Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték
Írta: Bak Róbert | 2013. 03. 17.
Az üveggyöngyjáték rövid időn belül immár másodszor jelent meg a Cartaphilus Kiadó Hesse-életműsorozatában, és – ami külön üdvözölendő – ugyanolyan minőségben, de jóval olvasóbarátabb áron, mint az előző kiadás. A német származású Hermann Hesse főleg ezért a művéért nyerte el 1946-ban az irodalmi Nobel-díjat. Ez volt az utolsó műve és nem is jelent meg tőle semmi új az 1962-ben, 85 éves korában bekövetkezett haláláig. A könyv alapötlete a 30-as évek elején született meg, ebben a verzióban Jozef Knecht összetűzésbe kerül egy diktátorral, majd elbukik. Ez a verzió azonban Adolf Hitler hatalomra kerülésével túlontúl aktuálissá vált, így a szerző elvetette. Végül a könyv 11 évnyi munka után (egyes részei közben megjelentek folyóiratokban), 1943-ban jelent meg Svájcban; Németországban tiltólistára került.
A 30-as, 40-es évek nagy, német nyelvű írói több hasonló jellegű, a kor humanizmus- és emberellenességét elítélő, illetve ezzel a jelenséggel foglalkozó könyvet jelentettek meg: ilyen volt az 1945-ös Vergilius halála (Hermann Broch), 1947-es Doktor Faustus (Thomas Mann), illetve a jelenleg tárgyalt Hesse-opusz. Mindnek egyik alapélménye az, hogy hiába halmozott fel a nyugati ember töméntelen mennyiségű tudást az évezredek alatt, az nem védheti meg az életét a tomboló őrülettől.
Az üveggyöngyjáték központi szereplője a 23. században élt Jozef Knecht, javarészt az ő életét követjük nyomon 11 éves korától egészen haláláig. A fikció szerint a könyvet valamikor a 25. században szerkesztették egybe a jelen formájában, így egyszerre kaphatunk betekintést Knecht életrajzába és a későbbi korok számára fennmaradt irodalmi/bölcseleti munkásságba is. A helyszín a fiktív Kasztália (a szerző valószínűleg a nagy világégésből kimaradt Svájcról mintázta), egy békés és nyugodt állam, aminek központi szervezete a Rend. Ez egy katolikus mintára felépülő arisztokratikus, hierarchikus tudományos/bölcseleti/filozofikus szervezet, amelynek tagjai szinte csak és kizárólag a tudományoknak és művészeteknek élnek. Miután kiválasztották, ebbe a rendbe kerül be az ifjú Jozef, az ő magára ébredését, fejlődését és felemelkedését követhetjük nyomon egészen a legfelsőbb pozícióig, a magister ludi címig.
Knecht a tárcairodalom korának leszármazottja, amely alatt az irodalom – és egyáltalán a kultúra – tömegcikké válását és ezzel egy időben történő elértéktelenedését kell érteni. Ez a folyamat Hesse szerint egészen a késő középkor óta tart és a mélypontját a náci Németország idején érte el. A Rend ebből próbál kimaradni, ezen próbál felülemelkedni – ám Knecht rájön, hogy ez így nem lehetséges. Képtelenség elvonatkoztatni a tudományokat, a művészetet és a kultúrát a valódi élettől, ez így nem működik. Ezért fordul élete vége felé inkább a gyereknevelés felé és próbálja átadni ismereteit és tapasztalatait a jövő generációknak.
Hesse az egyik legismertebb és legelismertebb író volt a 20. század első felében, majd a század közepe táján több támadás érte munkásságát, sokan elavultnak, haszontalannak tartották, a szemére vetették, hogy például miért nem szerepeltetett női szereplőket az elitképző Rend tagjai között. Egy rövid ideig alig olvasták, majd a hippinemzedék tűzte zászlajára (lásd a Steppenwolf „Born to Be Wild” című dalát), de a szerző megítélése még napjainkban sem egységes. Sokan rajonganak érte, sokan olvashatatlannak és élvezhetetlennek tartják. Az igaz, hogy Hesse főműve korántsem könnyű olvasmány. Meglehetősen hosszú és száraz, így rengeteg időre és főleg türelemre van annak szüksége, aki elolvassa. De aki így tesz, annak nem kevés elmélkednivalója akad majd a jelenről és közelmúltról egyaránt.