Főkép

Fülszöveg:
VANNAK LEGENDÁK, AMELYEKET VÉRREL ÍRTAK.
Spartacusnak, a gladiátornak, Capua újdonsült bajnokának ezúttal egy temetésen kell harci erényeit megcsillogtatnia - egy vagyonos ember ravatalánál, akit a saját rabszolgái gyilkoltak meg brutális módon. Spartacus becsvágyó gazdája, Quintus Batiatus azonban gladiátorai felvonultatásánál többre vágyik: a lehetőséget megragadva az elhunyt birtokát is szeretné megkaparintani.
Az amphiteatrumban a vér és a halál jelenti a legfőbb látványosságot. Akadnak azonban csaták, amelyeket nem az aréna homokján vívnak...
„Regényünk, amely a roppant nagy sikernek örvendő Spartacus filmsorozathoz kapcsolódik, az ott felvonultatott szereplők részvételével, a sorozatban megismert környezetben játszódik. A könyv eseményei a Spartacus: Vér és homok epizódjaiban ábrázoltak után történnek, így még mélyebb bepillantást kínálnak az aréna vérrel, szexualitással és intrikával teli könyörtelen, öldöklő világába.” (A kiadó)
Vadonatúj, eredeti SPARTACUS történet!
 
Részlet a regényből:
IDUS SEPTEMBRIS
A fér? felemelt egy gyümölcshámozó kést és óvatosan megkocogtatta a serleg oldalát. A hang éppen csak hallatszott az őt körülvevő zajban. Rekedt nevetés vegyült női kacajjal, a dobok és sípok hangjával és a még kitartó néhány táncos ujjcintányérjainak csengésével.
Pelorus az asztalba kapaszkodva imbolyogva felállt, eltakarva a vacsorázók szeme elől házának osztott pajzsú címerét, amely mögötte lógott a falon. Bizonytalanul belemarkolt a borfoltos asztalterítőbe, összegyűrve azt, és maga felé húzva néhány edényt. Egy lámpa a padlón csattant, majd belebucskázott az atrium sekély medencéjébe, csatlakozva a már ott lebegő edényekhez, almákhoz, állati csontokhoz és egy részben víz alá merült, félig megevett szőlőfürthöz. A lámpa sercegve kialudt, halványuló füstcsíkot eregetve és egyre terjedő olajfoltot szivárogtatva a medence vizének felszínére.
– Barátaim…! Rómaiak…! Könyörögve kérlek, hallgassatok el egy-két percre! – kiáltozta Pelorus nevetgélve. Valaki a sötétből odaszólt, hogy menjen a fenébe, amire általános derültség volt a válasz.
Pelorus megragadta a serleg szárát, és kezdetleges kalapácsként használva azt megdöngette az asztalt. Háromszor csapott le annak az embernek a gyakorlott céltudatosságával, aki tudja, hogy kell dolgokat összetörni. Vörösbor cseppjei fröccsentek az asztalra, tovább szaporítva a pecséteket.
– Fékezzétek meg a nyelveteket! Mindannyian! – kiáltotta.
Erre többé-kevésbé csend lett.
– Megköszönöm – kezdte –, hogy ma megtiszteltétek jelenlétetekkel a Pelorus-házat, még mielőtt mindegyikünk túl sok bort iszik ahhoz, hogy ezt felfogja.
Fél tucat vacsorázó éljenzett, és hallatszott némi udvarias taps a helyiségben tartózkodó azon nők részéről, akiknek épp nem volt foglalt a keze.
– És bár bőven folyik a bor – ismételt üdvrivalgás –, legyen gondotok rá, hogy belekóstoljatok a Hermes Vesszeje-ház szolgáltatásaiba is, melyek még a poharunk tartalmánál is édesebbek!
Az egyik vacsoravendég, aki különösen nagy lelkesedéssel fogadta ezt az indítványt, félig feltápászkodott a kerevetéről, majd megbotlott és térdre esett a sekély medencében. Víz fröccsent a medence szemközti peremére, a többiek röhögtek és szőlőszemekkel dobálták.
– Valgus! – nevetett Pelorus – Caius Quinctius Valgus! Megszabadítunk téged a nedves öltözetedtől! – Még hangosabb lett az üdvrivalgás, amint a Valgus társaságában lévő hölgy nedves tógájánál fogva kivontatta a bajbajutottat, majd fürgén, tapasztalt mozdulatokkal levetkőztette.
