Bullet For My Valentine: Temper Temper (CD)

Vannak zenekarok, akik a (még nagyobb) siker érdekében kibújnak a skatulyájukból és addig feszegetik a határaikat, amíg talán túl messzire mennek. Vagy éppen még nem, de lényeg, hogy a legfontosabb személyekben, vagyis a rajongóikban, felemás érzetet keltenek a tetteik és az újabb szerzeményeik. Mindez igaz a Bullet For My Valentine-ra is. A kezdeti durvulós metalcore-t maguk mögött hagyva, a 2010-es Feverrel már inkább rockosodott a wales-i titánok zenei világa, és ez lett a megosztottság egyik kiindulópontja. Ugyanis az a metálos, aki önfeledten üvöltötte pl. a „Scream Aim Fire” sorait, kissé nehezen tud azonosulni az emós „Bittersweet Memories”-zel. Bő félmillió azért mégiscsak elment abból a lemezből is, így a siker megmaradt, csak párosult egy kis szájhúzással.

Az új lemezen maradnak ezen az irányon, és nem térnek vissza a gyökerekhez, így természetesen ezért is kapnak majd hideget és meleget egyaránt. Ismét azzal a Don Gilmore producerrel dolgoztak, akikkel a legutóbbi lemezt is készítették, sokan már emiatt is tartottak a Temper Tempertől, még megjelenése előtt. A srácok olyannyira biztosra mentek, hogy míg eleinte inkább a Metallica- és a Megadeth-riffeket modernizálták, addig ezen az albumon szinte minden egyes téma ismerős, azonban nem valamelyik klasszikus thrash bandától, hanem saját maguktól „nyúlnak”. Ez ugye még mindig jobb, mintha idegen tollakkal ékeskednének, de mégiscsak kelt az emberben egyfajta csalódottságot. Sarkítva úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez itt egy best of BFMV-album, csak új dalszövegekkel…

A nyitány meggyőző: a „Breaking Point” egészen kellemes: kiállós verzék, keménykötésű, szaggatott riffek és szárnyaló refrén. A „True Hurts” is egy gyors téma, ellenben a refrénje meglepően visszafogott a szám többi részéhez képest. A köpködős címadót eleinte nem szíveltem különösebben, azonban idővel megkedveltem. Dühös refrénje alatt alkalmunk van kikiabálni magunkból mindazt az indulatot, amely adott esetben éppen feszít minket.


A „P.O.W.” már líraibb húrokat penget, szívbemarkoló énekkel, viszont nem ballada. Ezután el is érkezünk a kedvencemhez, ugyanis a „Dirty Little Secret” kiválóan vegyíti a durva és a finom részeket. A verzék alatt akár még a bugyik is benedvesedhetnek, de a refrénben előtör belőlük az állat (a szó szoros értelmében). Nagyon hatásos a refrén előtti bridge, és az is, ahogy abból berobban a refrén. Illetve az is különösen szimpatikus, hogy a szólórésznél nem kezdtek el virgázni összevissza, hanem egy teljesen egyszerű, „sikálós” gitártémára érkezik egy még egyszerűbb zongorás prüntyögés, de annyira jól illeszkedik egymáshoz ez a két látszólag eltérő zenei rész, hogy az eredmény nem marad el, és kicsit még a libabőr is kiül a karomra.

A „Leech”-et is nagyon bírom, a beszólogatós szövegével és a kissé punkos zenéjével, igaz, hogy azért a szólórészért nem elképzelhetetlen, hogy kapnak majd az Avenged Sevenfoldtól egy-két keresetlen szót, ugyanis eléggé emlékeztet az egyik daluk szólójára. A „Dead to the World” esetében értem, hogy mi volt a szándékuk, azonban ezt nem feltétlenül sikerült maradéktalanul elérniük: érződik rajta, hogy egy olyan örök érvényű, epikus művet akartak összehozni, mint pl a Metallica „Unforgiven”-je, és úgy is készült el, ahogy a recept meg van írva (két nyugodt verze lírában, majd hirtelen váltás, és trashelős őrlés), de mégsem érzem úgy, hogy ezt a szakma és a rajongók idővel úgy fogják majd emlegetni, mint az új évezred egyik meghatározó, monumentális szerzeményét.

