FőképFülszöveg:
Emlék Bundás egy nyugodtnak induló vasárnap délután kedvenc férfimagazinjából arról értesül, hogy a szerelem kialakulásáért a feniletilamin nevű hormon a felelős, s hogy pontosan hétféle szerelem létezik. Mire a cikk végére ér, már tajtékzik a dühtől, és ordít: micsoda hazugság, hiszen csakis egyféle van, ,,az elvakult, buta, üres szerelem, ami csak szenvedély és csak rabság. A többi habkönnyű neurózis, polgári házasság, semmi egyéb.” Az már az élet humorérzékét dicséri, hogy ebben a pillanatban megcsörren a telefonja, és éppen az a nő keresi, aki elhagyta, és akinek az emlékétől nem tud szabadulni.
 
A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló...
 
Részlet a regényből:
Továbbra is erősen csapadékos, nedves idő várható. Sajtóközleményben Isten hangsúlyozta, az emberekből mostanra végképp elege lett. Bár beismerte, hogy az emberi faj egyedei mind egy szálig az ő teremtményei, de hozzátette, azt soha nem gondolta volna, hogy ezekből a lelkes kreatúrákból végül ennyire megátalkodott, gonosz, semmirekellő banda válik. Az Úr a Kossuth Rádió kérdésére válaszolva azt is elmond, tervei szerint ezúttal minden teremtményét elpusztítja. Az összes sárkányfog-veteményt, kivétel nélkül. Nem kívánja újra elkövetni régi hibáját. Elemzők szerint Isten Noéra és családjára gondolt, mikor „régi hibáját” emlegette.
Ki akartam kapcsolni a rádiót, de nem volt bekapcsolva. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem. Megszoktam már, hogy valaki folyton beszél a fejemben.
Már reggel koresti félhomály volt, a hálószoba ablakán alig lehetett kilátni, mintha valaki a gangról slaggal locsolta volna a vizet az üvegre.
Még álltam kicsit az ablaknál, aztán visszabújtam az ágyba. Elhatároztam, hogy az előttem álló újabb kilátástalan napot megint a régi receptek olvasgatásával fogom lopni. Nyakig húztam a paplant, majd felvettem az éjjeliszekrényről Emma asszony 1902-es szakácskönyvét, és belemerültem a pálinkás fenyőmadárleves elkészítésébe. Később becsuktam a szemem, és a kókuszdió helyes arányáról tűnődtem félálomban. Ám ezúttal nem működött máskor oly hatékony létfelejtőtechnikám. Hiába próbáltam a madár áttört húsából készült gombócokra koncentrálni, gondolataim, mint esőcseppek a zsíros bőrkabátról, leperegtek a receptről. Azután egyszer csak, mintegy varázsütésre, kipattant a szemem. Nem tudtam tovább az ágyban maradni. Kilökött a paplan. Hirtelen teli lettem tettvággyal, ami az utóbbi időben a legkevésbé sem volt jellemző rám. Úgy gondoltam, ez az apokaliptikus délelőtt mindent éppen alkalmas lesz arra, hogy bemenjek a kiadóba, és mindent töredelmesen bevalljak Mórnak.
Azon a lucskos, sötét, őszi délelőttön végül döntöttem, nem rettegek és bujkálok tovább. Talán gyónni akartam a vég előtt. Szokásos reakciója ez minden lelkes lénynek, még a materialistáknak is. Még az istentelen Kádár is papot hívatott, mikor érezte, jő a Kaszás.
Bekapcsoltam a rádiót a fürdőszobában. Kétszer is ellenőriztem, tényleg a rádió szól-e, vagy megint valami kóbor hang a fejemben.
