Főkép

Kockázatvállaló gesztus adaptálni önmagunk; még ha az irodalmunkban adódott már olyan csoda – leginkább Örkényé – amikor ez nemcsak maradéktalanul sikerült, de az önfeldolgozás játékát kikerekítő-indokló többlet-tartalmak is születtek a mű színpadra értelmezéséből, a dramatizálásból. Závada Pál ráadásul nemcsak a saját művek színre állításában jeleskedik – ahogy ő fogalmaz: …a feladat, hogy prózai művet dramatizáljak, legalább másfél évtizede érdekel. Többek közt Móricz Erdély-trilógiájából készült Bethlen című drámáját, Mikszáth Különös házassága színi adaptációját jegyzi. Ha mégis ragaszkodom az örkényi párhuzamhoz: a dramatizálásban, a világunk szemléletében tapasztalható alkotói rokonság okán teszem. Mindkét szerzőnél elsősorban maga a világ teremt élhetetlen, groteszk helyzeteket, amelyekben aztán a különbözőképp valóságba ágyazott karakterek mozgása értelemszerűen lesz szintúgy groteszk. S mindkét szerző mélységesen érintett kora gyökérzete feltárásának vágyában – hogy mi teremti az élhetetlen helyzetek alig értelmezhető gesztusait. Talán ezért irritálja annyira a környezetet, a jelen politika vonalhúzóit Závada is – nem tudom, de nem is szeretnék a színpadra állítás botrányaival, darab elhozatalával, állás foglalásával foglalkozni itt – elég feladat magát a művet látni.
 
Avagy a műveket. Az adaptációt és eredetijét. Hallgassuk a szerzőt: …énszerintem egy színdarab megírásához ugyanúgy a nulláról kell elindulni akkor is, ha van regény-előzménye, mint ha nincs, és mivel egy másik, tehát színházi nyelven ajánlatos azt megírni annak érdekében, hogy az előadáson aztán ki-ki a maga legjobb formájában járulhasson hozzá a közös műhöz, ezért nem találom szerencsésnek azt a megfogalmazást, hogy a színdarab a regény leszűkített „drámai kivonata” lenne – vagy ha tényleg csak az, akkor nem sikerült valami. Tekinthetjük úgy: ez az önadaptáció minimumkövetelése a szerző részéről. Hogy a más médium eszközeivel nem a „drámai” kiemelődése, a figyelmi fókusz eltolása, hanem az önállóan értelmezhető tartalmi többletek, a mű újraszületésének gesztusai kell a művet meghatározzák, amelynek elengedhetetlen része a játszók hozzájárulása is. Nem is tudom, könnyít, vagy nehezít-e a dolgomon ezzel a szerző - olvasva ki sem alakul az „eljátszás” adott többlete, nem beszélve róla, hogy a kiadott darabok szerzői verziók, nem pedig előadás-változatok. Színpadra alkalmazások alapanyagai. Amelyek a színi követelmények számára újraszülve kapták meg a formájukat.
 
Viszont ennek ellenére adaptációk. Amelyek felemás sikerrel állják az összehasonlítást az eredetileg olvashatóval. A kötetben három darab jelent meg – közülük velem, az eredeti szöveget ismerő és szerető olvasóval a Jadviga párnája színpadi verziójának van a legnehezebb dolga. Csaknem megnyer magának – annak ellenére, hogy értelemszerűen kevesebb rétege marad, színei, hangulatai vesznek, hangsúlyosabb e sorstragédia-szerű (de ugyanakkor szinte szappanoperai) párkapcsolati egymást kínzás, kulisszává lesz a regény hallatlanul erős atmoszférájának egyik bázisa: a kisebbség-lét ékelődött nyomorúsága. A rajz, amely a felvidéki magyarság tükre ott, ahol mi vagyunk többségben: úgymond ők a magukat nemzettestbe korridorral álmodozó áldozat – és mi, magyarok az elnyomók. Ondris „többfelé is árulásának”, a téglaságának az igazi, távlatadó kerete veszít a legtöbbet; légkörből satnyul olykor puszta didaxissá szinte. És ezen nem segít a sorstragédiák állandó kísérőjeként a darab szereplőiből változó összetételben felálló kar sem.
 
Amely egyébként a Janka estéi saját kamarai keretében majdnem képes végigfuttatni-keretezni azt a tragikusnak nem, de érdekesnek mindenképpen nevezhető, permanens karriert, Dohányos László rendszer-független „fent-létét”, amelyet kiválóan ellenpontoz Weiner Janka sajátos szerelemnek nem, de kötődésnek mindenképpen nevezhető „kapcsolata” vele. A csasztuska-sláger-recitatívók, amelyekkel a kórus mintegy összefoglal, kihangsúlyoz, olykor ellenpontoz, képesek a sokszereplős regény, A fényképész utókora számos színét visszacsempészni a darabba. A közbenjárásért folyamodó özvegy a múlt egészülésében látja és láttatja ezt a simulékony karrieristát, látszatra karakán, valójában folyvást hatalom-szélfútta, másokat folyton szenvedésbe rántó, magát kimentő alakot – feloldozás nincs és nem is lehet. És csak amolyan „válogatott jövő” van; Dohányos életművét és az özvegy emlékeit róla egyaránt cenzúrázni kéne. Persze – kórus ide vagy oda – azért túlságosan vékony marad az összefoglalható tartalom miliő-csomagolóanyaga – de ezt betudhatom a kamarai jellegnek.
 
A Magyar ünnep viszont maradéktalanul sikerül. A személyes sorstragédiák és a kórus által ütemes kegyetlenséggel elénk tárt „nemzeti sorstragédiák” együtt kíméletlenül ütnek. A gátlástalanság és vakság különös keveréke egyéni- és nemzetsorsban, törvénnyel diszkrimináltak és törvényalkotók sorsában, ünneplő éjszakáján a kolozsvári bevonulásnak. S Erdély visszacsatolásának ünnepén egy-egy jeleneten át a következmények, ’44 és ’46 kijózanító tragédiái. A történetek narratíváiból adódó különbségek a kórusban minden esetben zseniálisan „jelentik” a kort – itt találta meg a sorstragédiai alapforma a legteljesebb helyét, meséli át a regény, az Idegen testünk sokrétű rezdüléseit, a különböző előítéletek, gyűlöletek időszakokat túlélő, szinte önálló „lényként” rajtunk élősködő parazita-jellegét. A szereplők kiegyensúlyozott rendben kapják meg a maguk figyelmét a megfelelő helyen, a kar adta környezet-keretben, viszonyaik rajza kellően árnyalt. Nemhogy kiváltja az elolvasása a regényét, de éppen hogy megszületik általa az a többlet, amiért érdemes feldolgozni valamit.
 
A magam részéről szívesen látnék még Závada-regényeket a polcomon, még történeteket a rendszerváltásról és környékéről, bársonyos és (így utólag) nem kevésbé gusztustalan forradalmainkról látleleteket. És igen, finomodhatna tovább a máshogy látás kényszere a darabok által is, hogy vigye tovább a feltárást – gyógymód akkor születhet, ha látszik – ha kell folyamatosan látszik, irodalmi értelemben: folyamatosan szóba kerül – a betegség. A magam részéről mindig szívesen látom, ha megszületik az örkényi értelemben vett igazi irodalmi érték: a tükör.