A szaggatós, disturbed-ös „Riot” dalszövegén első találkozáskor csak nevetni tudtam, legalábbis a refrénen, ugyanis kicsit többet várnék, mint a „wo-hoo” és a „riot” szavak ismételgetését. Azonban a maga kevesebb mint három percével lázadó dalnak megfelel, nomen est omen.


Létezik egy olyan szám a Godsmack zenekar életművében, hogy „Saints & Sinners”. Nem bolondultam meg, és nem tévesztettem el a házszámot, hiszen a BFMV is írt egy ilyen dalt, és annak rendje és módja szerint godsmackesítette erre a hangzását. Vitathatatlan tény azonban, hogy a szóló egészen pofás lett. Már akkor is feltűntek az új és régebbi szerzeményeik közötti hasonlóságok, amikor először hallgattam végig a lemezt, de az egyik dalnál különösen büszke voltam magamra. Miközben hallgattam a számot, már akkor rájöttem, hogy ez egy az egyben ugyanaz a zenei téma, mint a zenekar talán legnagyobb sikerű dalának, a „Tears Don’t Fall”-nak a témája. Talán még ki is húztam magam, és peckesen is jártam, hogy mekkora ász vagyok, majd elolvastam az új dal címét: „Tears Don’t Fall (Part 2)”…

A standard kiadást a „Livin’ Life (On the Edge of a Knife)” zárja, amelynek kezdése rettentően emlékeztet valamire, de meg nem mondom, hogy mire. Amúgy lendületes darab, amely epikus refrénben csúcsosodik ki. A bővített verzió három plusz felvétellel kiegészülve lelhető fel a nagyvilágban, melyek közül a „Not Invincible” egy új, kapkodós, trashes szám, remek refrénnel. A maradék kettő pedig az angliai BBC rádióban megejtett egyik fellépésük során lett rögzítve: a „Whole Lotta Rosie” című AC/DC-klasszikus feldolgozása nem lett rossz, bár annyira jó sem. A másik koncertdal pedig a „Scream Aim Fire”, amely zúz koncertverzióban rendesen, de azért kibújik a szög a zsákból: élőben sajnos nem tudják maradéktalanul produkálni az énektémákat.

Az új lemez nemcsak a kritikusokat osztja meg, hanem a rajongókat is, ugyanis a különféle fórumokon fellelhető bejegyzések és vélemények alapján rá lehet jönni, hogy nincsenek elragadtatva a végeredménytől. Ami az eladásokat illeti, a korong az amerikai Billboard albumeladási listájának „csak” a tizenharmadik helyén nyitott, ami egyéb esetben eléggé impozáns lenne, azonban tekintve, hogy az előző kettő a harmadik és negyedik helyen nyitott, elég komoly visszaesés.

Összegzés
A Bullet For My Valentine haladt tovább azon az úton, amelyen a legutóbbi lemezen elindult, ami lehet visszás is, mert már azzal sem volt maradéktalanul elégedett a közvélemény. Ez azonban nem azt jelenti, hogy rosszak lennének az új dalok, hanem csak azt, hogy nem annyira erősek a szerzemények, mint voltak az első két lemezen. Még mindig nagyon jó refréneket tudnak írni a srácok, csak kicsit önismétlők lettek az új számokkal. Azonban akit ez nem zavar, az élvezettel fogja hallgatni az albumot!

Az együttes tagjai:
Matthew Tuck – ének, gitár
Jason James – basszusgitár, vokál
Michael Paget – gitár, vokál
Michael Thomas – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Breaking Point
2. Truth Hurt
3. Temper Temper
4. P.O.W.
5. Dirty Little Secret
6. Leech
7. Dead to the World
8. Riot
9. Saints & Sinners
10. Tears Don’t Fall (Part 2)
11. Livin’ Life (On the Edge of a Knife)
12. Not Invincible (bónuszdal)
13. Whole Lotta Rosie (from the Live Lounge show on BBC Radio 1) (bónuszdal)
14. Scream Aim Fire (from the Live Lounge show on BBC Radio 1) (bónuszdal)

Diszkográfia:
Bullet For My Valentine (2004) EP
Hand Of Blood (2005) EP
The Poison (2005)
The Poison: Live at Brixton (2006) DVD
Scream Aim Fire (2008)
Fever (2010)
Temper Temper (2013)