Főkép

A tavalyi évben számos olyan bejelentésnek örülhettek a hazai science fiction rajongók, mely új könyvmegjelenéssel kapcsolatos, a magam részéről Alastair Reynolds magyar kiadásának híre miatt kaptam fel a fejem leginkább. Májusban aztán köszönthettük is a Napok házát, mely sziporkázó ötletei és izgalmas megoldásai révén tanúsította, hogy érdemes volt belekezdeni az életmű kiadásába (miközben reménykedek, hogy a vásárlói adatok is összhangban állnak e feltevésemmel), s karácsony közeledtével már a következő Reynolds-regényt tehettük a fa alá, méghozzá a Jelenések terét, mely az azonos című, mindeddig öt részt számláló sorozat nyitókötete. Csalatkoznom most sem kellett, s bár ezúttal nem egyediségével kápráztatott el, azért kiválóan szórakoztam, mi több, egyenesen lenyűgöző élményben volt részem.
 
A XXVI. századra úgy tűnik, hogy az emberiség megrekedt a Galaxis meghódításában. Habár már régóta elhagyták a Földet, s elkezdték benépesíteni az őket körülvevő rendszereket, egy olvasztóhalálnak nevezett vírus megfertőzi a technikai civilizációt, s folyamatosan pusztítja a lakott planéták technológiáját. A kolóniák egyre inkább elszigetelődnek, a megmaradó üzemképes fényhajók legénysége pedig inkább saját céljaira használja fel mesés járművét. Egy fényhajó ugyanis nemcsak hogy képes a csillagközi utazásra, de több kilométer hosszú testében olyan fegyverzet rejtőzik, mellyel egész bolygókat, sőt, csillagokat is el lehetne pusztítani. Nem mintha olyan sok ellenség várna rájuk, hiszen alig léptek kapcsolatba idegen fajokkal, melyek többsége egyébként is évmilliók óta kihalt, vagy legalábbis nem kíván belefolyni a Galaxis sorsába.
 
Az amarantin faj az előbbi kategóriát képviseli, közel egymillió éve megszűntek létezni, s csupán ókori fejlettségű emlékek maradtak meg róluk a Resurgam bolygón. Dan Sylveste, egy zseniális régész és tudós mégis megszállottan kutatja őket, hiszi, hogy valami rejtély lappang a civilizáció elpusztulásának hátterében. Fél attól, hogy ez a tragédia velük is megismétlődhet, pedig nézeteit egyre kevesebben osztják. Eközben a Nosztalgia nevű fényhajó fedélzetén néhány ultra, akik egyfajta űrbéli transzhumán életformát képviselnek, mindenáron fel akarja keresni Sylveste-et, hogy rábírják arra, mentse meg fertőzött kapitányukat. Egy fiatal nő szintén meg akarja találni a tudóst, ám kevésbé nemes oknál hajtva: Khouri ugyanis bérgyilkos, s Sylveste a következő célpontja…
 
Reynolds első regénye talán egy kicsit realistább, mondhatni földhözragadtabb, mint a Napok háza, nem próbál meg rögtön hatalmas távlatokat nyitni az emberiség fejlődéstörténetébe. „Alig” néhány száz évvel járunk csak a jövőben, melynek leírása is nélkülözi a különösen elszállt és csodálatos ötleteket, minden sokkal hihetőbb és könnyebben elképzelhető. Ügyes trükkökkel mégis eléri, hogy nagyobb léptékben gondolkodjunk: például lehetséges „átaludni” a hosszú csillagközi utazásokat, így az adott ember szubjektív idejében gyakorlatilag nem telnek el hosszú évek, amelyek szükségesek az út megtételéhez – így aztán mégis évtizedekig húzódik a cselekmény, még ha az események ezt nem is indokolnák. Ami viszont még fontosabb, hogy betekintést nyerhetünk a Galaxis korábbi történelmébe, még jóval az emberi faj előtti időkbe, amelyek szintén bővelkednek megdöbbentő eseményekben.
 
Ugyanis ezúttal talán még fontosabbak a nagyformátumú rejtélyek és titkok, melyek egész civilizációk sorsát határozták meg. Reynolds nagyon ügyesen vezeti a cselekményt, fokozatosan áll össze a kirakós, egyre többet tudunk meg a régóta elfeledett fajokról, s persze az óriási eseményekről, melyeknek utóhatása még évmilliók múltával is érződik. A több szálon elinduló történet bár kezdetben kicsit zavaros, túl sok az ismeretlen tényező, azért a fejezetek múlásával magával ragad, s örömmel merülünk el ebben az izgalmas kavalkádban. A befejezést mégsem tartom tökéletesnek, káprázatos megoldásait nem éreztem indokoltnak az előzmények fényében, mintha egy hajszálnyival jobban elszállt volna a kelleténél, jóllehet ez még nem akadályozott meg abban, hogy kellően le legyek nyűgözve az utolsó oldalak után.
 
Már csak azért sem, mert a karaktereket jóval erősebbnek gondolom, mint a már sokat emlegetett Napok házában. Nem nagyolta el a figurák kidolgozását, volt idő részletesebben ábrázolni motivációikat és személyiségüket, s a szereplők többsége összetettebb jellemet is kapott. Főleg az ultráknál volt ez szembetűnő: a gépekkel közeli kapcsolatban álló, kifejezetten az űrbéli életmódra specializálódott transzhumán „emberek” küzdenek meg egy gigantikus hajó irányításával, miközben azért még nem távolodtak el annyira a gépek felé, hogy érzelmeik ne lennének befolyással döntéseikre. De Sylveste és Khouri jellemfejlődését is érdemes figyelmen követni, ahogy egyre meglepőbb eseményekkel kénytelenek szembenézni.
 
Nem tagadom, hogy megnyert magának ez a szédítő űropera, hiszen minden realistább hozzáállása ellenére űroperáról beszélhetünk – méghozzá a minőségi, színvonalas fajtából. Ezúttal a „fiction” mellett a „science” is nagy jelentőséggel bírt, mely nem meglepő egy asztrofizikus tollából, ráadásul nagyszerűen kiegészítette az egyszerre izgalmas, de mégsem túl gyors tempójú cselekményt. A műfaj rajongóinak kihagyhatatlan, s mindenki másnak is ajánlott, nagy kedvenc lehet, ha valaki nem ódzkodik némi tudományos, de mégis fantasztikus szórakoztatástól. Részemről csak biztatni tudom a kiadót, nehogy megálljon az életmű elején, hátha még több Reynolds-kötet jelenhet meg magyarul.