FőképFülszöveg:
Egy kiégett író téma hiányában meglepő üzletet ajánl Salme Malmikunnasnak, egy apró fonalkereskedő tulajdonosának: hétezer euróért megvásárolja az asszony hosszú életének igaz történetét. A nyugdíjas nő pedig mesélni kezd, és az író elé tár mindent, ahogy ő emlékszik rá: férje, Paavo némaságát, Helena lányának tragédiáját, Maija lánya házasságát, Pekka fia üzleti sikereit. De vajon az író valóban úgy írja meg a történetet, ahogy megállapodtak? És Salme vajon a teljes igazságot mondja el?
 
Kari Hotakainen könyve megindító és humoros regény a jelen korról, amelyben minden adás-vétel tárgya, és amelyben valódi dolgok helyett egyre inkább csak szavakkal és képekkel kereskedünk. Ha pedig már a szavakból is kifogytunk, elérkezik a cselekvés ideje...
 
Részlet a regényből:
AZ ELADÓ
 
NEVEM Salme Sinikka Malmikunnas, és mindent, amit mondok, szóról szóra fognak kinyomtatni ebben a könyvben. Ezt ígérte nekem az író. Szorultságában még azt is felajánlotta, hogy amit én mondok, kurzívval szedik majd, állítólag az még jobban kiemeli a szavak fontosságát. Amikor megláttam ezt a kurzívot, rögtön mondtam, hogy nem akarom, már amúgy is elég görnyedten járok, nem kell ezt még jobban kihangsúlyozni. Bevallom, megleckéztettem egy kicsit az írót, ezért is ígért már fűt-fát a végén. Túlságosan elkapott a hév, dehát mégiscsak most találkoztam ilyennel először életemben.
Mindjárt az elején, és a saját védelmemben muszáj elmondanom, hogy nem szeretem a kitalált könyveket, és azokat sem szeretem, akik kitalálják őket. Mindig is bosszantott, mennyire komolyan veszik ezeket az emberek, beleélik magukat, és mindenki csupa fül, amikor a szerzőik nyilatkoznak. Most a regényekről meg hasonlókról beszélek, amik a szépirodalom vagy külföldi szépirodalom feliratú polcokon sorakoznak. De ennél is jobban felháborodtunk Paavóval, amikor kiderült számunkra, hogy még külföldről is hoznak be kitalált történeteket, és nyelveket tudó emberek dolgoznak azon, hogy a külföldiek szemenszedett hazugságait lefordítsák a mi nyelvünkre.
Az ismeretterjesztő könyvekről nem mondhatok semmi rosszat, van köztük sok olyan, aminek már a címe is bizalomgerjesztő. A Naprendszer születése. Finnország története. A madarak régen és ma. Az emlősök színes albuma.
És persze A tudás lépcsői.
Ez a könyv nekünk is megvan, nagyon érdekes olvasmány. Ennél sohasem merült fel, hogy igaz-e, ami benne van, vagy csak valami kótyagos, szélhámos szerző képzelgése. Bárhol lapozza fel az ember, az élet sok csodás dolgát megismerheti belőle. Hová repülnek el a seregélyek? Mi a különbség csimpánz és orángután között? Milyen nagy és hatalmas ország volt hajdanán Svédország, és mitől olyan gazdagok, jókedvűek és összetartóak a svédek? Időnként megfeledkezünk róla, hogy itt, a szomszédságukban élünk, de elég csak elővenni A tudás lépcsői-t, és újra megnézni, hogyan is volt.
