Főkép

Íme, végre olvasható magyarul a Harry Hole-sorozat második kötete, ami áthidalja a Denevérember és a Vörösbegy közötti szakadékot. Így talán végre helyükre kerülnek azok az utalások, amik a későbbi, magyarul viszont korábban megjelent kötetekben felbukkantak. Persze ezen részletek nélkül is kerek egész, élvezhető minden egyes kötet, ám ezekkel lesz igazán teljes a kép, ezek segítségével egy leheletnyivel talán jobban megértjük Harry személységét, indítékait, viselkedését, aki nem egyszerű eset, ráadásul alaposan megosztja a környezetében élőket, bár egy dologban azért mindenki egyetért: rendkívül hatékony. És kezelhetetlen, na meg öntörvényű, és minden, ami ezekkel jár. Nem véletlen, hogy előszeretettel küldik a világ másik végére, legalább addig sincs szem előtt. Bár szerintem nem a legszerencsésebb eset, hogy éppen őt bízzák meg annak kiderítésével, mi történt Norvégia thaiföldi nagykövetével (mondjuk a természetes halál nyugodtan kizárható, hacsak egy kés a hátban nem minősül annak), akit holtan találtak egy kétes hírű motelban (ráadásul gyerekpornóra utaló jelek is akadnak), hiszen itt nem csak hatékonyság, hanem diszkréció is szükségeltetik, ami valljuk be, nem épp Harry erőssége.
 
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az elhunyt diplomata jó barátja volt a norvég miniszterelnöknek – vagyis komoly politikai következményei lehetnek az ügyben. Harry persze mindezzel nem foglalkozik, sőt, kifejezetten bosszantja, hogy titkolóznak előtte, de nem zavartatja magát, teszi a dolgát, és kinti kollégáival együtt mindent megtesz a gyilkos személyének kiderítése érdekében. A több szálon futó nyomozás közben nem sok minden marad rejtve Harry előtt, ráadásul a testi épsége, sőt, az élete is veszélybe kerül néhányszor. Mondhatjuk hát, hogy olvasás közben szinte folyamatos a feszültség, amihez nagyban hozzájárul Harry és a thaiföldiek közötti kulturális különbség. Nem is értem, hogy bírja mindezt, főleg úgy, hogy még az alkohol folyamatos csábításának is ellent kell állnia. Őszintén szólva csodálom, hogy képes erre, azt meg pláne, hogy a sok mocsok láttán nem roppan össze. Mondjuk a szarkazmus, amivel a világot és önmagát szemléli, sokat segít neki ebben. Minden tiszteletem az olyan embereké, akik munkájuk során ennyi szörnyűséget látnak, és meg tudják őrizni a józan eszüket.
 
De Jo Nesbo regényeit nem is ezért szeretjük, hanem mert bennük szinte tudományos mélységű, mégis olvasmányos és mindvégig izgalmas „tanulmányt” olvashatunk a bűn pszichológiájáról, arról, hogy ki miért és hogyan lett azzá, amivé, miért tette, amit tett, és egyáltalán, mitől függ, hogy valakiből gyilkos vagy áldozat lesz-e. Valljuk be, néha egészen apró dolgokon, esetleg pillanatokon múlik az egész. Ezúttal azt boncolgatja a szerző, hogy miért lesz valakiből pedofil. Ijesztő, mit tagadjam, főleg, mert ez az egyik olyan bűn, amiről hiába olvasok egyre többször, nem tud bennem kialakulni egyetlen százaléknyi tolerancia sem, pedig igyekszem, és még azt is megpróbálom elfogadni, hogy ez egy gyógyíthatatlan (de kezelhető) betegség. Ám ez nagyon nehéz, hiszen a tett a nemileg éretlen áldozat testében és lelkében súlyos károkat, maradandó pszichés torzulásokat okoz(hat), ami megengedhetetlen és megbocsáthatatlan, főleg, mert így ők is potenciális elkövetőkké vál(hat)nak. Öngerjesztő ördögi kör tehát ez, ami minden ép lelkületű embert megvisel, jogos tehát a kérdés, hogy miért kell ilyen könyveket írni, mi több, olvasni. Nincs rá jó válasz, de az semmiképpen sem megoldás, hogy hallgatunk és homokba dugjuk a fejünket, hiszen a pedofília attól még létezik. Ráadásul, ha ilyesmiről olvasunk, talán nagyobb eséllyel védhetjük meg gyermekeinket a ragadozóktól.
 
A Csótányok már címében és borítójában is jelezte, hogy nem lesz szép, amiről szól. Hát tényleg nem az, inkább kemény és brutális, ami néha segít távol maradni és külső szemlélőként tanulmányozni az eseményeket, máskor meg egyetlen másodperc alatt szippant magába, le az érzelmi mocsokba, és csak remélni tudjuk, hogy maradandó károsodás nélkül kerülünk ki onnan. Ha szerencsénk van, sikerül, de vajon mi történik azokkal, akik életük minden egyes napán ilyen és ehhez hasonló veszélyeknek vannak kitéve? Bele se merek gondolni. Nesbo nem tud hibázni, vagy ha mégis, én bizony nem veszem észre, bár azt azért nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a Denevérember és a Csótányok több ponton is komoly hasonlóságokat mutat egymással. Ha nem lennének a földrajzi és kulturális különbségek, hanem minden ugyanott játszódna, bizony aggódni kezdenék, de szerencsére vannak, így még akkor sem érezzük annyira sablonosnak a dolgokat, ha esetleg azok. Nem jut eszembe jobb hasonlat, mint az, hogy két steak sem ugyanolyan, ha más a fűszerezés, a köret és a tálalás. Aki nem hiszi, járjon utána!
 
Részlet a regényből