– Légy üdvözölve, Valgus, te vén bolond! – szólt Pelorus. – Üdvözlet neked is, Marcus Porcius és a többi Pompeiiből érkezett kedves barátomnak is! Üdv a Baiae-ből és Puteoliból jövő vendégeknek! Üdv Timarchidesnek, a rossz hírű kijárónak! Már régen alaposan kiérdemelted a helyedet ennél az asztalnál. Bízom benne, hogy a lehető legvendégszeretőbbnek találod Marcus Pelorus házát!
Pelorus a helyeslések melegében sütkérezve szünetet tartott, a lámpák vibráló lángját ?gyelve, miközben a vendégek nagy hangon nyilvánították ki köszönetüket. A házigazda ragyogott a felé áradó szeretettől, majd ismét csendet kérve felemelte a kezét.
– Azért gyűltünk itt ma össze, hogy megünnepeljük campaniai befektetői közösségünk szerencsenapját. Mindannyiunk között a legnemesebb, Gaius Verres mindössze néhány nap múlva elhagyja Neapolist, hogy kormányzóként átvegye jól megérdemelt helyét. Igen, kormányzóként! Egész Szicília kormányzójaként!
Ismét kitört az éljenzés.
– Az örök jó szerencsére és a rengeteg pénzre!
Pelorus felemelte a serlegét, amelyet közben gondos kezek diszkréten megtöltöttek, és egy pár csepp bort csorgatott az atrium medencéjébe. A vacsoravendégek illő csendben ?gyelték, ahogy a házigazda megidézi a szent szellemeket és tisztelettel adózik a láthatatlan isteneknek.
– Abban a reményben ajánlom fel ezt az italáldozatot, hogy jó barátunknak, Verresnek biztonságos útja lesz majd, miután kihajózik Neapolisból. Legyen gyümölcsöző az ő kormányzósága úgy házának, mint Szicília jó népe – szegény, szerencsétlen nyomorultak – számára!
Az összegyűltek szájából felhangzó üdvrivalgásba beleremegtek a falak. A hang messze szállt Neapolis éjszakai égboltja alatt.
– Urak, bemutatom Gaius Verrest, nagyérdemű szicíliai képviselőnket!
A kertben felhangzott a „VERR-ES! VERR-ES! VERR-ES!” kiáltozás, ami azonban hamar elhalt, ahogy az emberek fejüket tekergetve nézegettek szerteszét.
– Hová a picsába tűnhetett? – vihorászott Pelorus, majd kereséssel próbálkozva felemelte az asztalterítőt, de nem talált alatta semmit.
– Nem érdekel! – rikkantotta Caius Valgus. – Most fontosabb dolgokra kell ?gyelnem!
Ezzel vidáman lemutatott az atrium medencéjében előtte térdeplő nőre, akinek a feje lelkesen járt fel-alá a combjai között.

Gaius Verres hallotta, hogy az emberek a nevét kántálják, majd hogy a zenekar ismét rázendít. A mulatságnak nélküle kell folytatódnia, mivel ő éppen Pelorus házának eldugottabb zugait derítette fel.
Az ünneplők elől elzárt helyiségeket csak magányos olajlámpások világították meg gyéren, és ezek közül is sok kialudt már. A házi rabszolgáknak más dolguk volt, és a mulatság máris jóval hosszabbra nyúlt egy gyertyányinál.
Hallotta a mögé lopakodó nőt, már ha egyáltalán lopakodásnak lehet nevezni a dolgot akkor, amikor valakinek csengettyűk vannak a bokájára erősítve.
– Verres! – suttogott befelé a nő színpadiasan az előtérbe. – Verres? Rejtőzködsz előlem?
A fér? nem ?gyelt rá, felemelte a lámpáját. A helyiség üres volt, leszámítva egy kis oltárt a ház isteneinek és a falon lógó fakardot. Verres megrázta a fejét és felsóhajtott.
– Na, merre van az a kaland, Pelorus, te pöcs? – dünnyögte magában. A bokacsengettyűk hangja lendületes léptekkel közeledett és Verres hirtelen egy áttetsző szíriai kendő fogságában találta magát.
