Főkép

A regény mára minden hűtlenség-történetek klasszikusává vált. A XIX. századi cári Oroszország viszonyai közt a közmegbecsülésben álló tisztviselő felesége, Anna (Keira Knightley) az unalmas, tartalmatlan házasságból kitörési pontot keresve elhagyja férjét és rajongásig szeretett egy szem fiát a fiatal katonatiszt, a tiltott szerelmet megtestesítő Vronszkij (Aaron Johnson) kedvéért, akit megbabonáz az asszony szépsége, de talán maga sem tudja eldönteni, hogy érzései forró szerelmet, vagy csak erős vonzódást jelentenek-e? Természetesen a tragédia elkerülhetetlen, de ami a fájdalom, megaláztatás és kín Anna és a szerettei számára, az csupán egy gyorsan múló vérző seb Vronszkij szerelmi életében. Emellett egy másik, lassabban bimbódzó, ám annál mélyebb kapcsolat alakul ki a vidéki nemes, Levin (Domhnall Gleeson) és az eleinte épp Vronszkij iránt epekedő grófkisasszony, Kitty (Alicia Vikander) között.
 
Wright jól nyúlt hozzá az irodalmi alaphoz. Ha némileg kényszerből is, de sikerült egy egészen újszerű dramaturgiai nyelvezetet felvonultatnia. Saját bevallása szerint eredeti, oroszországi helyszíneken szeretett volna forgatni, de pénzszűke miatt erre nem volt lehetősége. Gondolt hát egyet, és színpadi díszletek közé helyezte a történetmesélés helyszíneit, és a színpadtechnikát, a közönség sorait, a rejtett színházi terek homályos, a néző számára misztikus helyiségeit is bevonta a képi megjelenítés világába. Őszintén szólva az elején fenntartásokkal figyeltem ezt a koncepciót, hiszen valljuk be, nem ilyen megközelítéshez vagyunk szokva. Kis idő múltán azonban világos lett, hogy a terv bevált, a bátor rendezői elképzelés nagyszerűen működik, Wright ugyanis jó érzékkel a különös színterekhez igazított mindent, alaposan kibővítetve ezzel a szokásos filmnyelvezetet. A kamera hosszan masírozik tereken, szinteken át, a szereplők bravúros időzítéssel tűnnek el, majd jelennek meg később, ahogy az események a vágás nélküli snitt folyamán előrehaladnak az időben. Néha, egy-egy fontos pillanatban a háttérszereplők bábuvá merevednek, hogy csak a szerelmespárra fókuszálhassunk. Mindez olyasmi, ami nem megszokott egy angolszász filmben, amit hollywoodi nagystúdió vett a szárnyai alá. Végül is ez egy olyan megközelítés, amiből nem csinálnék rendszert, de itt és most nagyszerűen működött.
 
A szcenikai helyszínekből időnként valós terekbe kerültünk. Levin és Kitty kapcsolatának fejlődése, talán érzékeltetve a köztük szövődő vonzalom valódiságát, gyönyörűen fényképezett természetes helyszíneken játszódik, a kényszer szülte színházi tereket pedig Wright meghagyta arra, hogy Anna és Vronszkij kapcsolatának valószerűtlenségét, érzéki és drámai csodáját, és végső soron lehetetlenségét érzékeltesse vele. Ennek csúcsa a báli táncjelenet, Vronszkij és Anna mindent megpecsételő, de legalábbis előrevetítő keringője, ami filmtörténeti pillanattá emelkedik.
 
Az alaposan felforgatott, néhol a pantomimes megjelenítésig hatoló, sokkal szabadabb és variálhatóbb dramaturgia arra is lehetőséget kínálhatott volna, hogy a film a történet mögé tekintsen, és felvessen néhányat a mélyebb összefüggésekből. Ezek úgy támogatják meg a szerelmi történet színpompás díszleteit és szereplőit, ahogy a fát táplálja a föld mélyébe láthatatlanul kapaszkodó hatalmas gyökérzete. Akár a gyermek, aki számozott pontokat köt össze ceruzájával, hogy a végén a szeme előtt kibontakozzon a bohóc vagy a pillangó a papíron, úgy tűzdelte tele Tolsztoj az eredeti regényt sokszor nyilvánvaló, még többször huncutul elrejtegetett utalásokkal, lényegtelennek tűnő kis epizódokkal, melyek végső soron a felszínen megjelenő történet vázát alkotják. A szemünket is kiverően egyértelmű utalás Vronszkij lovának gerinctörésekor, mely ordító előjele a készülődő emberi sorstragédiának, csak a legnyilvánvalóbb mind közül. De persze Tolsztoj ennél sokkal kevésbé árulkodó utalásokkal és jelzésekkel is teleszórta művét, hogy aztán csibészesen somolyogjon Levin arcszőrzetét mímelő szakálla mögül, hogy vajon vakon átsiklunk-e ezeken, vagy van szemünk észrevenni a történet mögül felsejlő rétegrendszert. Úgy érzem, az öreg róka, Tom Stoppard forgatókönyve tesz némi kísérletet arra, hogy felvillantson ezek közül néhányat, de túl mélyre mégsem merészkedik, pedig a rendező merőben új és szabadabb megközelítése remek táptalajt kínált volna ehhez.
 
