Főkép

Fülszöveg:
Egy békésen legelésző tehén felrobban, hatalmas krátert vájva a szűz, erdei tisztáson. Egy híres, hírhedt környezetvédő terrorista eltűnik a robbanásban, újdonsült feleségével együtt. Vajon lehet-e, szabad-e a környezetet erőszakos, terrorista módszerekkel védeni? Az állatok és növények élete, az érintetlen Nemzeti Park biztonsága fontos ügy, de bármi áron? Valaki vagy valakik ölik a természetvédőket. Vajon kik és miért? Ezekre a kérdésekre kell megfelelnie Joe Pickett vadőrnek, ha meg akarja őrizni a rábízott körzet nyugalmát. Hamarosan azonban emelkedik a tét és a férfi saját élete is veszélybe kerül. Profi bérgyilkosokkal kerül szembe, és üldözőből üldözötté válik.
 
Részlet a regényből:
NÁSZÚTJUK HARMADIK NAPJÁN Stewie Woods, a hírhedt környezetvédő aktivista újdonsült hitvese, Annabel Bellotti társaságában éppen acélszögeket vert az erdő fáiba, mikor a közvetlen közelükben fölrobbant egy tehén, és vele együtt ők is. Így ért véget boldog, ám tragikusan rövid házasságuk.
Véletlenül találkoztak. Stewie Woods épp egy földgázkutató brigád újonnan épített parkolójában cukrot és homokot öntögetett az autók benzintankjába. A kutatók a közeli Henry’s Fork folyó menti kocsmákban és hotelszobákban töltötték a délutánt. Egyikük azonban váratlanul visszatért, és rajtakapta Stewie-t, amint fogával éppen föltép egy cukroszacskót. A férfi a kocsi kesztyűtartójából előhúzott egy kilenc milliméteres félautomata pisztolyt, és vaktában többször Stewie felé lőtt, aki erre eldobta a zacskót, és elmenekült. Úgy csörtetett a fák között, akár egy szarvasbika.
Stewie gyorsabban futott, mint a pisztolyos férfi, így le tudta rázni magáról. Rohanás közben pedig egy kis tisztáson szó szerint belebotlott a késő délutáni nap aranyló fényében meztelenül napozó Annabelbe, aki észre sem vette, hogy valaki közeledik feléje, mert éppen Melissa Etheridge-t hallgatott a walkmanjén. Stewie-nak tetszett a látvány: vörösesszőke nő, a bőre olyan barna, mintha két napig a Sziklás-hegységben napozott volna (2500 méter magasban ugyanis két óra alatt úgy le lehet sülni, mint a tengerparton egy egész nap alatt); kicsi, feszes mellek, fanszőrzetének háromszöge csinosan megnyírva.
Stewie fölsegítette, és magával húzta az erdőbe, ahol együtt elrejtőztek egy kiszáradt vízmosásban. A pisztolyos férfi végül beleunt az üldözésbe, és visszafordult. Stewie átölelte a nőt, aki egyre csak nevetgélt, és azt ismételgette, hogy „Ez aztán az igazi kaland!” Stewie kapott az alkalmon és végigsimította először a nő meztelen vállát, majd a csípőjét, és örömmel konstatálta, hogy a lány nem ellenkezik. Aztán visszamentek a tisztásra, s miközben a nő felöltözött, bemutatkoztak egymásnak.
Annabel azt mondta, izgalmasnak tartja, hogy míg ő meztelenül napozik az erdőben, egyszerre összetalálkozik egy híres ökoterroristával. Stewie elégedetten vigyorgott. Annabel hozzátette, hogy látta már Stewie fényképét, talán az Out-side magazinban, és már akkor megtetszett neki a férfi magas, szikár termete, keret nélküli kerek szemüvege, rövidre nyírt szakálla, no meg az a híres, piros bandana a fején.
Annabel elmesélte, hogy egyedül sátorozik itt a környéken, néhány napra megszakítva kötetlen utazását a kontinensen át, ami azzal kezdődött, hogy szülővárosában, a Rhode Island-i Pawtucketben elvált Nathan nevű férjétől, egy rögeszmés befektetési bankártól. Útjának végcélja Seattle volt.
– Kezdek beleszeretni a gondolkodásodba – hazudta Stewie.
– Máris? – kérdezte a nő.
