FőképA zenekaroknál általában van egy olyan megítélés, hogy amikor elérnek a harmadik stúdióalbumukhoz, akkor derül ki igazán, mire is képesek. Hiszen gyakran történik meg, hogy a bemutatkozó album hatalmas sikert arat, azonban a másodikkal nem sikerül megugrani ezt a lécet, illetve esetleg bukta is lesz belőle, és ezért tekintik a harmadik albumot vízválasztónak.
 
Jelen zenekar esetében ez az analógia annyira nem fontos, ugyanis a Bullet For My Valentine eddigi mindkét anyaga siker volt.
A walesi titánok pályája érdekesen alakult, ugyanis megjelenésükkor nem tűntek többnek, mint az akkoriban szárnyukat bontogató, fiatal metalcore-thrash-heavy metal bandák többsége: trendi külső, korrekt, pörgős zene, de ők sem találták fel a spanyolviaszt, ugyanis a témáikat már a „régi nagyok” eljátszották.

Aztán hirtelen az óceán túlpartján, az „öreg kontinens” főleg németajkú területein, és természetesen hazájukban, az Egyesült Királyságban is rákapott a média az első album, a The Poison két dalára („All These Things I Hate (Revolve Around Me)”, „Tears Don`t Fall").
A felfelé ívelő pálya a kettes, Scream Aim Fire-rel tovább folytatódott. Slágerlisták ostromlása, tisztességes lemezeladások, fesztiválokon főszínpad, Metallica előzenekarosdi, stb.


Persze azért voltak különbségek a két album között, ugyanis az első metalcore-os, hörgős-üvöltős dolgai kissé háttérbe szorultak a második lemezen, és ez a tendencia látszik folytatódni, ugyanis, persze Bullet-mércével mérve talán ez lett a legdallamosabb albumuk.
Ebben valószínűleg közrejátszhatott az a tény is, hogy a felvételkor a produceri munkálatokat az a Don Gilmore látta el, akivel a Good Charlotte is számos alkalommal dolgozott már, és akinek például a Linkin Park is rengeteget köszönhet, ugyanis az első két LP-album vele készült, amelyekkel meglehetősen bebiztosították helyüket a mai rockzene nagyjai között.
 
Így tehát, hogy igencsak dallamosak (nem lágyak…) lett az új BFMV-dalok többsége, valószínűleg lesz egy-két rajongó, akik – ahogy az ilyenkor lenni szokott – hozzák a szokásos megjegyzéseket: eladták magukat…
Az album megjelenése előtt először bemutatott kedvcsináló, a „Begging For Mercy” alapján erre az álláspontra még biztosan nem kerültek, ugyanis az egy igazán pöröly nóta, dühös verzére jön a dallamos refrén, gitárszóló, miegymás.

A csapat fura módját választotta az album promótálásának, ugyanis különböző dalt választottak felvezető single-ként az amerikai piacra és a világ többi részére, beleértve hazájukat is.
Az USA-ban az albumot nyitó, „Your Betrayal” lett a kiválasztott, amelyre a kissé Killswitch Engage-re emlékeztető téma miatt eshetett a választást, ugyanis ezt a fajta zenét arrafelé nagyon csípik az emberek.

A másik klipes dal a „The Last Fight” lett, ami már egy hagyományosabb Bullet darab. A lemezen e két dal között hallható a címadó nóta, aminek érdekes témázgatása igazán tetszetős, amúgy meg eléggé epikus.
Érdekesség, hogy a nyitó daltrióban csak elvétve kap helyet hörgősebb vokál, szinte végig tiszta az ének.

Ezután érkezik az első ballada, az „A Place Where You Belong”, amely egy lassan bontakozó nóta, aztán mire felépül, és elérjük a katarzist, egyre inkább megérkeznek a kevésbé andalító stílusjegyek: torzított gitár, hörgős vokál, stb.
Szerintem ebből is lesz majd klip, és ha kiveszik belőle a dühösebb vokálokat, akkor elég nagy siker lehet olyan közegekben is, ahol nem szívelik túlságosan a hörgéseket.

Ennek a dalnak lehetne akár az ikertesója a „Bittersweet Memories”, azzal a különbséggel, hogy ebben még kevesebb a hörgős vokál. Az én személyes kedvencem az album közepén hallható „Alone”.
Kapott némi sampler-szőnyeget, amelynek jelenléte, színezés jelleggel, szinte az összes nótában felfedezhető. Olyasmi kezdéssel indít, hogy azt hinné az ember, hogy egy „kardozós metál” bandát hall, aztán átváltanak riffelésre, és egy remek, szaggatott refrénben teljesedik ki a dal.

A „Breaking Out, Breaking Down” esetében az akusztikus levezető jelenti a különlegességet, a „Dignity” pedig szinte biztos, hogy a koncertek egyik legnagyobb kedvence lesz.
Az albumot záró „Pretty On the Outside”-nál senki se számítson olyan lágy levezetőre, mint volt az előző lemez utolsó dala, a „Forever And Always” esetében, ugyanis a srácok még egy utolsó tisztességes csapást bevisznek a nótával.
Egyes kiadások bónuszaként fellelhető a „The Last Fight” zongorás verziója, no az lassú zárásnak megfelelő.
 
Összegzés:
Elmondható, hogy a Bullet For My Valentine nem bújt ki a bőréből, hozta a kellő szintet, a megszokott témákat és megoldásokat, csak talán egy fokkal dallamosabban, mint eddig bármikor, ezért is fordulhat elő, hogy néhány diehard-fan ezt nem fogja megfelelő lelkesedéssel fogadni, azonban a többséget – köztük engem is – ismét megörvendeztettek egy első osztályú hanganyaggal.

Hiába na, egy ilyen profi producer (no nem mintha például az eddigi Colin Richardson-nal bármi probléma lett volna…), mint Don Gilmore, meg tudja mutatni, hogy mi is szükséges a világslágerek elkészítéséhez…
A lemezbemutatón készült felvételeken látható és hallható, hogy a srácokat elküldték konditerembe, az albumokon mindig kiválóan teljesítő frontembert, Matt Tuck-t énektanárhoz viszont nem. Sajnos.

A koncerteken eddig sem szokott különösebben jól énekelni, és ez a helyzet úgy látszik, nem is változott. Ez az egyetlen negatívum, ami a srácok élő teljesítményéről elmondható, ez azonban persze már csak szőrszálhasogatás, nem is kell rá odafigyelni… :-)
 
Az együttes tagjai:
Matthew Tuck – ének, gitár
Jason James – basszusgitár, vokál
Michael Paget – gitár, vokál
Michael Thomas – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Your Betrayal
2. Fever
3. The Last Fight
4. A Place Where You Belong
5. Pleasure and Pain
6. Alone
7. Breaking Out, Breaking Down
8. Bittersweet Memories
9. Dignity
10. Begging for Mercy
11. Pretty On the Outside 
12. The Last Fight (Acoustic Version)
 
Diszkográfia:
Bullet For My Valentine (2004) EP
Hand Of Blood (2005) EP
The Poison (2005)
The Poison: Live at Brixton (2006) DVD
Scream Aim Fire (2008)
Fever (2010)