Dario Marianelli zenéje kiválóan egészíti ki az atmoszférát, a filmet fényképező Seamus McGarvey is nagyszerű hangulatot teremtett, bár képei nem olyan festőiek, mint amit a Büszkeség és balítélet káprázatos természetábrázolásában láttunk (Roman Osin munkája), ám a fentiekből kitűnik, hogy erre itt nem is volt annyira szükség. Ami a színészi teljesítményeket illeti, széles skálát járhatunk be. Aaron Taylor-Johnson különös módon azonosult a csábító Vronszkij szerepével, ugyanis tulajdonképpen az, hogy nem győzött meg színészi kvalitásairól, paradox módon nagyon jót tett a szerepformálásának. Amíg a kackiás fiatal katonatiszt magabiztosságával volt jelen, addig elég volt annyi, hogy kihúzza magát és győzedelmesen csillogtatta férfiúi csáberejét, a komplikáltabb színészi feladatokat azonban már nem tudta igazán megoldani: tétova volt és határozatlan, akár maga Vronszkij az Annával együtt vívott szerelmi agóniában.
 
Olyan nincs, hogy valaki egymagában alkalmas legyen arra, hogy a világirodalom valamennyi szerelmes nőalakját hitelesen megjelenítse, azért Keira Knightley annyira nem nagy színésznő. Ott volt már a Vágy és vezeklésben is, a Büszkeség és balítélet Lizzy-jeként szerintem még bőven rendben volt, de számomra Annaként valahogy nem tűnt kompatibilisnek a szereppel. Hogy ki minként ítéli meg Knightley kissé satuba szorított mosolyát, a regény sugallta Anna képpel köszönő viszonyban sem lévő inas, szinte groteszk soványságát, az erősen szubjektív, hisz természetesen létezik alkotói szabadság; lehet valaki hiteles egy szerepben akkor is, ha külső jellemzőiben esetleg nem is hozza a megformált alakhoz kapcsolódó attribútumokat. De természetesen nem pusztán arról van szó, hogy Tolsztoj teljesen másmilyennek írja le Anna megjelenését, sokkal inkább arról, ami ebben a küllemben, mint porhüvelyben testet ölt. Arról, hogy Anna kezdetben egyáltalán nem, mint potenciális szerető jelenik meg, ellenkezőleg, a szerző tollával körülírt kerekded puhasága, páratlan érzelmi gazdagsága és érzékenysége teszi különlegessé, tisztasága, anyai mivoltának elementáris megélése, és az ebből fakadó teljesség avatja őt páratlan, mindenki más fölé magasztosuló, észbontó nővé. Keira Knightley onnantól hiteles, amikortól Anna elkezd lecsúszni a lejtőn: megformálásában egy heves szerelemre, majd depresszióra kész végzet asszonyát látunk, aki a film teljes hosszában ezt a sötét énjét bontakoztatja ki. A kilencvenes évek közepén készült adaptációban Sophie Marceau – dacára az átgondolatlan és csak a felszín fő történéseire fókuszáló forgatókönyvnek – hitelesebb volt ebben a szerepben.
 
Joe Wright a Büszkeség és balítéletből már megismert, és bárki bármit mond, Darcyként remekül helytállt Matthew Macfadyen-t játszatta Anna bátyja, Oblonszkij szerepében. Előzetesen komoly kétségeim voltak, hogy miként lesz a zord, ám melegszívű angol nemesből kissé bohókás, pirospozsgás, csalfa és jó kedélyű orosz hivatalnok, ám be kell vallanom, telitalálat volt. És akiért még nagyon érdemes megnézni a filmet, az Jude Law, aki a zord férj, Karenin szerepében úgy tűnik, jó színészből nagy színésszé érett. Néha egy-egy pillanatra úgy érezni, hogy egy hangyányit hanghordozásban túl is lép az ideális kereteken, de hát ő is ember, és tudja, hogy még ha jelenléte nem is olyan nagyon hosszú a filmben, mégis övé az igazi csúcsszerep. Ő a rendíthetetlen, minden sejtjével az ódivatú elvek mentén létező, komor férj, aki azonban – és főként ebben óriási az ő alakítása –, végtelen érzékenységgel csempészi bele szerepébe a könyvben csak sugallás szinten jelentkező, de a karaktert szürkeségében is színpompássá tevő könyörületet, emberséget. Ugyan nem tudja megváltani önmagát, mert alapvető szerepéből – melyet a társadalmi elvárások és saját belső ítélete diktál – nem léphet ki, mégis arra a határmezsgyére kerül Jude Law alakításában, hogy némileg tiszteljük, sőt, már-már megszeretjük az ő Kareninjét. Talán kicsit jobb, nemesebb is, mint a regényben szereplő eredeti.
 
Domhnall Gleeson alkatilag, akárcsak Knightley Annája, szintén nem a regény Levinjét idézi, de számomra mégis hiteles marad az ő alakítása. Kitty szerepében Alicia Vikander nem nyújt sem többet, sem kevesebbet a szükségesnél, a maga módján tökéletesen a helyén van az ifjonti hevületből a tartalmas, mély házastársi szeretetig hosszú utat bejáró szerepben, Ruth Wilson viszont jelentőssé emelte a könnyűvérű Betsy viszonylag rövid jelenlétét a vásznon.
 
Összességében tartalmas filmélmény az Anna Karenina. Tökéletes nem is lehet, aki ilyen ambíciókkal áll neki Tolsztoj regényének, az túl nagy fába vágja a fejszéjét, ám mind a gondolatok, mind az érzelmek szintjén van mondanivalója, amihez az alkotók megtalálták a megfelelő keretet, és létrehozták hozzá a történetmesélést segítő formát.