Főkép

„E könyv középpontjában természetesen nem Boleyn Anna vagy VIII. Henrik áll, hanem Thomas Cromwell életútja, amelyről egy teljes és mérvadó biográfia még várat magára. A titkár úr eközben épp olyan óriási, olyan ígéretes, és szinte elérhetetlen marad, mint a legkívánatosabb szilva a karácsonyi édességben; a kibányászására tett erőfeszítésekkel azonban nem hagyok fel.” E szavakkal búcsúzik olvasóitól a szerző Thomas Cromwell életútját bemutató regénysorozata második részének Köszönetnyilvánításában – s az ő hőséről írt szavai tökéletesen rímelnek arra, amit az olvasó a regénnyel kapcsolatban érezhet: óriási, ígéretes, ínycsiklandozó, ám „kibányászhatatlan”, szinte megfoghatatlan remekmű. Aminek a megértésére, felfejtésére tett erőfeszítésekkel mi sem hagyhatunk fel.
 
Hilary Mantel ott folytatja történetét, ahol a nyitány, a Farkasbőrben utolsó oldalán abbahagyta – 1535 őszén, a király szokásos országjáró körútján, a Wolf Hallba érkezés estéjén. VIII. Henrik immáron Boleyn Anna férje, a királyné azonban eddig „csupán” egy lánygyermekkel ajándékozta meg – a várt trónörökös csak nem akar megérkezni. A hataloméhes Anna úgy játszadozik férjével, mint egy ölebbel, miközben az egész országot saját irányítása alá vonná, és minden ellenfelét kivégeztetné – ha meglennének rá a jogi kiskapuk, meg is tenné. Henrik azonban kezd ráunni a farokcsóváló kiskutya szerepére – még nem érett meg az elhatározás, hogy új feleség után nézzen, ám már ott lapul benne a kétely magva.
 
Egy apró magocska, mely csak arra vár, hogy szárba szökkenhessen: s ha akad, aki türelmesen locsolja, bizony meg is teszi. Az előző rész „királynécsinálója”, Thomas Cromwell pedig mindenkinél előbb veszi észre, hogy ez a kis magonc feltűnt a színen – vagy tán épp ő ültette el? Cromwell Henrik legbefolyásosabb embere, aki megszabadította urát első feleségétől, elszakította Angliát a katolikus egyháztól, és királynévá koronáztatta Annát. És ő az, aki már az első kötet végén, amikor a királyné hatalma csúcsán áll, Wolf Hallba vezeti a királyt – a Seymourok birtokára. Ő az, aki ráirányítja királya figyelmét egy jelentéktelen, szürke kis egérkére, a fiatal, vallásos, csendes Jane Seymourra. A többit ismerjük a történelemkönyvekből.
 
Szemben az első kötet majd egy évtizedet felölelő cselekményével, a Holtaknak menete mindössze kilenc hónap történéseit öleli fel: Henrik vágyainak feléledésétől Anna kivégzéséig. Kilenc hónapnyi ármánykodás, politikai intrika, szemfényvesztés és zsarolás – minden oldalról. A regény nagy része Anna és Cromwell párharcát tárja fel, amely odáig vezet, hogy a királyné egy ellene folytatott koncepciós per kellős közepén találja magát. Mindeközben meghal Aragóniai Katalin, így megnyílik az út a spanyolokkal és franciákkal való diplomáciai kapcsolatok megújítása előtt – mint ahogy az előtt is, hogy Henrik egy mindenki által elismert új házasságot kössön, ha megszabadul az „ágyastól”. Háborús előkészületek, diplomáciai manőverek, kémkedés, örökösödési viták színesítik a regény lapjait, mindez azonban teljesen jelentéktelen amellett, hogy Anna hajlandó-e önszántából távozni, vagy Cromwell kénytelen kivégeztetni.
 
