FőképFülszöveg:
1099. július 14. Jeruzsálem a keresztesek támadására készült, amikor egy görög férfi, akit Koptnak hívtak, összegyűjtötte a város lakóit arra a térre, ahol Pilátus döntött Jézus sorsa felől. A tömegben keresztények, moszlimok és zsidók lesték a Kopt szavait, melyektől azt várták, hogy felkészíthetik őket az elkerülhetetlen harcra.
De a Kopt, az idős bölcs nem a harcról beszélt, hanem a mindennapok nehézségeiben rejtőző tudásra irányította figyelmüket.
Míg az ellenség a falak alatt gyülekezett, az emberek a valódi ellenségről, a veszteségről és a magányról kérdezték. A Kopt pedig megosztotta velük tudását a harcról, a változásról, a bölcsességről, a félelemről, a szépségről, a szerelemről és a hűségről.
Szavaiból egy évezreddel később is ugyanolyan tisztán árad a tudás és a bölcsesség.

Részlet a regényből:
Ő pedig azt felelte:
Azért félünk a változásoktól, mert azt hisszük, hogy a sok erőfeszítés és áldozat után már ismerjük a világunkat.
És ha nem is a legjobb, és ha nem is vagyunk teljesen elégedettek vele, legalábbis nem érhet minket meglepetés. Nem hibázhatunk.
Ha feltétlenül szükséges, apró változtatásokat végzünk, hogy minden menjen tovább a régi kerékvágásban.
Látjuk, hogy a hegyek is egy helyben maradnak. Azt is látjuk, hogy ha egy fa már megnőtt, elpusztul, ha átültetik.
És azt mondjuk: „Olyan akarok lenni, mint a hegyek és a fák. Szilárd és tekintélyes.”
Még akkor is így van ez, ha éjjel felriadva azt gondoljuk: „Szeretnék olyan lenni, mint a madarak. Kedvükre meglátogathatják Damaszkuszt és Bagdadot, aztán visszatérhetnek, ha akarnak.”
Vagy ezt: „Bárcsak olyan lehetnék, mint a szél! Senki sem tudja, honnan jön és hova tart, és bármikor irányt változtathat anélkül, hogy bárkinek magyarázattal szolgálna.”
De másnap eszünkbe jut, hogy a madarak állandóan menekülnek a vadászok és a ragadozók elől, és hogy a szelet néha foglyul ejti egy-egy örvény, és olyankor mindent elpusztít a környezetében.
Nagyon jó arról ábrándozni, hogy mindig van lehetőség messzebbre menni, és egy napon talán meg is tesszük. Az álmodozás felvidít, mert tudjuk, hogy többre vagyunk képesek, mint amennyit megteszünk.
Az álmodozás kockázatmentes. Csak az a veszélyes, ha valóra akarjuk váltani az álmainkat.
De eljön az a nap, amikor a végzet bekopogtat az ajtónkon. Talán a Szerencse Angyalának lágy kopogását halljuk, de az is lehet, hogy a Rettegett összetéveszthetetlen dörömbölését. Mindkettő azt mondja: „Változtass most.” Ne a jövő héten, ne a jövő hónapban, ne a jövő évben. Az angyalok azt mondják: „Most.”
A Rettegett hangját mindig meghalljuk, és mindent megváltoztatunk, mert félünk, hogy elvisz magával. Másik faluba költözünk, átmegyünk a túlsó járdára, megváltoztatjuk a szokásainkat, az étkezésünket, a viselkedésünket. Nem tudjuk meggyőzni a Rettegettet, hogy megengedje, hogy olyanok maradjunk, mint azelőtt. Nincs vita.
A Szerencse Angyalát szintén meghalljuk, de tőle megkérdezzük: „Hova akarsz vinni?”
„Egy új életbe” – hangzik a válasz.
Ekkor eszünkbe jut: igaz, vannak problémáink, de megoldhatjuk őket – akkor is, ha egyre több időt kell rájuk szánnunk. Hiszen példát kell mutatnunk a szüleinknek, a mestereinknek, a gyerekeinknek, és a helyes úton kell maradnunk.
A szomszédaink elvárják, hogy mindenkinek megtanítsuk a kitartás erényét, az ellenfelek elleni harcot és az akadályok leküzdését.
És büszkék lehetünk a viselkedésünkre. Mindenki dicséri a kitartásunkat, amiért nem változtattunk, hanem folytattuk azt az utat, amelyet a sors jelölt ki számunkra.