Stewie rábeszélte Annabelt, hogy tartson vele. A nő kocsijával mentek, mivel Stewie Subaruját a földgázkutató üzemképtelenné tette a motorházába eresztett három golyóval. Stewie csak ámult a szerencséjén. Valahányszor ránézett a mellette ülő nőre, s az visszamosolygott rá, szinte letaglózták a túláradó érzelmek.
Mindvégig dűlőutakon haladva átlépték a montanai határt. Másnap délután Annabel terepjárójának hátsó ülésén – miközben a tomboló vihar vadul rángatta a kocsit, és a szél süvítve hordta az esőt a közeli hágókon – Stewie megkérte a nő kezét. A körülmények és az elektromosan túltöltött légkör hatására Annabel igent mondott. Mikor elállt az eső, a montanai Ennisbe hajtottak, és mindenfelé kérdezősködtek, hogy ki tudná összeadni őket, de rögvest. Stewie nem kockáztathatta meg, hogy elszalassza ezt a nagyszerű nőt. Annabel meg egyre csak azt hajtogatta, el sem hiszi magáról, hogy belemegy ebbe. Ezt Stewie is nehezen tudta elhinni róla, de ettől csak még jobban beleszeretett.
Az ennisi Sportszállóban – amely tele volt a pisztrángban gazdag Madison folyóhoz készülő műlegyes horgászokkal – a recepciós ajánlott nekik egy nevet, mire ők a telefonkönyvből kikeresték Ace Cooper nyugalmazott bíró lakhelyét.
 
COOPER BÍRÓ FÁRADT, KÖVÉRKÉS ember volt. Pecsétes, fehér cowboyinget és szarvasagancsdísszel összefogott zsinórnyakkendőt viselt, nyitott inggallérral. Az esküvői szertartást a nappalijával szomszédos, jóformán üres szobában bonyolította le, ahol csupán egy iratszekrény, egy íróasztal és három szék volt, továbbá két őt ábrázoló bekeretezett fénykép: az egyiken idősebb George Bush elnök társaságában volt látható, aki egyszer idejött horgászni; a másikon lóháton ült, ez még azelőtt készült, hogy a Cooper család az 1980-as években elvesztette birtokát.
A szertartás tizenegy percig tartott, ami Cooper bírónál átlagos időtartamnak számított, bár egyszer egy indián párt nyolc perc alatt adott össze.
– Allan Stewart Woods, akarod-e az itt jelenlévő Annabetht hites feleségedül? – kérdezte Cooper bíró, a házasságkötési kérelemről olvasva le a neveket.
– Annabel – helyesbített a nő erős Rhode Island-i akcentussal.
– Akarom – felelte Stewie, és magán kívül volt a boldogságtól.
Lecsavarta a gyűrűt az ujjáról, és felhúzta Annabelére. Különleges darab volt: kézzel megmunkált arany, melyet ezüstötvözetből készült franciakulcs-minta díszített. Ráadásul három számmal nagyobb volt a kelleténél. A bíró figyelmesen nézte a gyűrűt.
– Hm, franciakulcs? – kérdezte.
– Ez egy jelkép – felelte Stewie.
– Tudom, mit jelent – mondta elkomorodva a bíró, majd befejezte az esketési szöveget.
Annabel és Stewie sugárzó arccal néztek egymásra. Annabel kijelentette, hogy ez élete legvadabb vakációja. Ők ketten most már Mr. és Mrs. Törvényenkívüli. Stewie pedig az ő híres, meg nem szelídített ökoterroristája. Azt mondta, az apja meg fog botránkozni, az anyjának pedig ezentúl sötét szemüvegben kell járnia Newport utcáin. Csak kissé excentrikus Tildie nénikéje fogja megérteni, aki sokáig levelezett – bár személyesen sohasem találkozott – egy texasi sorozatgyilkossal, amíg a férfit méreginjekcióval ki nem végezték.
Stewie kénytelen volt száz dollárt kölcsönkérni újdonsült feleségétől, hogy a bírót kifizethesse. Annabel kiállított neki egy utazási csekket.
