Beleolvasó - Dés Mihály: Pesti barokk

Fülszöveg:
Budapesti házibulik a nyolcvanas évek derekán. Szerelmi bonyodalmak, hódítások, megcsalások, barátságmítoszok, világjobbító dumák, politikai viccek, szamizdatok. A "Pesti barokk" főszereplője Koszta János is ebben a világban van otthon; pontosabban ebben a világban otthontalan. Dés Mihály nagyszerű első regényében ennek a korszaknak és környezetnek nem is annyira emléket állít, semmint inkább a mítoszoknak, emlékfutamoknak a nyomába ered. Újraírja, átgondolja őket. Az ájtatos legendaképzésnek ugyanannyira híján van ez a kalandokban bővelkedő szellemes regény, mint a retrocsalamádénak. A könyvben több műfaj is - mintha irodalmi farsangbál lenne - izgalmasan találkozik egymással. Családregény-betétek, levelezések, naplók, önéletrajzok, anekdoták, viccek, ügynökjelentések váltakoznak a mű lapjain. A "Pesti barokk" játék a valósággal, hiszen annak lapjain a fiktív karakterek mellett valódi, hús-vér személyek is szerepelnek; a határvonalak elmosódnak. Szellemessége szintén többrétegű: akadnak itt vaskos humorú tréfák, ironikus szólamok és irodalmi utalások. Mivel nem generációs regény, ezért minden nemzedék élvezettel olvashatja. Aki élt már akkor, azért, aki pedig nem, azért.
 
Részlet a könyvből:
– És tudod, mi volt a mániája? – Kérdezte Kati, és mivel ő már tudta, őszinte megbotránkozás volt a hangjában.
– Na mi?
– A grupi – suttogta –, állandóan grupizni akart.
– És te – kérdeztem fátyolos hangon –, te is akartál?
– Dehogyis! – Majd szégyenlősen hozzátette: – Egyszer-kétszer kipróbáltam, mert annyira erőszakoskodott, de…
– De?
– Mit de?
– Azt mondtad: kipróbáltam, de…
– Igen, kipróbáltam.
– De mi az, hogy de? Mi történt?
– Semmi. Mi történt volna. Rossz volt, undorító… – Némi gondolkodás után pedig így módosított: – Unalmas.
Na persze, gondoltam borúsan, halálra unhattad magad, míg ketten kajakra kapnak. Fennhangon azért továbbra is tartottam a szokásos tónust:
– Miért, egy uncsi kis grupi kész megkönnyebbülés lehetett abban a négynumerás tempóban.
– Na persze, köszönöm szépen. És tudod, mit csinált még?
Éreztem a hangján, hogy csak most jön a java.
– Folyton kikezdett a barátnőimmel. De nem csak úgy sutyiban. Az orrom előtt is. Sőt…
Mi az, hogy sőt? Miért hagyja mindig félbe a mondatokat? Mi lehet sőt ahhoz képest, hogy az orra előtt? Rajta? Benne? Általa…? De nem kötözködtem. Egyetértő dohogással megismételtem, hogy sőt, mint aki azt mondja, hogy szóval ezek után még volt pofája és sőt?!
 
*
 
Maga a maszkabál eléggé furára sikerült. A Bence tűzoltósisakban feszített, filozófustársa, Kis János arab sejknek adta ki magát, mit mondjak, egész meggyőzően. Kutatási szakterületének megfelelően a Klaniczay boszorkaként jelent meg, a Kenedi Jancsi kurvának öltözött, de túlpingálta magát és úgy nézett ki, mint egy transzvesztita. A Betlen Jani is kurva volt, de neki határozottan jobban állt ez a szerepkör. A gólem-méretű Rajk Laci Frankensteinnek álcázta magát, a Dalos Gyuri Jermak Tyimofejevics kozák atamánt alakította, de bánatára mindenki a Mojszejev együttes kóristájának nézte. A házigazda Kovács Andris ferences rendi szerzetesként osztotta az áldást: barna csuhájával, természetes kopású tonzúrájával és kaján vigyorával úgy nézett ki, mint egy historizáló sörreklám. Demszky, akit akkortájt sokat zaklattak a rendőrök az AB kiadó miatt, Pierrot-ra vette: lisztes arcú, bánatos bohócként bolyongott a lakásban és minden valamirevaló nővel sajnáltatta magát egy picinyég. A Romániából nemrég áttelepült Ara-Kovács Attila gályarabságra ítélt erdélyi református prédikátorként járt-kelt közöttünk; akárki láthatta, hogy nem ért egyet a verdikttel. A Haraszti Miki – talán a maoista múltja iránti nosztálgiából – harmadikvilágbeli gerilla-harcosnak maszkírozta magát – nyugtalanító hitelességgel. Radnóti Sándor igazságos Mátyásnak öltözött. Hullámos fürtjein babérkoszorú, vállán panyókára vetett palást, jobbjában jogarként Az esztétikum sajátossságá-nak II. kötete (ezzel jelezve, hogy sikerült abszolválnia az elsőt), bár – az igazat megvallva –, a húsos heftije, gőgösen biggyesztett élveteg ajka és persze a babékoszorú miatt leginkább az igazságtalan Néróra hasonlított, amint Róma felgyújtását fontolgatja, csak még nem találta ki, hogy kire fogja rá. A colos Magyar Bálint nyájasan mosolygó népiskolai tanítót alakított és – a félreértéseket elkerülendő – egy nádpálcával suhogtatott. Egyedül talán a Petri volt civilben, de neki nem volt szüksége maskarára. A legnagyobb élő költőnk, tíz éve csak szamizdatban jelentek meg versei, viszont úgy néz ki, mint egy elvonókúrás ószövetségi próféta, rajta a zakó és a farmer tűnt jelmeznek.  
 
