruló szerencsétlent és mindenre elszánt banditát egyaránt. Bármi megtörténhet ott, és valószínűleg meg is történik: nem elég túlélni a találkozást az emberevő jaguárral és a mérges kígyóval vagy átvészelni a perzselő forróságot, meg kell küzdeni az akár végzetessé is válható „kanyonlázzal”, a kísértetiesen elhagyatott vidék okozta őrjöngő rohammal is. Minél mélyebbre hatol valaki a kanyonba, annál inkább úgy érzi, kriptafalak záródnak köré. A hasadékok szűkülnek, az árnyékok megnyúlnak, szellemhangok suttognak visszhangosan, és mintha valamennyi kivezető út függőleges sziklafalba ütközne. Sok aranyásó tűnt el itt, tébollyal határos kétségbeesésükben elmetszették torkukat vagy a szikláról a mélybe vetették magukat. Nem meglepő, hogy – magukon a tarahumarákon kívül – olyan kevesen láthatták meg a tarahumarák földjét.
Fehér Ló azonban eljutott a kanyon szívébe. És azt beszélik, hogy a tarahumarák befogadták, barátnak és lelki társnak tekintették; egy kísértet a kísértetek között. Annyi biztos, hogy hozzájuk hasonlóan neki is rendkívüli volt az állóképessége, és egy pillanat alatt képes volt eltűnni a föld színéről. Mert hiába látták itt is ott is a völgyekben, senki sem tudta, hol lakik vagy mikor bukkan fel legközelebb. Ha van valaki, aki képes megfejteni a tarahumarák ősi titkait – rebesgették –, az csakis ő, a Sierra Madre magányos vándora lehet.
Akkor már olyan megszállottan kerestem Caballo Blancót, hogy a kanapén szenderegve szinte hallottam a hangját. „Olyan lehet, mint Maci Lacié, amikor burritót rendel a Taco Bellsben”, képzelődtem. Egy ilyen csavargóféle, aki a maga útját járja, sehol se találja a helyét, bizonyára befelé él, lekötik a gondolatai, és ritkán figyel a saját hangjára. Fura, hátborzongató vicceket fabrikál, és az egekig magasztalja hőstetteit. Öblösen hahotázik, és botrányosan töri a spanyolt. Hangosan beszél, be nem áll a szája, és…
Hoppá! Ekkor eszméltem rá, hogy valóban hangot hallok, az ő hangját. Ki is pattant mindjárt a szemem: viharvert szalmakalappal a fején csontvázszerű, poros ruhájú ember évődött a recepcióssal. Az út pora harci festékként vonta be a beesett arcot, a kalap alól kikandikáló, napszítta tincseket pedig akár vadászkéssel is nyírhatták. Úgy nézett ki, mint egy lakatlan sziget hajótöröttje, és ezt a benyomást erősítette az is, hogy szemlátomást ki volt éhezve az unatkozó recepcióssal folytatott beszélgetésre.
– Caballo? – recsegtem.
A csontváz mosolyogva felém fordult, én pedig idiótának éreztem magam. Nem volt gyanakvás a tekintetében, csak zavar – így nézett volna bárki más is, ha egy háborodott külsejű idegen egyszer csak rákiált a kanapéról: „Ló!”
Ez nem Caballo. Caballo nem létezik. Átvertek, és én bedőltem.
És ekkor a csontváz megszólalt:
– Ismersz?
– Ember! – bukott ki belőlem, és felpattantam. – Úgy örülök, hogy végre megtaláltalak!
A mosoly eltűnt. A kijárat felé pillantó szemek pedig egyértelművé tették, hogy a csontváz is bármelyik pillanatban eltűnhet.

Második fejezet
Egy egyszerű kérdéssel kezdődött, amelyre senki sem tudott válaszolni.
A négy szóból álló rejtvény-feladvány vezetett el a fényképhez, amelyen egy nagyon rövid szoknyát viselő, nagyon gyors ember látható, és onnantól kezdve nem volt megállás. Nemsokára már gyilkosságokkal és droggerillákkal foglalkoztam, valamint egy félkarú emberrel, akinek krémsajtos pohár volt a fejére kötözve. Megismertem egy gyönyörű, szőke erdőkerülő nőt, aki ruháját ledobva, anyaszült meztelenül futott az idahói erdőkben, mintegy az üdvösséghez vezető úton; majd egy fiatal szörfös csajszit, aki lófarokban hordta a haját, és kis híján saját halálába rohant a pusztaságban. Aztán meghalt egy tehetséges fiatal futó. És csak egy hajszálon múlt, hogy két másik oda nem veszett.
