Főkép

Vajon mit tennénk, ha szembesülnénk vele: hónapok óta él valaki velünk együtt, a saját lakásunkban úgy, hogy fogalmunk sem volt erről? Megalázó érzés volna? Botrányos? Felháborító? Kényelmetlen? Vagy érdekes? Netán fenyegető? A regény szinte fantasztikus, mégis tökéletesen reálisan ábrázolt felütése épp ezt mutatja be: az aggályosan pontos, megkövesedett szokásokkal teli, mindig egyforma életet élő agglegény arra lesz figyelmes, hogy mialatt munkahelyén tartózkodik, lakásában alig észrevehetően, de helyet változtatnak az edények, fogy az ital a hűtőből, el-elmozdul egy-egy könyv vagy dísztárgy. Webkamerát vásárol tehát, s hamarosan le is leplezi a titokzatos lakót – ám azt már nem szabad leírni, mit is tesz és érez ezután. Éric Faye kis könyve ugyanis nem a nyomozás és tettenérés bűnügyi krónikája. Ehelyett a létezés nagy kérdéseit feszegeti egy miniatűr, százoldalas történetben: például, hogy miről is szól az életünk?
 
A regény főszereplője látszólag maga az egyszerű átlagpolgár a mintaszerű átlagvilágban: ötvenhat éves, meteorológus, aki egyedül él egy szép kis lakásban. „Képzeljenek maguk elé Nagaszaki meredeken zuhanó utcákkal teli külvárosában egy ötvenes férfit, aki csalódott, amiért ilyen hirtelen és ilyen nyilvánvalóan ennyi idős lett.” – kezdődik a kisregény. Simura úr különlegessége azonban először is abban rejlik, hogy japán. Vajon miért választ egy francia író japán környezetet példázatszerű története kulisszájának? S miért éppen Nagaszakiban játszódnak az események, abban a japán városban, amelynek a neve minden európai olvasót az atombomba ledobásának szörnyű kataklizmájára emlékeztet? Köszönhetően a japán világ akkurátusan ábrázolt egzotikumának (bambuszfüggönytől és szójaszósztól az osiirén és a cipőlevételen keresztül az atomtámadás túlélőjéről szóló tévéműsorig) Simura esete a titokzatos lakóval általános érvényűvé válik, akárhol megtörténhetne és akármikor. A történelem eseményei pedig háttérként villannak fel a cselekmény peremén, hogy a könyv végén kiegészítsék a történet mozaikkockáit.
 
A főszereplő különleges azonban azért is, mert egyes szám első személyű elbeszélésmódjával uralja a kötet több mint felét. A regényszövegbe tárgyalási jegyzőkönyv, rendőrségi jelentés, emlékezések és egy levél is beleszövődik, s a mindössze százoldalas történetnek három elbeszélő hangja is van, a mű eleje azonban Simura monológja, néhol szövegfolyama, amelynek segítségével beleláthatunk egy a végtelenségig elidegenedett ember belső világába. „Miféle értelme lehet még a beszélgetésekben unos-untalan felbukkanó többes szám első személynek? A mi meghalt. Ahelyett, hogy együtt ülnék körbe a tüzet, a sok különálló én gyanakodva húzódik önmagába.” – szerepel a könyvben egy helyen. És nem hangzik közhelyként, hiszen egy olyan történetben hangzik el, ahol a főszereplő oly magányossá és érzéketlenné vált, hogy hónapokig élt egy lakásban, egy légtérben egy másik emberrel, anélkül, hogy ezt észrevette volna, lakója pedig annyira magára maradt a világban, hogy a besurranó bentlakást választotta létformájának. Simura és az ismeretlen között mégis mindennél erősebb kapcsolat szövődik, hiszen hónapokon át ugyanazt látják, érzékelik, hallják, szagolják, eszik. Amikor a gyanakvó hivatalnok jogos aggodalmában webkamerát vásárol, megfigyelőjévé válik a saját lakásának, szinte saját életét látja más szemszögből, ráadásul a titokzatos lakó utáni leskelődése még voyeur-szerepbe is kényszeríti. Többszörösen szembesül tehát azzal, mennyi is az élete, s mennyi látszik belőle mások számára: milyen a titokzatos lakó szemével, a rendőrségi jegyzőkönyv, hűvös, józan, felmérő szavaival körülírva, az esetről cikket közlő újságok megítélése szerint vagy épp akkor, amikor Simura kiürített, már üres lakásában gondol vissza az eseményekre.
 
A különös lakó személye pedig egy másik kérdést is felvet: lehetséges-e, hogy valaki felszámolja az életét úgy, hogy továbbéli? Az ismeretlen létezésének eróziójáról beszél, amely „morzsáról morzsára hordta el az életet, amelyet élni szerettem volna.” Így kerül Simura gardróbszekrényébe, így lesz belőle besurranó lakó, így kezdi el élni egy másik személy életét. Mi kényszeríthet erre egy ötvennyolc éves embert? S vajon nem állt-e ehhez közel Simura is, miközben abban az illúzióban élt, hogy tökéletesen berendezte aggályosan pontos, megkövesedett szokásokkal teli, mindig egyforma életet?
 
A kisregény változatos, szórakoztató és nagyon költői: metaforikussága és realitása, sokértelműsége és az, amilyen élvezetesen ábrázolja a mai japán életet, sokféle olvasó kedvenc könyvévé teheti. Ha pedig még a különös befejezés is megmozgatja a fantáziánkat, bizonyosan elolvassuk másodszorra is.