Főkép

Siker, pénz, csillogás... – és nemcsak a mozivásznon, ugyanis a zenei életben is megesik, hogy inkább eme vágyaknak hódolnak be előadók, és ezek elérése céljából sutba dobnak szinte mindent, amit addig képviseltek. Némiképp a Black Veil Brides-ra is igaz ez. A kaliforniai csapat küllemre még mindig úgy fest, mintha Marilyn Manson egy durvát bulizott volna Alice Cooperrel, a KISS tagjainak aktív közreműködésével, vagyis maradt a fekete-fehérre festett glamrocker imidzs. A zenéjük viszont folyamatosan változott, puhult, dallamosodott. Az első lemezük még egy független kiadónál jelent meg, amely azonban úgy is hatalmas sikert ért el, így a második, a Set the World on Fire már egy vezető, nagy kiadó gondozásában látott napvilágot, és szintén nagyot durrant. Olyannyira, hogy a mostani lemezzel elérték azt a szintet, hogy ha turnéra mennek, akkor ne ők legyenek az előzenekar, hanem az est fő attrakciója.

Az új albummal nem kisebb fába vágták a fejszéjüket, mint hogy elkészítenek egy rockoperás konceptlemezt. Mindehhez természetesen felhasználnak nagyzenekari hangszereket, vonósokat, illetve a rádióbarát, modern rockzene szinte minden egyes stílusjegyét is, vegyítve a metalcore és a glam rock legismertebb mozzanataival. Vagyis ha valaki hörgős-morgós metálra vár, az bizony csalódni fog, ugyanis amit itt hallhat, az az Avenged Sevenfold legjobb pillanatai, summázva. Anno az A7X-t is rengetegen támadták, amikor elhagyták a durva énektémákat, úgyhogy nagy valószínűséggel a BVB is megkapja majd a maga fikaáradatát, de be kell látniuk, hogy ez bizony ezzel jár – valamit valamiért.

Tehát, amit itt hallhatunk, az az Avenged Sevenfold munkásságának keresztmetszete, azzal a különbséggel, hogy itt megmaradnak a dalok a rádióbarát hossznál, vagyis átlagban kevesebb mint 4 percesek, így nincsenek is öncélú, percekig tartó tekerőfutamok. Az énekes srácnak nincs annyi hangja, mint M Shadows-nak, és a többiek sem vokáloznak akkorákat, mint Synysterék az A7X-ban. Viszont ha már szóba került Synyster Gates, az itteni gitárosok szerintem hosszú napokat töltöttek a magnójuk mellett, és éjjel-nappal az Avenged Sevenfoldot hallgatták, ugyanis betéve fel tudják mondani a házi feladatot, és ugyanúgy gitároznak mint Syn és Zachy (az említett zenekar két bárdistája). Az album hangzása is ennek megfelelő, a gitár-, a basszus, de még a dob-sound is egy az egyben olyan, mintha egy A7X-lemezt tettünk volna fel. Ennyi bevezetés után rá is térhetünk a számokra: hagyományos értelemben vett dal tizenkettő hallható a kiadványon, és hét összekötő track fűzi össze őket egy történetté. Ezek vagy hegedűs-vonós instrumentális szerzemények, vagy történetmesélősek.

Az intro („Exordium”) után berobbanó „I Am Bulletproof”-ban egyből be is bizonyítják, hogy mennyire megtanulták Synék gitárjátékát, ugyanis olyan virgázások, ikerszólók vannak benne, hogy nem lennék meglepve, ha idővel kiderülne, hogy ott sertepertélt Synyster Gates is a stúdió környékén. Igazi együtténeklős, agyig hatoló refrénjével kiváló alaphangot szolgáltat. Átfolyik a vége a „New Year’s Day”-be, ami kicsit meglepett, mert ipari, gépies megoldásai miatt akár egy rapdalban is megállná a helyét a verze, azonban a refrénre már biztossá válik, hogy ez itt kérem szépen egy 21. századi, stadionénekeltetős refrénnel megspékelt rocksláger, bombasztikus gitárszólóval. A címadót megelőzi egy átvezető track (ezek egyébként néha számomra kicsit erőltetettnek hatnak). A „Wretched and Divine” megint egy lendületes darab, a „We Don’t Belong” taszító, zajos kezdése ellenére pedig idővel a kedvencemmé vált a maga teljesen egyszerű, punkos-whoo-oo-zós refrénjével – lehetetlen, hogy ne rázza rá az ember mindegyik végtagját.