Miután a pár Rhode Island-i rendszámú terepjáróján elhajtott, Ace Cooper bíró odament az iratszekrényéhez, és kikereste a szükséges információt tartalmazó kartotékot. Kihúzott belőle egy papírlapot, átolvasta, és közben már tárcsázott is. Míg arra várt, hogy a hívott személy a telefonhoz jöjjön, a fényképet bámulta, mely egykori farmján készült róla. A Yellowstone Parktól északra elterülő birtokot a Bozeman ingatlanügynökség több mint harminc húszhektáros „kisbirtokra” szabdalta föl. Most hollywoodi hírességek élnek ott, egyiküknek a karrierje elején készült fotóit Cooper nemrég látta a Penthouse-ban. Filmeket is forgattak a területen. Még egy lepusztult „narkós ház” is áll ott, de azt beszélik, hogy a gazdája a teleket Los Angelesben tölti. Az egyetlen megmaradt, pár fős tehéncsorda csupán látványeffektusként szolgál: a tehenek a táj tartozékaként járkálnak és tojnak ide-oda, s remekül mutatnak a hegyek mögött lebukni készülő nap fényében.
A férfi, akivel Cooper beszélni akart, odajött a telefonhoz.
– Stewie Woods járt itt – újságolta a bíró. – Személyesen. Rögtön felismertem, aztán a személyi igazolványából meggyőződtem, hogy tényleg ő az. – Elhallgatott, mert a vonal túlsó végén a férfi kérdezett valamit. – Igen. Hallottam, ahogy mondta, mielőtt elindultak. Wyomingba, a Bighorn-hegységbe tartanak. Valahová Saddlestring közelébe.
 
ANNABEL ELMONDTA STEWIE-NAK, hogy ez a nászút egészen más, mint amilyennek képzelte, és összehasonlította a Nathannel töltött első nászútjával. Nathan a vitorlázást, a pezsgőt és Barbadost kedvelte, míg Stewie egy wyomingi nemzeti park fáit akarta teleszögelni, és még a hátizsákját is újdonsült feleségével cipeltette a fullasztó hőségben.
Egyikük sem vette észre azt az új típusú fekete Ford kis-te-herautót, mely a hegyvidéki úton fölfelé mindvégig a nyomukban haladt, majd amikor Stewie oldalra húzódott és leparkolt, továbbhajtott.
Az erdő mélyén Annabel elnézte, amint Stewie leveszi és a derekára köti az ingét. Szerszámtartó övéről nehéz, szögekkel teli zacskó lógott, és ütemesen zörgött, ahogy a férfi nagy léptekkel haladt előre az aljnövényzetben. Meztelen mellkasa csillogott a verítéktől. Terpeszben megállt egy méternyi vastag duglászfenyő előtt, és elkezdte beleverni a szögeket. Láthatóan nagy gyakorlattal, szinte ritmusra csinálta: a tizenöt centis szögeket pörölykalapácsának három ütésével belemélyesztette a puha fába, egy apró mozdulattal helyreigazította, majd további két csapással a szög fejét is eltüntette a kéreg alatt.
Stewie fától fáig haladt, de nem mindegyiket szögelte meg. Viszont mindig ugyanazt a módszert alkalmazta: az első szöget szemmagasságban, a következőt pedig – negyedfordulatot téve a fa körül – harminc centivel lejjebb verte be. Így haladt csigavonalban lefelé a fa törzsén, majdnem a tövéig.
– Nem árt ez a fának? – kérdezte Annabel, miközben levette és egy fának támasztotta Stewie hátizsákját.
– Ugyan, dehogy – mondta Stewie és a tűlevélszőnyegen lépdelve odament egy újabb fenyőhöz. – Nem csinálnám, ha ártana nekik. Te még sok mindent nem tudsz rólam, Annabel.
– De miért kell ilyen sok szög egy fába? – kérdezte a nő.
– Jó kérdés – felelte Stewie, miközben jó mélyen beverte a következő szöget. – Korábban elég volt, ha négy oldalon egyet-egyet elhelyeztünk térdmagasságban, ahol a fákat általában kivágják. De a fakitermelő cégek rájöttek erre, és szóltak a favágóiknak, hogy vagy magasabban, vagy alacsonyabban fűrészeljék el a fát. Azóta százhúsz centi sugarú spirálban szögelünk.
– És mi történik, ha mégis megpróbálják kivágni a fát?
Stewie elmosolyodott és egy pillanatra megpihent.
– Amikor a láncfűrész eltalál egy acélszöget, a penge elpattanhat és visszacsapódhat. Ha a fűrész fogai leszakadnak, könnyen kiverhetik valakinek a szemét, vagy levihetik az orrát.