Egyetlen könyv sem mondja el, mi történik jövő kedden, vagy mi lesz majd, amikor az én gyertyám meg Paavóé kialszik. Mi történik, amikor kihuny a fény? Mármint a fejünkben. Kinyílik-e valami kapu, és ha igen, hova nyílik? Ezt senki emberfia sem tudhatja, de hát erre itt van az a hét alternatív elmélet, mármint a vallások. A biztonság kedvéért én hiszek az összes istenben, amit csak könyvben, újságban vagy a tévében ajánlanak. Persze nem azokban a bóbitás fejűekben, orrukban karikával, akikért annyian rajonganak. Paavo egyben sem hisz. Semmit sem hisz el, amit nem lát a saját szemével. Onni Suuronent se hitte el, amíg nem látta. Át kellett vinni busszal a szomszéd községbe, hogy lássa, hogyan motorozik az az Onni egy nagy fahordóban körbe-körbe, pokoli sebességgel. – Ez a férfi valóban létezik – jelentette ki Paavo hazafelé. – De mutasd csak meg Urunkat, Jézus Krisztust, vagy az Atyaistent, mutasd! Ugye, nem tudod? – hajtogatta. Én csak azt mondtam, amit már ezerszer ebben az életben, hogy ne olyan hangosan, meghallják!
Maga most azon töpreng, hogyan találkozhattam össze egy íróval én, aki nem tartom valami sokra a kitalált történetek szerzőit. Színtiszta véletlen volt. Az élet sok mindent elém sodort, holott semmit sem kerestem. Úgy történt, hogy legidősebb gyermekem, a lányom, Helena meghívott, látogassam meg a fővárosban. Általában nem utazom sehová, de ezt a meghívást mégis elfogadtam egy nagy szomorúság miatt.
Októberben történt.
Az állomás neve Pasila volt.
Helena ott lakik a közelben, és mindjárt, ahogy leszálltam a vonatról, mondta, hogy ne menjünk haza hozzá, mert amint belép oda az ember, azonnal hatalmába keríti az a dolog. Azt javasolta, előbb inkább nézzünk el a könyvfesztiválra. Egyáltalán nem lelkesedtem az ötletért, amikor megtudtam, hogy a fesztiválon nem csak a könyvek vannak ott, hanem a szerzőik is. De Helena úgy kérlelt, én pedig nem akartam ellenkezni. Ja igen, azt még nem mondtam, hogy Paavo ezalatt otthon volt, mert átmenetileg megnémult.
A fesztiválozásra építettek egy hatalmas nagy csarnokot. Csak bejáratból volt vagy három. Mi a legnagyobbikon mentünk be. Összesen huszonnégy eurót fizettünk a két jegyért. Azt hittem, az árba beletartozik legalább egy ebéd is, meg hozzá kávé, de Helena azt mondta, odabent nincs semmiféle étel, szellemi táplálékból azonban annál több.
Csak úgy feketéllett a csarnok a sok embertől.
Akár egy hatalmas hangyaboly.
Az összes tölcsér harsogta a magáét.
Mindenfelé nagy színpadokat állítottak fel, a színpadokra meg emelvényeket raktak, oda terelték ki az írókat. Megálltunk az egyiknél. A színpad fölött ez állt nagy betűkkel: Katri Vala. Nem ismertem a szóban forgó személyt, viszont az emelvényre hamarosan fellépett egy méhkirálynő-forma asszony. Hízelkedni kezdett, csűrte-csavarta a szót, és egészen odafurakodott ahhoz az íróhoz, aki ott ült egy széken. Az asszony körbeudvarolta, csicsergett neki. Csacsogott és cuppogott. Még jó, hogy az ölébe nem ült. A végén még arra is felhívta a figyelmet, mekkora engedménnyel lehet most megvenni azt a könyvet, meg hogy a jómadár melyik stand melyik asztalánál írja be szívesen a nevét az egyedülálló művébe. 
Olyan volt, mint valami színházi előadás, és miután pár órán keresztül néztem és hallgattam ezt az egészet, kávé nélkül, teljes szívemből vágyni kezdtem az igazságra. Nem mintha én életemben egyszer sem hazudtam volna, de a magam hazugságait legalább nem írtam bele mindenféle könyvbe, és nem is nyomtattam ki.
Végre rávettem Helenát, hogy igyunk meg egy kávét az egyik bódészerűségben, ami egy nagy folyosón állt. Nem akartam elmondani a lányomnak a véleményem, bár nagy kedvem lett volna. Helena rá akart gyújtani. A hátsó udvarra irányítottak bennünket, ahova egy nagy ajtón kellett kimenni. 