Tovább kutattam, így leltem meg Mezítlábas Denevérembert, Pucér Pacákot, a kalahári busmanokat, a nagylábujjáról körmét vesztett Körmetlent, egy egész – hosszútávfutásnak és szexpartiknak szentelt – kultuszt, aztán a Blue Ridge-hegység Vademberét, és… legvégül a tarahumarák ősi törzsét és árnyszerűen tünékeny tanítványukat, Caballo Blancót.
Végül a kérdésemre is választ kaptam, de csak miután belecsöppentem a legnagyobb olyan futóversenybe, amely a világ szemétől távol zajlik. A futók heroikus küzdelme, nem hivatalos erőpróba ez, ahol korunk legkiválóbb hosszútávfutói mérik össze magukat minden idők legjobb hosszútávfutóival. A 80 kilométeres táv olyan eldugott ösvényeken vezet, amelyeket korábban csak tarahumarák talpa érintett. Megdöbbenve fedeztem föl, hogy a Tao Te Kingből származó ősi mondás – „A legjobb futó nem hagy lábnyomot” – nem valami ködös zen bölcselet, hanem az edzés gyakorlatában hasznosítható, valódi tanács.
És mindezt annak köszönhetem, hogy 2001 januárjában ezt kérdeztem orvosomtól: „Mitől fáj a lábam?”
Az ország egyik legtekintélyesebb sportorvosának színe előtt álltam; egy héttel azelőtt ugyanis mintha jégcsákány vágott volna a talpamba a havas földúton; öt kilométeres, könnyű kocogásom közben hirtelen felordítottam a fájdalomtól. Jobb lábamhoz kapva, hangos átkozódás kíséretében a hóra zuhantam. Amint összeszedtem magam, első dolgom volt megnézni a bizonyára erősen vérző sebet. Éles kőbe vagy jégbe fagyott, rozsdás szögbe léphettem, gondoltam. De sehol egy csepp vér, még a cipőm talpa se lyukadt ki.
– A futástól – erősítette meg a gyanúmat dr. Joe Torg, amikor néhány nap múlva besántikáltam philadelphiai rendelőjébe.
Ő csak tudta; már a sportorvoslás mint szakterület születésénél is bábáskodott, emellett társszerzője volt a Futók könyvének, amely röntgenfelvételekkel illusztrálva sorra veszi és elemzi az összes elképzelhető futósérülést. Megröntgenezett, majd alaposan szemügyre vette a bicegésemet, és megállapította, hogy túlterhelődött a köbcsontom, a lábfej hosszanti oldalsó boltívének egyik csontja, amelynek a létezéséről sem tudtam, amíg át nem alakult sokkoló fegyverré, belülről bénítva izmaimat.
– Pedig keveset futok – vetettem ellen. – Minden másnap háromnégy kilométert. És azt sem aszfalton, hanem többnyire földúton.
De ez mellékes volt.
– Az emberi testet nem efféle megterhelésre tervezték – válaszolta dr. Torg. – Különösen nem a magáét.
Tudtam, mire céloz: 193 centimmel és 104 kilómmal gyakran hallottam, hogy a természet a magamfajta embereket inkább centernek vagy erőcsatárnak teremtette a kosárgyűrű alá, esetleg államelnök elé golyófogónak, nem pedig arra, hogy az úttestet döngessék. És a negyvenet betöltve kezdtem belátni, hogy így van; miután abbahagytam a streetballozást, és megpróbáltam átvedleni maratoni futóvá, öt éven belül (kétszer) szenvedtem térdínszakadást, (ismételten) túlerőltettem az Achillesemet, kificamítottam (egymás után mindkét) bokámat, (rendszeresen) fájt a lábboltozatom, és csak hátrafelé, lábujjhegyen tudtam lépcsőzni, annyira megsínylette a sarkam a futást. Most pedig – nem fért hozzá kétség – lábfejem utolsó engedelmes része is fellázadt.
Az volt a különös, hogy egyébként mindent kibírtam. Mint a Men’s Health magazin újságírója, valamint az Esquire „Nyughatatlanok” rovatának egyik őskolumnistája, munkám részének tekintettem, hogy félig-meddig extrémnek számító sportokat kipróbáljak. Négyes fokozatú vadvizeken ereszkedtem le hullámdeszkával, óriási homokhegyeken hódeszkáztam, és átkeltem az észak-dakotai Badlanden hegyikerékpárral. Ezenkívül három háborús övezetből tudósítottam az Associated Pressnek, és hónapokat töltöttem Afrika jogrendet legkevésbé tisztelő vidékein úgy, hogy a hajam szála sem görbült, egy karcolás sem esett rajtam. De elég volt néhány kilométert kocognom az utcán, máris a földre rogyasztott a fájdalom, mintha mozgó autóból hasba lőttek volna.