Mert hogy kettejük párharcában csak Cromwell győzhet, az nyilvánvaló. A fél Anglia által rettegett (a másik fele által meg gyűlölt) királyi titkár bárkivel lepaktál, akit fel tud használni céljai elérése érdekében, miközben az ő feje felett is ott lebeg a kard: az egyházszakadásban való közreműködése miatt, ha a katolikus nemesség túl nagy befolyást szerez, őt is elérheti a bukás. Mégis, egyelőre kétségünk sincs, hogy nála van minden ütőkártya – és ki is használja őket. Ha szép szóval és zsarolással nem tudja eltávolítani a királynét, hát olyan pert indít ellene, amilyet még nem látott Anglia, és olyan bűnöket olvas rá, amilyeneket még a legmocskosabb fantáziájú ellenségei sem képzeltek volna. Hogy személyes bosszú vezeti-e vagy pusztán a király iránti hűsége – ki tudhatja…
 
Mantel elképesztő Cromwell-képet rajzol elénk: hőse kora legzseniálisabb politikusa, akinek előrelátása és cselszövései az olvasót is borzongásra késztetik – ugyanakkor a szerző ügyesen eljátszik azzal, hogy mindez tán nem is úgy volt. Boleyn Anna bukásáról és kivégzéséről töredékes információink vannak, rengeteg pletyka és ellentmondás színezi a történelmi tényeket, Cromwellről pedig az átlagolvasó alig is tud valamit. Ő a homályban rejtőzködő háttérmunkás, aki éppúgy lehetett a történelem folyását valóban megváltoztató szereplő, mint átlagos jelentőségű tisztviselő. A regényt belengi valami baljós köd: lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem – lehet, hogy ez csupán az a verzió, amit Cromwell láttatni akar.
 
Már az első rész kapcsán is felmerült bennem, hogy ez a Cromwell-kép épp olyan, amilyet a regénybeli Cromwell rajzolna magáról – ez most csak erősödött. Annál is inkább, mert mint karakter, továbbra is kicsúszik a kezünk közül. Pengeéles elméjű, könyörtelen politikus, aki szemrebbenés nélkül küld bárkit a vérpadra, miközben saját múltja kísérteteivel és családja iránt érzett szeretetével újra meg újra megküzd. Szeretni nehéz, de nem lehet nem csodálni. Míg körülötte mindenki kontúros és egészen pontosan elhelyezhető a képzeletbeli sakktáblán – amely nem fekete-fehér, hanem minimum öt színben pompázik – ő a tábla minden kockáját bejáró és egyszerre mindegyiken jelen lévő, „hagyományos” jellemzők mentén leírhatatlan antihős.
 
Ahogy hagyományos jellemzők mentén nehéz leírni azt is, miért is olyan zseniális ez a könyv. Műfajilag besorolhatatlan: történelmi regény, fiktív életrajz modern (már-már posztmodern) eszközökkel elbeszélve, huszadik századi hagyományokat követő politikai thriller tizenhatodik századi díszletek közé helyezve. Bármily fals is műfajilag ez az összehasonlítás, töredezett narratívájával, rétegzettségével, többértelműségével, a politikai „határmezsgyék” bejárásával engem John le Carré karakterközpontú kémthrillereire emlékeztetett.
 
Próbálom körbejárni a regényt, mégis úgy érzem, egy helyben toporgok – csak nem sikerült kicsalogatni a rejtekéből. Lehet, nem is baj. Lehet, hogy vannak olyan remekművek, amiknek egyszerűen át kell adni magunkat, hadd hassanak – Mantel műve is ilyen. S hogy Booker-díja tán az elmúlt év legnagyobb irodalmi szenzációját hozta, az már csak hab a tortán (a díj történetében ugyanis még soha nem fordult elő, hogy egy regény és a folytatása is nyerjen – ahogy az sem, hogy női író duplázzon).
 
Búcsúzóul álljon itt egy idézet illusztrálandó, mit gondol Cromwell a frissen megbuktatott Boleyn Annáról – ennek alapján alig várom, hogy ítéli meg a történet lezárásában Cromwell saját magát, a saját bukása árnyékában…
 
„Cromwell hiszi, hogy érti Annát (…). Amikor a nő azt mondta, hogy a királyné lakosztálya neki túl jó, nem a bűnét szándékozott beismerni, hanem egyszerűen csak a következő igazságot állapította meg: nem vagyok méltó rá; és azért nem vagyok méltó rá, mert kudarcot vallottam. Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett.”

Részlet a regényből