A „Devil’s Choir” katonai dobpergős kezdésén már meg sem lepődtem, azon viszont igen, hogy játékideje még a 3 percet sem éri el, mégsem tűnik rövidnek, mert annyira gazdagon hangszerelt, hogy akár egy hosszabb szerzeménynek is beillene. A „Resurrect the Sun” csalókán indít, ugyanis azt hihetnénk, hogy egy balladáról van szó, azonban szépen építkező, lendületes darabbá terebélyesedik, málházós refrénnel. Az „Overture” ezt a dallamot bontja ki vonós köntösben. A „Shadows Die”-nál kiderül, hogy az Avenged Sevenfold mellett a Dream Theatert is szeretik a srácok, ugyanis ennek a számnak van egy erősen progresszív része is, orbitális, epikus refrénnel. Ekkorra már mindenképp kiderülhetett, hogy John Feldman producer igencsak helyes irányba terelte a fiúkat, és megmutatta nekik, hogyan kell piszok fogós dalokat írni. Nem ismeretlen az úriember neve a szakmában, ugyanis bábáskodott már olyan milliós eladást produkáló előadók lemezei felett, mint a Good Charlotte, Ashlee Simpson vagy éppen a The Used.

Utóbbi zenekar megemlítése nem is lehet véletlen, hiszen az énekesük közreműködik ezen a lemezen, mégpedig a „Days Are Numbered”-ben. Kíméletlenül odapakolják benne az alapot a srácok, és a szárnyaló refrént megint csak nehéz lesz kitörölni a hallójáratokból. A „Done for You” kesergője hátborzongatóan hatásosra sikeredett. Amellett, hogy amolyan „tábortüzes”, akusztikus nóta lett, hihetetlen finoman rakták össze, még akár libabőrös pillanatokat is tud okozni a vége felé. Ez is nagy kedvencem. Ezután újfent előkapják az elektromos gitárokat, rálépnek a torzítóra, így a rövidke megpihenés, megnyugvás után már ismét teljes fordulatszámra kapcsolnak a srácok, és megint egy tomboló aréna küzdőterének kellős közepén érezhetjük magunkat, amint ugrálva együtt üvöltjük velük a refrén sorait („Nobody’s Hero”). A „Lost It All” pedig egy nagyívű, epikus darab, amely mindent csatasorba állít, ami szükséges ahhoz, hogy hatásos legyen: gyermekkórus, vendég női énekes, vonósok, emlékezetes refrén stb. Minden megvan benne, ami nélkülözhetetlen egy ehhez hasonló, szívbemarkoló darabhoz. Tipikus záródal lenne egyéb esetben, de itt nem, hiszen ez egy koncepciózus album lett, így hátravan még a zárás, a finálé, az utolsó felvonás. Mi lehetne erre alkalmasabb, mint az „In the End”.


Értem is, hogy miért ezt választották felvezető kislemeznek, holott kicsit fura, hogyha egy lemezt befejező dal lesz az album előfutára: tempó, lendület, gigarefrén. Szinte fölösleges ismét megemlíteni, de nagyon Avenged Sevenfoldos a gitártéma itt is. A lemezzel a csapat a Billboard 200-as listájának 7. helyén startolt, és a többi listán sincs okuk a szégyenkezésre, hiszen az iTunes albumlistájának élén nyitottak, az „In the End” pedig a hatodik helyen az iTunes rockdalos listáján. A kiadó pedig nagyon hisz bennük, ugyanis egy teljes, egész estés filmet is forgattak, melynek a lemez szolgáltatja a sztoriját:


Összegzés:
Az eddigi legdallamosabb, legkönnyebben emészthető albumával rukkolt elő a banda, ami miatt sokan támadni fogják őket, hogy eladták magukat, és csak szimplán lemásolták az Avenged Sevenfoldot, azonban ha valaki nem ennyire heves vérmérsékletű, és megelégszik azzal, ha nagyon kerek és patent refrénekkel rendelkező, mai, modern, punkos metált hallgathat, azok úgyis be fognak próbálkozni a lemezzel, és örömüket fogják benne lelni!

Az együttes tagjai:
Andy Biersack – ének
Jake Pitts – gitár
Jinxx – ritmusgitár, hegedű, zongora
Ashley Purdy – basszusgitár, vokál
Christian Coma – dob

Közreműködő zenészek:
Wil Francis – beszéd (a „F.E.A.R.” hangja)
Bert McCracken (The Used) – vokál, ének a „Days Are Numbered”-ben
Juliet Simms (Automatic Loveletter) – vokál a „Lost it All”-ban

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Exordium
2. I Am Bulletproof
3. New Year`s Day
4. F.E.A.R. Transmission 1: Stay Close
5. Wretched and Divine
6. We Don`t Belong
7. F.E.A.R. Transmission 2: Trust
8. Devil`s Choir
9. Resurrect the Sun
10. Overture
11. Shadows Die
12. Abeyance
13. Days Are Numbered
14. Done for You
15. Nobody`s Hero
16. Lost It All
17. F.E.A.R. Transmission 3: As War Fades
18. In the End
19. F.E.A.R. Final Transmission

Diszkográfia:
We Stitch These Wounds (2010)
Set the World on Fire (2011)
Rebels EP (2011)
Wretched and Divine: The Story of the Wild Ones (2013)