Főkép

Az előző kötet, a Fagyos érintés kapcsán azt latolgattam, hogy a sorozatban a páratlan részek a gyengébbek, a párosak pedig az erősebbek. Nos, a hetedik kötet, vagyis jelen írásom tárgya alaposan rácáfolt erre, aminek én tiszta szívemből örülök, mert így nem kell tovább azon tipródnom, hogy folytassam-e a sorozatot, vagy sem. Persze még mindig adott a lehetőség, hogy a folytatás nem olyan lesz, amilyennek én szeretném, de inkább most azzal foglalkozom, és annak örülök, ami van, ez pedig nem más, mint egy, az eddigieknél sötétebb, komorabb hangulatú, ám akciódús történet, amiben néhány eddig felmerült kérdésre választ kapunk, ám újabbak is felmerülnek, biztosítva ezzel a folytatás lehetőségét és létjogosultságát. Számomra nagyon szimpatikus, hogy egészen kevés a szex, éppen csak egyetlen aktus, aminek persze nem teljesen értem az értelmét, okát vagy célját, de talán egyszer majd ez is kiderül. Sőt, az is nagyon-nagyon szimpatikus, hogy bár Merry ereje és mágikus hatalma egyre nagyobb, mégsem válik legyőzhetetlen szuperhőssé. Mondjuk nem is lenne hiteles, ha azzá válna, hiszen az ő igazi hatalma valójában a hite, a szeretete és az önfeláldozása, ilyen formán ő „csupán” az eszköz, a csatorna, amin keresztül az Istennő tesz csodákat. Persze ha nem lenne rá méltó, nem lehetne az, aki…
 
Laurell K. Hamilton ezúttal sem bánik éppen kesztyűs kézzel főhősével és annak szeretteivel, de valahogy mégsem érezzük annyira kegyetlennek, mint korábban, függetlenül attól, hogy ekkora veszélyben talán még soha nem volt, és ilyen döntéseket talán még soha nem kellett meghoznia. Mondjuk ennyire elszánt és erős sem volt. Most azonban képes rá, hogy a vad falka élére álljon, és bosszút álljon szeretett nagyanyjáért, akit ellenségei használtak fel arra, hogy elpusztítsa őt, születendő gyermekeit és azokat, akik nemzették őket. Márpedig a vad falka nem engedelmeskedik akárkinek. Jó, persze ott van vele Sholto, ami nem egy utolsó szempont, de akkor is. Arról nem is beszélve, hogy végre róla is egy kicsit többet megtudunk, lehetőségünk van jobban megismerni, amit kivételesen még akkor sem bánunk, ha ezzel néhány megszokott, kedves szereplőről le kell mondanunk. Na jó, nem teljesen, csak lényegesen kevesebb szerep jut nekik, de ez így van jól, hiszen már úgyis zsongott a fejem attól, hogy annyian jönnek-mennek állandóan, mint egy jól sikerül búcsúban. Mondjuk tömeg most is van, de nem Merry közvetlen közelében, hanem a csatában, ahol végre Cel herceg, Andais, a Levegő és Sötétség Királynőjének kicsi fiacskája is kénytelen személyesen megjelenni és bemocskolni a kezét.
 
Tetszik, ahogy eljutunk a kötet befejezéséig, bár abban nem vagyok biztos, hogy a szerző magától, vagy olvasói nyomásra alakította így a dolgokat. Én mindenesetre még vártam volna legalább egy kötetnyit, de így is jó, hiszen ami történt, nem lóg ki az események láncolatából, ráadásul esélyt ad arra, hogy Merry végre a tényleg fontos dolgokra koncentráljon. Rengeteg lehetőség van még a történetben, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy Laurell K. Hamilton merre fog továbbmenni. Remélem, hogy nem okoz csalódást.
 
Részlet a regényből
 
A szerző életrajza