„2008. szeptember 25-e van, csütörtök, Eufrozina napja”, mondta a búgó női hang. Ettől a névtől, hogy Eufrozina, rögtön megtisztulni támadt kedvem. Úgy éreztem, Eufrozina napján az ember nem lehet mocskos. Eufrozina biztosan egy szent nő volt, erényes királyné vagy szeplőtelen apáca, esetleg szűz vértanú, Eufrozina előtt tisztán kell megállnom. Meg aztán, az ember ne menjen büdösen a kiadóba, régi szabály a céhben. Ha frissen borotvált, pacsuliszagú, vasalt ingű íróval találkozol az utcán, biztos lehetsz benne: vagy a kiadóba megy előlegért, vagy nőhöz.
Akkor már két hete nem jöttem elő az ágyamból, kedélytelen voltam és gyűrött. Legfőképpen pedig büdös, rám fért az alapos tisztálkodás. Elterpeszkedtem a forró, habos vízzel telt fürdőkádban, másfél óráig áztam mozdulatlanul, csendben. Csak a rádió duruzsolt halkan. Még a sárga kacsámhoz se szóltam, sőt, egyetlen krimit se emeltem le a kád melletti polcról, ahol kedvenc bűnügyi regényeim sorakoztak. Később felültem, és egy kínai lánytól tanult ősi keleti légzéstechnikával gyűjtöttem energiát.
A lányt tíz éve ismertem meg, kisegített az apja büféjében, ahová akkoriban gyakran betértem ebédelni. Az erzsébetvárosi albérletem melletti házban működött ez az olajszagú, koszos ázsiai kifőzde. A lány úgy hívatta magát velem: Illatos Felhő. Gyömbérillatú volt és légies. Ahhoz képest, hogy kínainak született, meglepően nyúlánk leányzó: 189 centi magas. Vadszilvaszínűre festett bubifrizura, vágott mandulaszemek, apró, hegyes mellek, a nyakán puha kacsapihék, óriási bőröndsegg. Úgy főzött, mintha wokkal a kezében jött volna a világra. Olyan kucsmagombás, garnélarákos üvegtésztát tudott készíteni, hogy Chan Yan-tak, az első háromcsillagos kínai sztárszakács is rábólintott volna. Rövid és heves kapcsolatunk végére kellemetlen incidens tett pontot. Éppen a déli menüt (pekingi leves, szerzetesek eledele, sült banán) majszoltam gyanútlanul egy koratavaszi késődélután a Zokogó Sárkányban, mikor Illatos Fehér édesapja – hívjuk Haragvó Zivatarnak – előbukkant a konyhaluk átláthatatlan gőzéből. Fekete nyelű húsvágó bárddal hadonászott az orrom előtt, ciccegő hangján azt üvöltötte, ha még egy éjszakát a lakásomon tölt a lánya, levágja a tökeimet. Mind a kettőt. Félrenyeltem a csípős káposztát, krákogtam, köhögtem. Csak később tudtam meg mi volt az ábra. A tizenhét éves Illatos Felhő már jegyben járt. Haragvó Zivatar egy ukrán cigánynagykeresnek ígérte oda, e frigyhez a lánynak kicsit sem fűlött a foga. Mert ő engem szeretett. Persze az a körülmény, hogy Illatos Felhő kit szeret, senkit nem érdekelt, főleg a lány apját nem. Hogy őszinte legyek, még engem se. A tökeim hirtelen sokkal fontosabbak lettek a szerelemnél. Mert, mi tagadás, mennyei élvezet esténként egy feszesmellű, kiskorú ázsiai tündérből osztrigaszószt lefetyelni, de igazán mégiscsak az nyújt nyugalmas közérzetet a férfiembernek, ha bizton tudja, a golyói a helyükön maradnak. Végül Haragvó Zivatar megenyhült. A háta mögé rejtette a véres bárdot, elmosolyodott, és megkérdezte, ízlik-e a kaja. Vagy, hogy értem-e? Hát értettem. A szerzetesek eledelét már be sem fejeztem, a sült banán is ottmaradt, és hanyatt-homlok menekültem a kifőzdéből. Még aznap új albérletet kerestem, Illatos Felhőt pedig soha többé nem láttam.

A Kiadó engedélyével.