– De hát ez szörnyű! – mondta Annabel, összerezzenve a gondolattól, hogy mibe keveredett.
– Miattam még sohasem sérült meg senki – tette hozzá Stewie sietve, és komoly képpel nézett a feleségére. – Nem az a cél, hogy bárkit megsebesítsünk, hanem hogy megmentsük a fákat. Miután itt végeztünk, fölhívom a helyi erdőőrséget, és bejelentem, mit csináltunk, bár azt nem fogom elárulni nekik, hogy pontosan hol, sem azt, hogy hány fát szögeltünk meg. De ennyi elég lesz ahhoz, hogy évtizedekre távol tartsuk őket innen, és ez a lényeg.
– Volt már, hogy tetten értek? – kérdezte a nő.
– Egyszer – felelte Stewie komor képpel. – Egy erdőőr elkapott Jackson Hole-nál. Fegyvert szegezett rám, úgy kísért be Jackson belvárosába. Éppen turistaszezon volt. A turisták egyik fele éljenzett, a másik fele meg azt skandálta: „Felkötni! Felkötni!” Hét hónapot ültem Rawlinsban, a wyomingi állami börtönben.
– Most, hogy mondod, rémlik, mintha olvastam volna erről – tűnődött Annabel.
– Elképzelhető. A hírügynökségek is ráharaptak az ügyre. Készítettek velem interjút a Nightline és a 60 Minutes című műsorokban. Az Outside magazin címlapján is szerepeltem. Hayden Powell írta a címlapsztorit, vele gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ő találta ki az „ökoterrorista” kifejezést is. – Az emlék büszkeséggel töltötte el Stewie-t. – Az egész országból érkeztek riporterek a tárgyalásra. Még a New York Timestól is. A legtöbben akkor hallottak először a One Globe mozgalomról, vagy akkor tudták meg, hogy én alapítottam. Attól fogva a világ minden részéből tömegesen csatlakoztak hozzánk.
Annabel bólintott. Hát persze, a One Globe … Az az ökológiai akciócsoport, melynek logója a keresztbe tett franciakulcs és tomahawk, a néhai Edward Abbey A franciakulcsos banda című alapművére utalva. Eszébe jutott, hogy a One Globe egyszer lepellel takarta le a négy nagy amerikai elnök szobrát a Rushmore-hegyen, mikor az akkori elnök éppen ott akart beszédet tartani. Benne volt a késő esti hírekben.
– Stewie! – kiáltott boldogan – Te vagy nekem az igazi! – Le nem vette szemét a férfiról, aki csak verte befelé a szögeket csigavonalban, s ha végzett, ment a következő fához.
– Ha kész vagy azzal a fával, gyere, kívánlak – mondta Annabel rekedtes hangon. – Itt és most, én édes verejtékes… férjem.
Stewie hátrafordult és rámosolygott. Arca ragyogott, izmai kidudorodtak, ahogy meglendítette a kalapácsot.
A nő lehúzta a pólóját, majd szétnyílt ajkakkal, megfeszített lábbal állt, és várt rá.
 
STEWIE VÁLLÁRA VETETTE A HÁTIZSÁKJÁT, és egyelőre abbahagyta a szögelést. A késő délutáni égbolton kövér, fekete, esőtől terhes viharfelhők gyülekeztek. Kéz a kézben szaporán másztak a csúcs felé, remélve, hogy sikerül fölérniük és sátrat verniük, mielőtt elered az eső. Stewie azt mondta, hogy másnap, miután kigyalogoltak az erdőből, beülnek a terepjáróba, és elindulnak délkeletre, a Bridger-Teton erdő felé.
Amikor beleütköztek a legelésző marhacsordába, Stewie érezte, ahogy az agyát elönti a méreg.
– Szemétládák! – kiáltotta és kiköpött. – Vagy a fakitermelőket engedik be ide, hogy az adófizetők pénzéből letarolják az egész erdőt, vagy a helybéli gazdák teheneit, hogy lelegeljék az összes füvet, és belerondítsanak a patakokba.
– Nem kerülhetnénk ki őket? – kérdezte Annabel.
