Főkép Joanne Harris alighanem egy személyben felelőssé tehető mindazon csokoládézókért és csoki-manufaktúrákért, amelyek az utóbbi években nyíltak az országban, meg persze a gasztroregényekért, a többé-kevésbé különleges helyeken játszódó, receptekkel, érzékletes leírásokkal teli szerelmes történetekért. Csokoládé című regénye indította el ezt az egészet, mely amúgy messze sötétebb és sűrűbb volt, mint a belőle készült, ám ugyanúgy imádnivaló film.
 
Joanne immáron hosszú és gazdag pályája során sok mindenfélét írt (az angol ajkú országokban a fantasztikus írásaiért is nagyra tartják, joggal mondta róla egy haverom, hogy ő a női Neil Gaiman), ám a legnagyobb sikereit a Csokoládéval aratta. Mikor úgy négy éve újra Vianne Rocher-ről és lányáról írt, ugyanolyan bizonytalanul vettem kézbe azt a regényt (Csokoládécipő), mint ezt az újat. Nem voltam meggyőződve róla, hogy szükség van folytatásra. Mégis, bár messze nem annyira, mint az első, tetszett a második, és most a harmadik rész is.
 
Már-már bravúros teljesítmény, hogy mindhárom regény nagyon sokban különbözik egymástól, ráadásul Vianne és két lánya most visszatér abba a dél-francia falucskába, ahol minden elkezdődött: Lansquenet-be, s mégsem érzem azt, hogy írónőnk ismételné önmagát. Pedig a falu és a Csokoládéból ismerős lakói alapvetően nem is változtak olyan sokat. Igaz, a Tannes folyó túlpartján immáron egy muzulmán közösség éldegél és Vianne első kötetbeli ellensége, Reynaud atya az, aki a varázslatos nőszemély segítségére szorul… Ez pont annyira hatásvadásznak hangzik, mint a fülszöveg első mondata („Nem mindig kap levelet az ember a halottaktól.”), de Joanne Harris nem lehetne még mindig itt, ha nem tudná az ilyen olcsó frázisokat valódi tartalommal megtölteni. Vianne-nak valóban akad mit rendbe raknia a faluban, és természetesen ő lesz az, aki az őslakosok és a betelepültek közötti ellentéteket és ellenségeskedést végül elsimítja (ez, ugye, senkit nem lep meg?), de Joanne varázslata elsősorban nem a mit-ben, hanem a hogyan-ban rejlik.
 
Ha már varázs: számomra a könyv legkedvesebb részei azok, ahol írónőnk visszatér a tőle annyira megszokott hangjához, melyen ételekről, ízekről, emberi érzésekről, természetről, az élet apró csodáiról mesél. Van valami furcsa abban, hogy az ember egy korábban olvasott regényben megismert elképzelt hely iránt érez nosztalgiát, de végül is ez csupa olyasmi, amit az ember maga is megvalósíthat a saját életében…
 
Ami a cselekményt illeti, Harris nem először él azzal a megoldással, hogy hosszas felvezetés és bonyolítás (meg a lansquenet-i muszlim közösség nehezen követhető viszonyainak ábrázolása) után kb. 50 oldal alatt, gyorsan és ügyesen megoldja a felmerülő problémákat, de tőle ezt is elfogadom, ráadásul az élet tényleg képes ilyesmikre. Az egykori ellenségek néha valóban megmentik és megértik egymást; a magunk mögött hagyott, lezárt múlt visszahív, és újra tudunk neki örülni, mert már máshogy, érettebben látjuk; ahogy írja is Joanne: „…nem, az emberek nemigen szoktak megváltozni… de olykor felnőnek, ha megkapják az esélyt.”
 
Utóbbi könyveinél úgy éreztem, Harris nagyon szeretne kibújni a gasztroregényíró szerepből, és kezdetben jól ment neki (lásd Urak és játékosok, Bársony és keserű mandula), de jó látni, hogy feladta ezt a menekülést és úgy tud visszatérni ahhoz a hanghoz, amiért megszerette a világ, hogy újra tud azon mit mondani. A Csokoládés barack azonban nem gasztroregény, az a fajta varázs csak kisebb szerepet kap benne. Alapvetően a kultúrák, vallások, emberek közötti konfliktusokról szól – ahogy az első kötetben, itt is Vianne és Reynaud nézőpontját váltogatva. Előre borítékolható az üzenet (mind csak emberek vagyunk, akármiben higgyünk, akármit viseljünk, stb.), de Joanne ezt hitelesen közvetíti, egyrészt a történettel, másrészt az eddigi pályájával, könyveivel. Joanne mert olyan témához nyúlni, amely ma nyilván rengeteg franciát foglalkoztat (a muzulmán betelepülők kérdése), és amely nem csak ott, de szerte a világon kényes kérdés, és mert úgy  írni erről, hogy nem finomkodik, nem akarja elmismásolni a különbségeket.

Ahogy a Csokoládéban megkapta a magáét a katolikus bigottság, úgy itt is az iszlám fanatizmus és a nőkkel való bánásmód. Joanne azonban továbbra is az egyes embereket nézi, és boldogan talál rá az emberségre, a barátságosságra, az együttérzésre. S mindeközben tiszteletben tartja, sőt sokszor élvezi a különbségeket, a kulturális sajátosságokat is, pl. „Éveken át utaztam anyámmal, s ez megtanított arra, hogy az étel világútlevél. A nyelvi, kulturális vagy földrajzi korlátokra fittyet hányva az étel átlép minden határt. Étellel kínálni valakit annyit tesz, mint baráti jobbot nyújtani, az étel elfogadásával bekerülhetünk a legzártabb közösségekbe.”
 
Ha nem is adta ugyanazt az élményt, amit anno a Csokoládé, jó volt a könyv. Eltelt közben sok év, az író és az olvasók is sokat változott, Joanne nem is próbál úgy tenni, mintha ugyanaz lenne és ezt nagyon tisztelem benne. Amivel viszont igazán bajom volt, az a magyar fordítás. Harris legtöbb művét Szűr-Szabó Katalin fordította, aki ennek a könyvnek csak kb. a felét. Csupán a Szederbort olvastam eredetiben, s nem lévén anyanyelvem az angol, nem tudom biztosan megítélni, hogy az a tartás, ami Szűr-Szabó Katalin fordításait jellemzi, tényleg ott van-e az eredetiben, de hogy a varázslatos részeket remekül adja vissza, az biztos. Ebben a  kötetben viszont van az ő stílusa, meg két másik fordító nyilvánvalóan rövid határidőre készült munkája, jó pár hibával (például Anouk képzeletbeli barátját Szűr-Szabó Papucsnak fordította, míg a többiek meghagyták az eredeti nevét – a szerkesztőnek erre oda kellett volna figyelnie). Annyi szemét jelenik meg, de az ne legyen már kérdéses, hogy egy Joanne Harris regényt illik normálisan, méltón lefordítani…