*
 
Feltételezett ősünk velencei vagy katalán zsoldos volna, aki Budát a töröktől visszafoglaló Lotaringiai Károly és Miksa bajor választófejedelem internacionális keresztény seregével érkezett hozzánk 1686-ban, és valamiért ittragadt. Biztos gyengén muzsikált az ostromnál, és nem újították meg a szerződését, vagy mert összeállt egy budai menyecskével, bár a felszabadítók – a török és zsidó lakosság háromnapos hivatalos öldöklése és fosztogatása után – kiárusították a megmaradt civileket, beleértve a valamirevaló nőket is, a legfinomabbakat még a győzelem előtt. Az történt ugyanis, hogy Abdurrahman basa, a védők vezére, megpróbálta kicsempészni háremét a városból, de az akkor még sasszemű majdani vak Bottyán (merthogy magyarok is akadtak a seregben) kihesszelte a Csepel felé tartó úszó szerájt, és eladta a csajokat a labancnak (kérdés, hogy előbb kedvüket lelték-e bennük a vitéz hajdúk?), köztük a basa kedvenc ágyasát, egy nyilván elképesztően édes, illatos, seprős pillájú húsz esztendős hajadont. Őt Miksa választófejedelemnek szolgálták föl vacsorára, de tuti, hogy az a bajor bikabornyú nem tudta értékelni a budai bűbájmadarat.
 
*
 
Lehet, hogy furcsán hangzik, de nekem nincs igazán szükségem mély, bensőséges kapcsolatra egy igaz, hű társsal, akinek lelkileg is, anyagilag is ki vagyok szolgáltatva, és akivel fáradhatatlanul kínozzuk egymást. Mélységesen egyetértek Rougemont-nal: a nyugati kultúrkör szerelmi modellje a kölcsönös szenvedésre épül. Akkor viszont engedtessék meg nekem, hogy egy bő ezredév szadomazochista fertője után másik modellel próbálkozhassak itt a végeken. Nyilvánvalóan ez csak a kísérleti stádium, még nagyon sok terepmunkára lenne szükségem, de bennem van hit, kitartás és alázat. Nem arról van szó, hogy a ló túlsó oldalára esvén a fejlett nyugati modell után kőkorszakból visszamaradt szubtrópusi szigetlakók szerelmi szokásait akarnám meghonosítani a Duna-Tisza közén, bár speciel a poligámiával nincsen az égvilágon semmi bajom. Nem, én még a nyugati disszidens alternatívákat is visszautasítom. Don Juan figurájától – ettől a szerelmet szexuális statisztikává redukáló ripacstól – egyenesen herótom van, függetlenül attól, hogy milyen dolgokat lehetett belőle kihozni irodalmilag és zeneileg. Akkor már Casanova lényegesen rokonszenvesebb, őt valóban érdeklik a nők, és – bár megrögzött hazudozó volt – valószínűleg a nők is jól érezték magukat vele. De kicsit limitáltak a szerelmi ügyletei, nincs bennük semmi metafizika. Olyanok, amilyen ő maga: egy kalandor kalandjai. Gáláns történetek sok pikantériával és némi izgalommal. Én azért ennél többre vágyom: a kör négyszögesítésénél nem szívesen adnám alább.
 
A Kiadó engedélyével.