Ez a lehető legnagyobb tévedés.
Hiszen a helyes út a természet útja, az pedig állandó mozgásban van, akárcsak a sivatag dűnéi.
Tévednek, akik azt gondolják, hogy a hegyek nem változnak: földrengésekből születtek, a szél és az eső formálta őket, és mindennap mások, bár a mi szemünk mindebből mit sem lát.
A hegyek változnak és örülnek. „Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák” – mondják egymásnak.
Tévednek, akik azt hiszik, hogy a fák nem változnak. El kell fogadniuk a tél meztelenségét, és a nyár sűrű lombruháját. És bizony nem is maradnak ott, ahova ültették őket, hiszen a szél és a madarak széthordják a magvaikat.
A fák örülnek. „Azt hittem, egy van belőlem, és most már látom, hogy sokan vagyunk” – mondja a körülötte éppen kihajtó csemetéinek.
A természet azt mondja: változz.
És aki nem fél a Szerencse Angyalától, az megérti, hogy tovább kell mennie, akkor is, ha fél, akkor is, ha kétségei vannak. A szemrehányások ellenére. A fenyegetések ellenére.
Szembenéz az erényeivel és az előítéleteivel. Meghallgatja azok tanácsait, akik szeretik. „Ne tedd ezt, hiszen megvan mindened: szerető szüleid, gyengéd feleséged, gondoskodó gyermekeid, nehezen megszerzett állásod. Ne kockáztasd meg, hogy idegen földön idegen legyél.”
Mégis megkockáztatják az első lépést. Néha csak kíváncsiságból, máskor ambícióból, de általában legyűrhetetlen kalandvágyból.
Az út minden kanyarulatában egyre rémültebbek. De maguk is elcsodálkoznak, hogy közben erősebbekké és vidámabbakká válnak.
Öröm. Ez a Mindenható egyik legfontosabb áldása. Ha vidámak vagyunk, az azt jelzi, hogy jó úton járunk.
A félelem lassan odébbáll, mert nem kapta meg azt a figyelmet, amire vágyott.
Az út első lépései közben gyakran merül föl a kérdés: „Mi van, ha a döntésem miatt mások szenvednek?”
De aki szeret, az boldognak akarja látni a szeretteit. Ha az első pillanatban féltették is, ez az érzés szép lassan átadja a helyét a büszkeségnek, amikor látják, hogy azt csinálja, amit szeret, oda jutott, ahova vágyott.
Aztán jött a kiszolgáltatottság érzése.
Ám az utazók útközben találkoznak másokkal is, akik ugyanezt érzik, s ahogy elkezdenek beszélgetni, rájönnek, hogy nincsenek egyedül: útitársakká válnak, megosztják egymással a tapasztalataikat, ötleteiket. Felfedezik, hogy sokkal bölcsebbek és élettel telibbek, mint valaha is gondolták.
Azokban a percekben, amikor a szenvedés vagy a megbánás rájuk telepszik, és nem tudnak elaludni, azt mondják magukban: „Holnap, és csakis holnap, teszek még egy lépést. Bármikor visszatérhetek, hiszen ismerem az utat. Úgyhogy még egy lépés nem oszt, nem szoroz.”

Aztán egyszer csak nem teszi próbára többet az út, sőt elkezd nagylelkű lenni vele. Zavart lelke hirtelen észreveszi az új táj szépségét és kihívásait, és örvendezik.
És minden egyes lépés, ami addig automatikus volt, tudatossá válik.
A biztonság kényelme helyett megismeri a kihívások örömét.
Az utazó pedig folytatja útját. A semmittevés helyett most a fáradtságra panaszkodik. De ekkor megáll, pihen, élvezi a tájat, aztán továbbindul.
Végre nem azzal tölti az életét, hogy fölégesse azokat az utakat, amelyekre nem mer rálépni, hanem azzal, hogy szereti azt, amelyiken jár.
Akkor is, ha a végcél rejtély marad. Akkor is, ha néha rossz döntést hoz. Isten látja a bátorságát, és megadja a szükséges ihletet, hogy kijavítsa a hibáját.
Már nem maguk a tények zavarják, hanem az, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen velük szemben. De ha eldöntötte, hogy a saját útjára lép, és már nincs is más választása, olyan erős késztetés ébred benne, hogy a tények meghajolnak a döntései előtt.
„Nehézség”: így hívják azt a régi eszközt, amely kizárólag arra szolgál, hogy segítsen meghatároznunk önmagunkat.
A vallási hagyományok azt tanítják, hogy csak a hit és az átváltozás útján juthatunk közelebb Istenhez.
A hit megmutatja, hogy egyetlen pillanatban sem vagyunk egyedül.
Az átváltozás révén megszeretjük a misztériumot.
És amikor minden sötétnek tűnik, és amikor elhagyatottnak érezzük magunkat, nem fogunk hátranézni, hogy megrémüljünk a sok átváltozástól, ami a lelkünkben történt. Előre fogunk tekinteni.
Nem fogunk félni a holnaptól, hiszen tegnap is volt, aki gondoskodjon rólunk.
És ugyanez a Jelenlét holnap is mellettünk lesz.
Ez a Jelenlét megvéd minket a szenvedéstől.
Vagy erőt ad, hogy méltósággal nézzünk szembe vele.
Sokkal messzebbre jutunk, mint hittük. Megkeressük azt a helyet, ahol a hajnalcsillag születik, és meglepetten tapasztaljuk, hogy sokkal könnyebb volt eljutni hozzá, mint képzeltük.

A Kiadó engedélyével.