És ott láttam meg az írót, bár először még nem gondoltam róla, nem olyan szemmel néztem. Csak egy férfit láttam, egy olyan láda tetején ült, mint amilyenben az útszóró homokot tartják. Cigarettázott és nézelődött. A korát nehezen tudnám megmondani, manapság már mindenki fiatalabb nálam. Karbantartófélének látszott, talán ezért is elegyedtem vele szóba. Bizonytalanul válaszolt a kérdéseimre, hamar rájöttem, hogy mégsem karbantartó. Azok olyan talpraesett emberek, ez meg inkább félénk volt.
Helena nem szólt semmit, szégyellte, hogy én ilyen beszédes vagyok. A gyerekek mindig szégyellik valamelyik szülőjüket, ezen kár is megsértődni. Mondom a férfinak:
– Nem kell megjátszanod, hogy okosabb vagy, mint amilyennek látszol, látom én, hogy nem vagy karbantartó. De nem számít, beszélhetünk, amiről csak tetszik, ha egyszer itt vagyunk ezen a hazugságfesztiválon.
Helena erre nagyon csúnyán nézett, én viszont szépen.
A férfi elég csöndes fajta volt, de nekem ez már nem volt újdonság a néma férjem mellett. Mondtam a férfinak, hogy ha én könyvet írnék, rögtön egy lexikonnal kezdeném, és mindent úgy írnék meg, ahogy van, nem pedig úgy, ahogy lennie kellene. A horgolásról, a szőnyegszövésről meg a bostontorta elkészítéséről bármikor tudnék könyvet írni, de nincs hozzá kedvem. Meg aztán az efféle jó könyveket már megírták. Például Az otthon nagy szakácskönyve olyan könyv, amit fölösleges még egyszer megírni. Még a nagyanyámtól kaptam, és minden, ami benne van, érvényes ma is. Mindegyik gyerekemnek beszereztem, és el kell ismerni, jól elboldogulnak a levesekkel meg húsokkal.
A férfi bólogatott, jó hallgatóságnak bizonyult. Vagy csak nem volt semmi hozzátennivalója. Helena sürgetett, hogy menjünk be, már elszívta a cigarettáját. Én meg azon kaptam magam, hogy azt mondom Helenának, menjen csak be, mindjárt jövök én is. Helena hosszan méregetett, tesztelte, hogy komolyan gondolom-e. Szavak nélkül jeleztem neki, hogy minden rendben. Csak kedvem támadt elbeszélgetni egy vadidegennel, addig sem kellett azon a nehéz dolgon gondolkodnom, Helena dolgán.
Amikor ott maradtam a férfival, mégiscsak muszáj volt bemutatkoznom. A név legalább egy biztos pont. Megmondtam, hogy hívnak, a férfi is megmondta a maga nevét, amit azóta már elfelejtettem. Azt is elárultam, hogy nyugdíjas fonalkereskedő vagyok. Ettől a férfi kicsit felbátorodott, és közölte, hogy ő meg író. Mindjárt azt is hozzátette, hogy neki ezen a fesztiválon nincs semmi dolga, mert nem jelent meg könyve.
Csodálkoztam, miért vette akkor a fáradtságot, hogy eljöjjön. Mire mondta, hogy kapott egy ingyenjegyet. Megkérdeztem, nem kellemetlen-e úgy lézengeni egy munkahelyen, hogy közben munkanélküli? Nem válaszolt.
Megfordult a fejemben, hogy elmondom a véleményem az írókról meg a kitalált történetekről, de úgy tűnt, már nem szükséges. Kérdeztem, hogy mikor jelenik meg a műve, biztosan dolgozik valamin. Az író nem felelt, csak gyorsan rágyújtott egy újabb cigarettára. A cigarettát a mutató- és hüvelykujja között tartotta, ebből rögtön láttam, hogy nem dohányzik rendszeresen.
Hallgattunk. Hozzászoktam ehhez Paavo mellett, de egy idegen társaságában másmilyen a csend, szinte fülsiketítő.
