FőképJavier Marías regénye egy harminc év körüli, nemrégiben nősült férfi elmélkedéseinek, múltidézgetéseinek és a világ megmagyarázására tett kísérleteinek sorozata. Az alig-alig létező történet központi eleme az, hogy a narrátor, Juan a saját esküvője után érdeklődni kezd az apja három házasságának története iránt, s bár maga sem biztos benne, hogy tényleg tudni szeretné, miféle titok rejlik az apja múltjában, végül nem tudja befogni a fülét és nem tud elmenekülni a (veszélyes) tudás elől.

Ahogy az az ilyesféle, múltban vájkálós regényekben lenni szokott, a történet végére természetesen kiderül a több évtizede őrizgetett titok. Viszont ebben a regényben a legkevésbé sem az számít, hogy mi történt valójában negyven évvel korábban: a rejtély csupán referenciapontként szolgál, amely lehetővé teszi a narrátor számára, hogy a titokleleplezés ürügyén szabadon filozofálhasson a legváltozatosabb témákról: a házasságkötés után a házasfelek kapcsolatában bekövetkező változásokról; a megértés kényszeréről és a meg nem értés és a nemtudás lehetetlenségéről; a (meg)hallás, a tudás, a bűnösség és az ártatlanság viszonyáról; az életben előforduló ismétlődésekről és véletlen egybeesésekről; a nyelv szerepéről, amelyet a másik ember megértésében és becsapásában játszik; vagy éppen arról, hogy hogyan válik valami titokká.

Bár ezek a témák önmagukban is igen izgalmasak, a regénybeli tálalásuk még inkább azzá teszi őket. A narrátor csapongásai lenyűgözőek és szórakoztatóak (Juannak mindig mindenről eszébe jut valami, és megesik, hogy az egyik szereplő kérdez valamit, s a másik fél válaszát csak egy kétoldalas közbevetés vagy leírás után olvashatjuk), és csodálatra méltó (legalábbis számomra) az igyekezete, hogy mindent tökéletesen megértsen és megmagyarázzon. (A férfi nem véletlenül ír olyan bonyolult mondatokat és használ annyi zárójeles közbevetést: mindig minden magyarázaton lehet még pontosítani és finomítani, és ő épp erre törekszik).

Nincs olyan téma, amiről a narrátor ne tudna érdekesen beszélni, de mind közül talán a nyelv, a megértés és a becsapás kapcsolatáról szóló gondolatmenetei a legélvezetesebbek. A narrátor számára is ez az egyik leghangsúlyosabb téma, ami nem meglepő, hiszen tolmácsként dolgozik, vagyis hivatásszerűen figyel a nyelvre, a hangokra, a szóhasználatra és a jelentésárnyalatokra, bárkivel is beszél vagy bárkit is hallgat. A szakmája egyrészt megnehezíti az életét, hiszen a munkája során annyira megszokta, hogy mindenre figyel és mindent interpretál, hogy a szabadidejében sem tudja elengedni magát: ha a környezetében olyan nyelven beszélnek, amelyet ő is ért, önkéntelenül, sőt kényszeresen figyelni kezd a szavakra, és magában értelmezi (lefordítja) őket. A narrátor tehát néha szenved attól, hogy mindent érteni akar, másrészt viszont tisztában van azzal a hatalommal, amellyel a megértés és a fordítás képessége ruházza fel őt – és él is a hatalmával.

Erre talán a legjobb példa a narrátor és a felesége, Luisa megismerkedésének története. Luisa is tolmácsként dolgozik, és egy alkalommal megfigyelőként vesz részt egy spanyol és egy angol politikus kötetlen találkozóján, ahol a narrátor tolmácsol. A narrátor hirtelen ötlettől vezérelve (és az állását kockáztatva) elhatározza, hogy feldobja valamivel a találkozót, ezért elkövet néhány szándékos félrefordítást, hogy új irányba terelje és izgalmasabbá tegye a politikusok eszmecseréjét. S bár Luisa feladata éppen az lenne, hogy a narrátor munkáját figyelje és hiba esetén közbelépjen, a nő szemet huny a férfi csalása felett. Így ők ketten cinkosokká válnak, és arra használják a birtokukban lévő nyelvi képességeket, hogy másokat befolyásoljanak s egyben megváltoztassák a valóságot.
 
S ez csak egyetlen példa volt – a regény pedig bővelkedik az ehhez hasonló csodás jelenetekben. De ahogy már utaltam rá, a könyv akkor is elbűvölő, amikor éppen nem történik benne semmi, s ez jórészt a regény szerkezetének és nyelvezetének köszönhető: a történet során sokszor egész mondatok és bekezdések tűnnek fel újra és újra, s a sok ismétlődés (nemcsak a puszta szavaké, hanem a szimbólumoké, a metaforáké, és az emberi kapcsolatoké) végül egészen hipnotikus és megbabonázó hatást kelt. És bár természetesen nem muszáj a narrátor filozófiájának minden egyes elemével egyetérteni, az biztos, hogy a bűvös szépségű és erejű gondolatmeneteinek hatása alól nehéz kivonni magunkat – olvasás közben és a könyv befejezése után is.