Bármely más sportágban sérüléseim gyakorisága az alkalmatlanságomat bizonyította volna. A futóknál azonban ez a normális. Köztük azok az igazi mutánsok, akik nem sérülnek meg. Tíz futóból nyolc minden évben sérülést szenved. Nem számít, testes-e vagy vékony, gyors-e vagy lassú, maratoni bajnok-e vagy csak hétvégi kocogó: minden futó számíthat rá, hogy térde, lábszárcsontja, ina, csípője vagy sarka megsínyli a terhelést. Ha hálaadás napján, novemberben rajthoz állsz, jól nézd meg a többi futót, mert a statisztikák szerint a karácsonyi futáson csak egyiküket látod viszont.
A mai napig semmilyen találmány nem tudta mérsékelni a sérültek számát. Hiába kapható ma már futócipő talpba ágyazott acélrugókkal, és hiába igazítja mikrochip az Adidas cipők belső párnázatát az egyéni igényekhez – az elmúlt harminc év alatt fikarcnyit sem javult a sérülési statisztika. Sőt inkább romlott: az Achilles-ín szakadása tízszázalékos növekedést mutat. A futás olyan a sportban, mint az ittas vezetés: egy darabig elboldogul vele az ember, még öröme is telik benne, de előbb-utóbb könyörtelenül bekövetkezik a baj.
„Várható volt” – vetik oda csúfondárosan a sportorvosok. Persze finomabban fogalmaznak, valahogy így: „Azok a sportolók, akiknek futniuk is kell, óriási terhelésnek teszik ki a lábukat.” A sportsérüléseket összegző Sports Injury Bulletin pedig megállapítja: „Valahányszor talajt fog a futó lába, a testsúly kétszeresével üt rá vissza a talaj. Ha kitartóan kalapálunk egy látszólag megbonthatatlan kődarabot, előbb-utóbb porrá zúzzuk. A futással együtt járó ütésszerű terhelés végül kikezdi a csontokat, porcokat, izmokat, inakat és szalagokat. Az Amerikai Ortopéd Sebészek Társasága pedig kerek perec kimondja, hogy „a hosszútávfutás a térdízület súlyos károsodásával jár”.
Ráadásul a súlyos károsodást okozó ütések nem „megbonthatatlan kődarabot” érnek, hanem az egyik legérzékenyebb testrészünket. És hogy milyen idegek hálózzák be az emberi lábfejet? Nos, ugyanazok, amelyek a nemi szerveket. Tele van a lábfej érzékeny idegvégződésekkel, és az idegek – mint halász vödrében a százszámra lehalászott csík – ide-oda tekeregve keresik a felfogható ingereket. A legcsekélyebb ingerület azonnal végigszáguld az egész idegrendszeren; ezért lehetséges, hogy talpunk csiklandozása is túlterheli a központot, és görcsös összehúzódást idéz elő testünk egész izomzatában.
Nem csoda, hogy a dél-amerikai diktátorok előszeretettel gyötörték a lábfejet, ha kemény ellenfelet kellett megtörni; a bastinado technikáját – vagyis azt, hogy a lekötözött áldozatnak a talpát ütik – a spanyol inkvizíció találta ki, a világ legbetegebb szadistái pedig kapva kaptak rajta. A vörös khmerek és Szaddám Huszein gonosz fia, Udajj, odaadó hívei voltak a bastinadónak, mert ismerték az anatómiát, tudták, hogy csak az arc és a kéz vetekedhet a lábbal, ha az a cél, hogy az ingerület azonnal az agyba jusson. Ha a legpuhább simogatást vagy a legapróbb homokszemet kell érzékelni, lábunk, lábujjaink ugyanolyan érzékenyen reagálnak finom idegszálaikkal, mint az ajkunk vagy az ujjbegyünk.
– Szóval, mitévő legyek? – kérdeztem dr. Torgot.
– Futhat tovább – vont vállat –, de biztos, hogy hamarosan újra találkozunk.
És megpöckölte a kortizonnal teli, hatalmas fecskendőt, amelyet a talpamba szánt. Szükségem lesz egyedi talpbetétre is (400 dollár), amelyet a rezgéscsillapítóval felszerelt futócipőmben (minimum 150 dollár, de mert két pár kell belőle, hogy felváltva hordjam őket, célszerű 300 dollárral számolni) kell majd viselnem. De még így is csak késleltetni tudom a leghúzósabb tételt: legközelebbi – elkerülhetetlen – látogatásomat a rendelőjében.

A Kiadó engedélyével.