Már éppen arra gondoltam, bemegyek Helena után, amikor az író megkérdezte, milyen volt az életem. Ilyesmit nem illik kérdezni egy ismeretlentől, de valahogy most mégsem tűnt tolakodásnak. Azt feleltem, hogy annyi minden történt már velem, hogy szinte fogat mosni sem maradt időm közben. Mindenféléről meséltem neki, egyik témáról a másikra ugrálva, valószínűleg kiszaladt a számon néhány erősebb kifejezés is, de hagytam, hadd jöjjön, ami jönni akar, a részleteket azonban megtartottam magamnak.
Még többet akart hallani.
Mondtam neki, ennél többet nem mesélek, ezt a hibát még egyszer nem követem el. Egyszer a kórházban, amikor Paavo leleteire vártam, mesélni kezdtem egy ismeretlennek az életemről. Könnyebb lett tőle a teher, de mégsem volt jó. Utólag úgy éreztem, az életem egy része azé a másiké lett.
Azután az író megtette azt az ajánlatot.
Hogy ha mesélnék neki az életemről, fizetne nekem ötezer eurót.
Erre muszáj volt leülnöm. Kicsit megijedtem.
Helena odabent volt, valahol a tömegben, nálam meg nem volt maroktelefon, otthon hagytam Paavónak. Nekem még soha semmiért nem ajánlottak fel ötezer eurót. Az író azt mondta, nyugodtan gondolkodjak a dolgon egy órát, vagy beszéljem meg a lányommal. Kérdeztem, mi a csodát kezdene ő az én életemmel? Azt felelte, hogy neki nincsen saját élete, viszont szeretne írni még egy könyvet. Ettől még jobban megrettentem. Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy mindenkinek van saját élete. Fölálltam, ennyire furcsa dolgokon ülve nem tudtam gondolkodni. A dekoratőr Alfred Supinen mondogatta mindig, hogy a komoly dolgokat állva kell átgondolni, a legnehezebbeket pedig séta közben.
Ez a férfi egészen biztosan őrült, villant az eszembe, bolondokkal viszont nem érdemes vitatkozni. Nekik nincs olyanfajta önismeretük, mint nekünk, akik azért észrevesszük, amikor időnként ránk jön a bolondóra. Az igazi őrült egészen bele van zárva a maga őrültségébe, mint kagylóba a gyöngy.
Közöltem az íróval, hogy az életem nem eladó, hiszen ez az egyetlen, amit biztosan a magaménak tudhatok, és hogy az lenne a legjobb, ha az író olyanról írna, amit jól ismer, például a saját életéről. Ő erre azt felelte, a saját életében nincs semmi megírásra méltó, és hogy vele nem történt soha semmi. Én meg egyre csak azt firtattam, miről írt eddig, ha nincs semmi mondanivalója, és nem történt vele semmi. Mire az író kijelentette, tíz könyvet könnyen össze lehet hozni akár a semmiből is, de annál többet nem.
Nem én vagyok az oka, ha nincs miről írnia, gondoltam, fölösleges emiatt rám tolni a felelősséget.
Az író azt mondta, ötezer euróért sok mindent lehetne kapni ebben a világban, ráadásnak pedig ott lenne az életem keménykötésben.
Ezek után muszáj volt elmondanom neki, mennyire ki nem állhatom a kitalált könyveket, annál rosszabbat meg el se tudok képzelni, minthogy valaki az én életemet találja ki újból egy könyvben. Az író ettől egészen fellelkesült, és közölte, hogy éppen ezt tervezi. Szüksége van alapnak egy valamirevaló életre, aztán majd kitalál még hozzá ezt-azt, a végeredmény pedig egy sokkal jobb élet, mint az eredeti.
A fészkes fenét! Még hogy az én életem legyen az ócska nyersanyag egy kitalált élethez! És ezért a szégyenért fizetnének nekem ötezer eurót! Hirtelen nagyon kevésnek éreztem az összeget.
Az író kijelentette, hogy félreértem a dolgot. Az életem nem veszne el, ott lenne a szöveg mélyén, humuszként táplálva a viruló ágyást. Valódi és kitalált összefonódna, mert együtt többek, mint külön-külön.
Hát így beszélte tele egy magamfajta öregasszony fejét.

A Kiadó engedélyével.