– Nem erről van szó, Annabel – felelte Stewie türelmesen. – Természetesen kikerülhetjük őket. De ez elvi kérdés. A marhák nem tartoznak a Bighorn-hegység erdeihez. Tönkreteszik, ami a természetes ökoszisztémából megmaradt. Látod, nagyon sokat kell még tanulnod, drágám.
– Tudom – felelte a nő elszántan.
– Az itteni farmerek a közös földön, a mi földünkön legeltetik a teheneiket, amivel nemcsak nekünk, adófizetőknek okoznak kárt, hanem a vadvilágnak is. Fizetnek mondjuk ezer négyszögölenként négy dollárt, miközben ennek a tízszeresét kellene …bár igazából az lenne a legjobb, ha végleg eltakarodnának innen.
– Nekünk viszont kell a hús, nem? – kérdezte a nő. – Remélem, nem vagy vegetáriánus…
– Már elfelejtetted, hogy Cameronban sajtburgert ettem ebédre? – kapta föl a fejét Stewie. – Nem, nem vagyok vegetáriánus, bár néha szívesen lennék, ha volna hozzá akaraterőm.
– Én egyszer megpróbáltam, de valósággal letargiás lettem tőle – vallotta be Annabel.
– Ezek a nyugati szarvasmarhák összesen kábé öt százalékát adják az ország marhahúsfogyasztásának – jelentette ki Stewie. – Az összes többi délről, Texasból, Floridából és Louisianából származik, ahol rengeteg fű és egy csomó legeltetésre alkalmas magánterület van.
Stewie fölvett egy fenyőtobozt, ügyesen áthajította a fák között, és éppen orron talált vele egy fekete, ritkás szőrű üszőt. Az állat bőgve méltatlankodott, majd megfordult, és nehézkesen elbaktatott. A mintegy tucatnyi marhából álló kis csorda követte. Nagy zajjal, esetlenül mozogtak, letördelve maguk körül az ágakat, miközben patáikkal öklömnyi fekete földdarabokat rugdaltak a levegőbe.
– Bárcsak vissza tudnám kergetni őket a farmra, ahonnan jöttek – nézett utánuk Stewie. – Hadd döfjék jól seggbe a gazdájukat, aki legelőnek használja a Bighorn-hegységet.
Az egyik tehén nem mozdult. Csak állt oldalvást és őket nézte.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Stewie.
– Menj innen! – kiáltott rá Annabel a tehénre. – Hess!
Felesége próbálkozását látva Stewie elfojtott egy mosolyt, majd levette a hátizsákját. Az utóbbi tíz percben a hőmérséklet legalább hat-nyolc fokot csökkent, és bármelyik percben eleredhetett az eső. Az ég elsötétült, a hegycsúcs gomolygó fekete felhőkbe burkolózott. A hirtelen csökkenő légnyomástól az erdő csöndesebb lett, a hangok elhalkultak, a tehénszag viszont áthatóbbá vált.
Stewie Woods megindult az üsző felé, Annabel néhány lépésnyire követte.
– Valami nem tetszik nekem ezen a tehénen – dünnyögte maga elé Stewie, és megpróbált rájönni, hogy mi nem stimmel.
Amikor elég közel ért hozzá, egyszerre minden világos lett: ez a tehén is szeretett volna elfutni a többiekkel, de nem tudott, mert a lábát erős nejlonzsinórral összekötözték. Az állat fehéren villogó szemében rémület és kétségbeesés tükröződött. A hátára valami nagy, szögletes, oda nem illő tárgy volt szíjazva, abból pedig egy vékonyka, imbolygó fémantenna meredt kifelé.
– Annabel! – üvöltötte Stewie, és megfordult, hogy elkapja a nőt, ám Annabel eközben megkerülte Stewie-t, és most a tehén és őközötte állt.
A lány telibe kapta a robbanást, mikor a tehén a levegőbe repült. A detonáció a csontra lesújtó pörölykalapács erejével zúzta szét a hegyvidék csendjét.
 
HAT KILOMÉTERREL ODÉBB egy tűzfigyelő őrszem meghallotta az iszonyatos dörrenést, és távcsövével az őrtorony mellvédjéhez futott. A füst és sár vörös szegélyű felhője fölött látta, ahogy egy duglászfenyő rakétaként a magasba repül, majd megfordul és egy pillanatra megáll a levegőben, végül visszazuhan az erdőbe.
Az őr remegő kézzel nyúlt a rádiójáért.
 
A Kiadó engedélyével.