– Kinek a pöcse? – érkezett a kérdés.
– Nem neked mondtam! – válaszolta Verres ingerülten.
– Talán nem az a beszélgetős fajta vagy – mondta a nő éneklő hanghordozással, alig érzékelhető pompeii akcentussal.
– Nem vágyom a társaságodra, asszony…
– Successa. A nevem Successa.
– Biztosan úgy van. – Verres félresöpörte a kendőt és továbbsietett a következő helyiségbe, azt kockáztatva, hogy a lámpa kialszik a haladás szelétől.
– A nevemben hordozom a sikert – a nő majdnem énekelt –, és el is érem a célomat.
– Biztosan sokakat meggyőzöl.
– Miért nem jössz közelebb és fedezed fel magad is, Verres kormányzó?
– Nekem másféle diadalok vannak ínyemre.
– De a jó Pelorus így akarja.
– Akkor hagyj békén engem, és másszál rá!
Successa váratlan erővel megragadta a kormányzójelöltet és a falhoz taszította. Verres meglepetésében elejtette a lámpát, amelynek tartalma ?nom tűzmintába fröccsent szét a padló mozaikján. Successa forró száját Verresére nyomta, nyelvével ajkai közé nyomakodott, a karjával pedig közelebb húzta a fér? fejét. A kormányzóhoz préselte a mellét, egyik lábát a fér? lábszára mögé kulcsolta.
Verres elfordította a fejét.
– Csak egyszer kóstold meg, amit én kínálok – erősködött Successa –, és a vessződ soha nem keres majd más helyen enyhet!
– Hagyj engem békén, asszony! – tolta félre a fér?. A szeme összeszűkült, amint észrevette, amit keresett: egy félemeletnyivel lejjebb, a ház alsóbb szintjére vezető lépcsőt.
– Pelorus pénzes zacskóját aranyak húzzák. Az én feladatom, hogy a zacskón és a vesszőn is könnyítsek – nyomult tovább a nő.
Majd értetlenül ?gyelte, ahogy Verres óvatosan lelépked a lépcsőn. A törött lámpa korábban fényes lángja már majdnem kihunyt, a padlón az égő olaj ragyogása haldokló kékké halványult, az alsó szintre vezető ajtó majdnem teljes árnyékba merült.
– Az a bejárat a rabszolgák celláihoz visz! – köpte Successa megvetően. – Ott semmi érdekeset nem találsz!
Verres ügyet sem vetett rá, felemelte a reteszt és benyitott egy durva téglafalú folyosóra. A folyosót lámpák helyett tíz lépésenként vibráló fáklyák világították meg. A fér? felkapott egy újat, és meggyújtotta az egyik fali tartóban sercegő csonknál, türelmesen megvárva, hogy a lángok körülnyaldossák a kátrányos rongyot, amíg a tűz végül sustorogva életre kelt.
Successa levette a bokacsengettyűket a lábáról és követte őt.
– Gladiátorok és rabszolgák – suttogta. – Lomok és raktárhelyiségek. Ilyesfajta fér? vagy te, Verres?
A megszólított elmosolyodott magában a félhomályban.
– Asszonyok társaságát keresed te egyáltalán? – tűnődött a nő.
Verres felhorkant.
– Fogadd el, Successa, hogy egyszerűen nem te vagy az érdeklődésem tárgya! Nem sértésnek szánom.
– Túl öreg vagyok neked? Túl akaratos?
Ráccsal elzárt benyílók mellett haladtak el, amelyekben egy vagy két szendergő fér? test látszott. Néhány fej fáradtan felemelkedett, de csak hogy ismét visszahulljon, ahogy Verres odébb haladt. Minden cellában szétszórt boros?askák tanúskodtak arról, hogy a fenti ünneplés olcsó változata zajlott itt is.
– Sok dolgot megtanultam – folytatta Successa – Cipruson, a szerelem istennőjének szülőhelyén és Egyiptomban, a hálószobák megannyi fekete mágiájának honában. – Majd összeráncolta a szemöldökét, látva, mennyire nem sikerült hatást gyakorolnia a hallgatóságára. – És magában Rómában is, ahol egyetlen igazi fér? sem bírt ellenállni ezeknek a comboknak – tette hozzá sértődötten.
