Főkép Elsőre talán nehezen összeegyeztethetőnek tűnik a klasszikus filozófia és a keresztény teológia, a humanista gondolkodóknak mégis sikerült kibékíteniük e látszólag ellentétes felfogásokat. És nem csupán a retorikai hagyomány (no meg az ezzel valamennyire rokon, kora újkori kazuisztika), valamint a Biblia feletti elmélkedések ötvözésére gondolok, hanem arra az emberközpontú vallásos gondolkodásra is, amely valószínűleg rendkívül újszerűnek hatott a középkor dogmatikussága után, ám egészen bizonyosan igencsak távol áll a 20. és 21. század merev, tekintélyelvű egyházainak felfogásától és kinyilatkoztatásaitól is. Hiszen dialógusaiban Erasmus többször utal rá, az „Istenes lakomá”-ban pedig ki is mondja, hogy: „az emberért vannak a szabályok, és nem az ember van a szabályokért”.
 
(Ez utóbbi bölcs és tagadhatatlanul jézusi megállapítást persze nem kizárólag, és nem is elsősorban az egyházi, sokkal inkább a dogmatikus világi funkcionáriusoknak kellene megszívlelniük, ha velünk együtt ők is egy élhetőbb társadalomban szeretnének élni.)
 
Ugyanakkor akár azzal is „megvádolhatnánk” Ersamust, hogy barátjához, Morus Tamáshoz hasonlóan utópisztikus – tehát eleve megvalósíthatatlan – eszméket hirdetett, és egy olyan, fantasztikus világot képzelt el, melyben egy sózotthalas és egy hentes a hús- és halevés ürügyén bármikor könnyedén képes felhozni teológiai érveket saját igazuk bizonyítására, ahogy az a „Halevés” című dialógusban megtörténik. Itt azonban újfent a klasszicista-humanista eljárásmód fedezhető fel, amikor az eklogákhoz hasonlóan egyszerű, hétköznapi emberek (igaz, ez esetben nem pásztorok, hanem kereskedők) diskurálnak el kvázi-idilli környezetben a világ nagy kérdéseiről.
 
Az elvakult szabálykövetés és a húsevés részleges tilalmának tematikája ezenkívül kétségtelenül összecseng a böjtölés több helyen felbukkanó problémájával is: lehetséges, hogy az önmegtartóztatás esetenkénti ésszerűtlenségének hangsúlyozása Erasmus hal iránti averziójából fakadt, a képmutatás és a vakhitből eredő egyéb visszásságok egyetemessége azonban nehezen megkérdőjelezhető. Erasmus megfontoltságot, mérlegelést és mértékletességet javasló megoldása ráadásul a mai napig hasznos és bölcs tanácsnak számít, ahogy ugyanez érvényes az önmagunk túl korai elkötelezése ellen felhozott érveire és megállapításaira is.
 
Lenne mit tanulnunk tehát Erasmustól: gondolkodásának tisztaságát, az általános szemléletét átható feltétlen szeretetet és a mások véleményének tiszteletét mindenképp érdemes elsajátítanunk, hiszen manapság igencsak ritkán fordul elő, hogy bárki is meghallgatná a másikat, majd alaposan átgondolt érvekkel cáfolná a nézeteit. Ám nehezen elképzelhető, hogy Erasmus humanizmusa visszhangra találjon a mai világban, ahol az emberek többsége nem azt akarja hallani, ami igaz, hanem azt, ami megegyezik beszűkült, sokszor gyűlölködő világképével, és így a lehető legtávolabb kerül nemcsak a klasszikus gondolkodástól, hanem a keresztényi szeretet eszményétől is.