Főkép

Álmosító, forró júliusi délután az aprócska francia faluban, Landes-ban. Larafeuille úr, a köhécselő közjegyző nagy buzgalommal olvassa fel az öreg Alfred Malpeyre végrendeletét. Örököl a legidősebb fia, a családos gazda Émile, a másik fia, a papnak készülő Edmond, s lánya, a csábító, de rátarti Léonie. Végül elhangzik a testamentum utolsó cikkelye: „Unokaöcsémnek, Firmin Malpeyre-nek adom a Sziklás Ligetnek nevezett (…) földet.” A család elégedett: szerintük mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Firmin például, az örök kívülálló, a látszólag közönyös és cinikus legény, a hálátlan árva, akit a család kegyelemkenyéren nevelt fel – a Sziklás Ligetet. A parcellát, ahol nem nő semmi, ahol nincs más, csak kőtenger, kőkupacok és kőrakások holdbéli tája. Vajon jóindulatból hagyták rá a földet, vagy átokként? Szenilis volt már a nagybácsi, amikor halála előtt hozzácsatolta a végrendeletéhez a Firmin földjéről szóló kiegészítést, vagy meg akarta tréfálni lázadó unokaöccsét? Firmint nem zavarja a dolog, munkához lát. Elkezdi elrendezni a köveket a földjén, míg végül megkezdődik a hatalmas feladat: a nagy kőfal építése.
 
Ezzel az akár anekdotába illő epizóddal kezdődik a nálunk teljesen ismeretlen francia szerző, Claude Michelet kisregénye, melyet 1979-ben adott ki akkor negyvenegy éves írója. Bár Michelet édesapja politikus, De Gaulle tábornok minisztere volt, fia szinte minden művében a vidék, a francia parasztság életét dolgozta fel nagy, négy-öt kötetes családregény-folyamoktól A nagy kőfalhoz hasonló kisregényekig. Firmin történetének íve 1914-től 1956-ig tart: az a bizonyos álmos július, amikor a végrendeletet felolvassák, ugyanis épp az 1914-es, néhány nappal azután, hogy június 28-án Szarajevóban meggyilkolják Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst. Így fonódik össze Firmin és földjének meséje Franciaország, Európa történelmével. Láthatjuk a főszereplőt az első világháború lövészárkaiban és a második világháború német megszállása alatt, fiatalon és öregen, a falu kitaszítottjaként és szinte intézménnyé válva, mint Landes harangozója.
 
Amitől azonban a regény igazán érdekes lesz, a nézőpont. Az olvasó ismerheti a történelmet, s kiszámíthatja magának, mi is lesz a következő külső hatás, ami Firmin zárt életét éri. Talán még olyasmire is rájöhet olvasás közben előre, elveszi-e Firmin Léonie-t. Az azonban teljesen kiszámíthatatlan, mindig meglepő, s a maga csendes módján igencsak fordulatos, hogyan is fog Firmin reagálni az egyes eseményekre. Elég egy epizódot felidézni a nagyon is reálisan ábrázolt első világháborús fejezetből: Firmin és unokaöccse kimerészkedve az ellenséges vonalakhoz német foglyokat ejtenek – olyan német foglyokat, akik azért kerültek az útjukba, mert ugyanazt a hollófészket szemelték ki maguknak, mint Firminék, ők is madártojást akartak szerezni belőle… A váratlan apróságok, a nagyon emberi, sokszor mulatságos vagy groteszk, máskor torokszorító pillanatok teszik igazán nagy olvasmánnyá a kisregényt, s engedik, hogy fél évszázad francia történelme, emberi színjátéka elférjen százkilencven apró lapon. Firmin, aki leitatja a Wehrmacht-katonákat Delbot apó pálinkájával, aki a kollaboránsok háza elől nem hordja el a trágyát, aki napóra formában ülteti az almafákat és a szőlőtőkéket a kertjében – megható és szeretni való figura.
 
S ott van még a regény tárgya, s egyben fő jelképe, a kőfal. Kezdetben talán a dac vezeti Firmint, amikor nekikezd a Sziklás Liget megtisztításának. Majd az elhordott kövekből épülni kezd a fal a titkos, s egyre virágzóbb kert körül, mérnöki tökéletességgel és precizitással, semmit sem tervezve, szinte időtlenül. Aztán felgyorsul az idő, s a feladat már szinte végtelennek és beteljesíthetetlennek tűnik. Miközben olvasóként szorgosan elemezhetjük magunkban, mi mindent jelenthet a fal, a kert, a kőhordás, az elzárkózás, és a kiközösítettség, a regény igazi csodája, hogy mindez – nem fontos. Csakis az számít, sikerül-e Firminnek befejeznie, amit elkezdett. Mi lesz a kőfallal, amely közepette fák, bokrok, utacskák és tisztások, kőfülkék és méhes bújik meg? Mi lesz a szépség és tökéletesség tervével, amit Firmin önkéntelenül megálmodott? S mi értelme az egész nagy építkezésnek?
 
Ezekre a kérdésekre ad választ a költői szépségű kisregény, amit – egyszerűen jó olvasni. A Göncöl kiadó új, franciából fordított sorozata (ami jól megismerhető a vakítóan fehér, egyetlen, nagyon éles színes képpel díszített borítóról) már három kötettel rendelkezik: Michelet könyve mellett Éric Faye Nagaszaki és Jean-Luc Outers Vaktérkép című regényei jelentek meg benne. Mindhárom halk szavú, finom kis könyv, amelyeket aztán nehéz elfelejteni. És érdemes megismerni.