– Én mindössze valami mást keresek – válaszolta a fér?.
– Tudok más lenni.
Verres megállt az egyik cella előtt.
– Nos – mondta elismerően –, ez itt más.
A cella teljesen üres volt, sem borospalack, sem vacsoramaradványok nem látszottak benne sehol. Csak egy durva zsákvászonnal borított, formás halom hevert a földön.
A lány már ébren volt, sötét szeme csillogott a fáklyafényben.
– Ez egy gladiátor? – kérdezte Successa.
– Ne légy bolond! – válaszolt Verres. – Pelorus nem csak gladiátorokkal kereskedik, és nem is vált mindig mindent aprópénzre. Ezt itt például kincsként őrzi.
A ketrecbe zárt nő közömbösen, félelem nélkül bámult vissza rájuk. Verres felemelte a bejárat mellé akasztott palatáblát és elolvasta a rá?rkált öt betűt.
– Medea? – kérdezte. – Milyen baljóslatú név egy ilyen kisegérnek!
A lány összébb húzta a zsákvásznat a testén, azonban nem elég gondosan ahhoz, hogy elrejtse formás mellét és hegyes mellbimbóját. Aztán maga alá húzta a lábát, mintha visszahőkölne a fénytől.
– Sehová se futhatsz, kisegér! – lehelte Verres.
A nő a cellában tagadólag megrázta a fejét, mintha ezzel kényszeríthetné Verrest, hogy eltűnjön. Valami volt az arcán; olyan, mint egy növényi inda vagy összetapadt hajfürt. A félhomályban nem látszott jól.
– Hirtelen milyen félénk lett – állapította meg Successa nagyot fújva.
– És nem is ok nélkül – vigyorgott Verres önelégülten, majd átadta neki a fáklyát.
– Ez egy senki! – mondta a nő lenézően. – Miért mocskolod össze magad a földdel, ha e combok a mennybe ragadhatnak?
Verres lassan, szertartásosan kiakasztotta a fülből a nyitott lakatot, és elhúzta a cellaajtót zárva tartó reteszt. A kenetlen, régi fém hangosan csikorgott.
– A csábítás elég a legtöbb fér? számára – mondta a kurtizánnak, kioldozva az övét. – De az ember akkor kerül legközelebb a mennyekhez, amikor elveszi, amit akar.
Hagyta a tunikáját a földre csúszni. Egy kicsit nevetségesen nézett ki, ahogy ott állt egy szál saruban. Bal kezét combjai közé csúsztatta, ?noman dörzsölgetve megkeményedő hímtagját. Jobb kezével maga felé húzta a nehéz cellaajtót, ami csikorogva tiltakozó zsanérokkal kinyílt.
– Százszor értékesebb nő vagyok, mint ő! – tiltakozott Successa.
– Nem akarok két nőt! – kacagott fel Verres. – Legalábbis ma éjjel nem.
– Miért nehezíted így meg az életedet? – vonta össze a kurtizán a szemöldökét. – Küzdeni fog ellened.
– Pontosan ebben reménykedem – suttogta a fér? , lassan, megfontoltan közeledve a reszkető alakhoz.
A Medea nevű nő hátrább kúszott a sarokba, a szeme tágra nyílt a félelemtől, a háta a szilárd téglafalhoz ért.
– Nem menekülhetsz előlem, kisegér! – mondta neki Verres. Majd lehajolt és belemarkolt a fogoly hajába. – Úgyhogy mutasd, mit tudsz felkínálni!
Talpra rántotta a lányt, akiről lehullott a zsákvászon, felfedve mezítelen testét. Successának elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a szabályos hálóba rendeződő hegeket, a tetoválásokat és spirálokat, a színes, földdel bedörzsölt bemetszéseket. A fogoly testének teljes bal fele egyetlen barbár mintázatú, fortélyos szkíta műalkotás volt, amelyet ezernyi gondos metszéssel és festékes tűszúrással alakítottak ki. Amint a lány felemelte a fejét, kiderült, hogy a fél arcát is ugyanilyen minta borítja: karom formájú cikcakkok az orcáján, vörösesokker indák mindenütt, még a homlokán is.
