Főkép

A második világháborúban Észak-Afrikában zajló harcokról legelsőként El Alamein, Afrika Korps és Rommel (a Sivatagi Róka) ugrik be majdnem mindenkinek. De mi is történt addig, amíg Churchill a britek miniszterelnöke ’42 júliusában a győztes el alamein-i csata után azt nem mondhatta: „Ez még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete, sokkal inkább a kezdet vége”?

A nagy mészárlás egy kis, de annál lényegesebb szelete ennek a történetnek. 1941-ben az olasz csapatok Észak-Afrikában egyre-másra szenvedték el a vereségeket az angol csapatoktól. A Harmadik Birodalomnak viszont szüksége volt a szuezi-csatornára, ezért német csapatok érkeztek a helyszínre Ervin Rommel tábornok parancsnoksága alatt, aki miután rendbe szedte a többszörösen megszégyenített talján szövetséges csapatokat, nagyszabású támadást indított, melynek célja Kairó elfoglalása lett volna. A britek azonban Tobruknál megállították Rommel előrenyomulását.

Gustav Donath ezredes, a 8. Géppuskás Ezred parancsnoka, azon „szerencsések” egyike, akiket átvezényeltek az észak-afrikai frontra. Szinte még meg sem érkezett csapataival Tripoliba, azonnal megkapja a parancsot Rommeltől – akár csak a többi parancsnok –, hogy törjön előre a sivatagban és foglalja el Mechili erődjét. A sivatagi előrenyomulás nem leányálom. A hőség, a homok és por, a számum, a szűkre szabott vízkészlet, a senussik támadásai mind-mind megnehezítik a féllánctalpasokkal felszerelt ezred előrenyomulását. Mindezek ellenére elérik a kitűzött céljukat és – ha nagy véráldozatok árán is – megadásra kényszerítik a védőket. Pihenésre azonban nincs idejük, Rommel tovább hajszolja őket Tobruk felé, ahol aztán a mindenre elszánt védők halálos csapdája várja őket…

A nagy mészárlás mondanivalója egyértelmű, azonban nem éreztem, hogy a szerzőnek sikerülne hangsúlyosabbá tennie a Tobrukért zajló első csata történéseit, mint amennyire ez jelenleg az emlékezetünkben él. Kessler nagyon is életszerűen ábrázolja a küzdelmet; úgy érezzük, ott vagyunk a csatatéren és egy lövészárokból szemléljük az eseményeket, azt várva, hogy mikor ront ránk valaki, hogy kioltsa az életünket. A karakterek azonban – talán Donath ezredes az egyetlen kivétel – nem nyújtanak annyit, mint egy Wotan történetben. Lehet, a regény rövidsége az ok, amiért nem tudunk meg annyi mindent a szereplőkről, csak azt látjuk, hogy éppen mit csinálnak, és ezért nem tud kialakulni szorosabb kapcsolat a köztük és az olvasó között.

Ahogy haladunk előre a végkifejletig, úgy érik bennünk a gondolat, hogy katasztrófával fog végződni a német támadás. Így volt ez az Elnyűhetetlenek esetében is. Ugyan az előbb említett regény megtörtént eseményeket ír le, A nagy mészárlás pedig egy fiktív alakulat sorsáról szól, a feszültség egyre nő, akárcsak a balsejtelem, hogy itt semminek nem lesz jó vége. Összességében, ha nem is kiemelkedő alkotása a szerzőnek ez a regény, mindenképpen jó példa arra, hogy bemutassa, a másik oldalon is emberek álltak. Hogy aztán az olvasó mit tett volna a a 8. Géppuskás Ezred helyében, vagy hogyan értékeli a történteket, az már nem a szerző dolga.

(Egy nekem felettébb kellemetlen dolog mellett sajnos nem tudok szó nélkül elmenni. A könyvben meglehetősen sok sajtóhiba van. Nagyon sok helyen a vessző után nincs szóköz, néhol a párbeszédet jelölő gondolatjel hiányzik és volt, hogy egyszerűen értelmetlen szavakba botlottam, mert a szótő érthetetlen/értelmetlen „ragot” kapott.)