– Micsoda műremek! – lehelte Verres elragadtatással. – Papnő vagy? Vagy jósasszony? A törzsed nagyra értékelt tagja, abban biztos vagyok. Tiszteletet érdemlő. Nagyra tartott. Most pedig… itt vagy. Itt állsz előttem, mezítelenül.
Successa csodálattal bámulta a lány testét borító mintát, amelyet egy világ választott el a római hölgyek elegáns rúzsától és ?nom pirosítójától. Egy teljes kozmológia rajzolódott ki a szimbólumokból és pecsétekből, a Fekete-tenger közelében élő primitív népek barbár mintáival és testfestésével. De Verres alig ?gyelt Medea díszeire. A keze nem látta a színeket. Úgy csipkedte és cirógatta a megfeszült, ideges lány testét, mint akármilyen másikat.
– Az erőszak a római módi – suttogta a rabnő fülébe. – Tudtad ezt, kicsi Medea? Így szereztük az asszonyainkat már azelőtt is, hogy Róma várossá lett.
Medea sötét szeme mereven, kifürkészhetetlenül szegeződött rá. Verres érezte a lány lélegzetét a szájában. Merev vesszeje – csillogó csigaösvényt húzva – a lány puha hasbőrének ütközött. Szabad kezével a fogoly csípőjét simogatta, felfelé kalandozott a mellére, ujjaival körülfogva a kemény mellbimbót.
– Úgy látom, ez felizgat, kicsi Medea – szólt enyhén meglepve. – Vajon mi izgat téged bennem?
A lány az ajtónyílás felé pillantott, ahol a kurtizán állt türelmetlenül.
Successa önkéntelenül is eleresztett egy bosszús sóhajt.
– Ha a társaságodat meg?zették, Successa, akkor maradj és ?gyelj! – utasította Verres. – A nézőközönség gondolata szórakoztat.
– Ahogy parancsolod, Verres – válaszolta a nő, sikertelenül próbálva elrejteni sértettségét.
– Akkor azt parancsolom, hogy légy a tanúm! – mondta a fér? mosolyogva. – Figyeld, hogyan gyakorolja egy valódi római a felsőbbrendűségét az alacsonyabb rendű fajok felett! Figyelj és tan…
Benne szakadt a szó, ahogy Medea keményen felrántott térde az ágyékába csapódott. Miközben fájdalmában és meglepetésében levegő után kapkodott, a szorítása meglazult a lány haján. Sérült lágyékát markolászva összegörnyedt, de ettől csak közelebb került az arca Medea térdéhez, aki kezével még le is taszította a fejét. Verres önkéntelenül is felordított és a cella padlójára rogyott, de Medea már elfelejtkezett róla. Úgy, ahogy volt, meztelenül az ajtó felé iramodott, ahol a kurtizán ?gyelte a meglepetéstől dermedten.
Medea elkapta Successa torkát, szabad kezével a szeme felé karmolt. Megpördültek, aztán Medea elrúgta magától a nőt, vissza a cellába, amitől ő az ajtó felé lendült, ki a folyosóra.
Verres épp lábra küzdötte magát, mikor Successa rázuhant, ettől mindkét római újra a földre került egyetlen nyögdécselő kupacban. A kurtizán elejtett fáklyája drága, testhez simuló öltözékére esett, amelyet kátrányos, ragadós mocsokkal szennyezett és máris többszínű lángra lobbantott.

Medea kirohant a folyosóra, falra vetülő árnyéka ugrálva követte az újonnan fellobbanó lángok fényében. Az égő asszony sikoltásai minden más zajt elnyomtak a zárt térben, de Medea ?gyelmét nem terelték el. Egy pillanatra megállt és szemügyre vette a kínzói által a homokban hagyott nyomokat.
Futni kezdett arra, amerről a rómaiak jöttek, majd kicsúszva megtorpant a következő cella előtt.
Egy ember szólt hozzá, olyan nyelven, amelyet nem ismert.
Felé fordult és ránézett a nyomatékul a cella rácsait rázó fér?ra.
Az mondott még valamit, de Medea csak az arámi nyelv köpködő-köhögő hangjait hallotta.
Ezután a fér? görögül próbálkozott, tört göröggel, amelyet sárként szennyeztek a latin szavak.
– Nem rabszolga! Nem rabszolga! Szabad, Medea, szabad?

A Kiadó engedélyével.