Főkép

Néhány évvel ezelőttig – mint sokan mások – én sem ismertem mást Rudyard Kipling életművéből, mint A dzsungel könyvét, mégpedig azt is csak abban a nagyon szép, Benedek Marcell fordításából rövidített gyerekváltozatban, ami kizárólag Maugli kalandjaira koncentrál, így a versek egy része mellett a záró történetek is hiányoznak belőle. Aztán elolvastam Kipling leghíresebb regényét, a Kimet, mégpedig a Kelet Kiadó kiválóan fordított, szómagyarázatokkal és jegyzetekkel gondosan ellátott, modern és teljes kiadásában, s máris az angol író elkötelezett rajongójává váltam. Egy egészen új Kiplinget sikerült felfedeznem, s az ismerkedés a kiadó által megjelentetett elbeszéléskötetekkel folytatódott. Ezek közül az első, s szívemnek legkedvesebb az Indiai történetek, amely harminc hosszabb-rövidebb, s nagyon különböző hangulatú elbeszélést tartalmaz az életműből, melyeket csak egy dolog köt össze: hogy valamennyi Indiában játszódik.
 
Rudyard Kipling (1865-1936) maga is Indiában született, ahol művész apja dolgozott. Bár gyermekkorát Angliában töltötte, fiatal felnőttként 1882-89 között ismét Indiában élt, itt töltötte be első állását, s itt vált népszerű íróvá. Első elbeszéléskötetét is egy kalkuttai kiadó publikálta. Így ha valaki, akkor ő feltétlenül kiválóan ismerte azt az országot és azt a témát, amiről írt. Egyformán részletesen, költőien és mindig nagy megértéssel ábrázolta az indiai angolok és az ország lakosainak életét, a bennszülött babonákat és a szent hagyományokat, az angol hivatalok packázásait és az igaz szívű jótékonykodókat, a zárt helyi falusi társadalmat és az indiai nagyvárosokban kialakult, előítéletekkel és pletykával teli, a szabályokra sokszor a szigetországban élőknél is jobban ügyelő angolok köreit.
 
Egyes történetei az indiai angolok életét mutatják be ironikusan és anekdotikusan (például ilyen a „Golightly hadnagy letartóztatása”), más novelláiban viszont az indiaiak szokásai elé helyez görbe tükröt (Isteni pénzügyek). Ír angol szerelmi tragédiáról, ami csak és kizárólag Indiában eshetett meg így (A gödör szélén) és bennszülött drámát szerelemmel fűszerezve (A városfalon). Egyik kedvencem a szomorú és bájos gyerekmese, a „Muhammad Dín története”, de szintén gyerekről szól a „Kicsi Tóbrá” című, rövid, megindító, mégis nagyon realista elbeszélés is, amely megmutatja, mivé lett, mivé lehet egy kisfiú, „akinek üres volt a hasa”.
 
Egészen különlegesek azok a novellák, amelyekben izgalmas nőalakok állnak a középpontban. Ilyen a „Lispeth”, amelynek címszereplője egy misszionáriusok felnevelte, árva himalájai lány, akinek „görög arca volt, az a fajta arc, amilyet az idők során számtalanszor lefestettek, de valóságban nagyon ritkán láttak az emberek”, s akivel találkozva bárki azt gondolhatta „személyesen a vadászó Diánába, a római istennőbe futott.” Mi történik a gyönyörű, okos és művelt lánnyal, aki magát ugyanolyan embernek látja, mint azt az angol utazót, akit ápol, megszeret és vőlegényének tart? Ám a sokszor tragédiát okozó faji megkülönböztetésről nemcsak ez az elbeszélés szól, hanem „A rácson túl” is, amelynek ez a hindu bölcsesség a mottója: „A szerelem fittyet hány a kasztra, mint az álom a törött ágyra. Én a szerelem nyomába eredtem, de eltévedtem.” Emlékezetes női szereplő Lálún is: a titokzatos prostituált A városfalon című, szimbolikus, véres és tragikus elbeszélésben jelenik meg, s leírásához „ezer aranytoll és pézsmával illatosított tinta kell. Hasonlították őt a holdhoz, a Dil Szágar tóhoz, fürjhöz, gazellához, Kaccsh pusztaságának napjához, a hajnalhoz, a csillagokhoz, a zsenge bambuszhoz. (…) Szeme fekete, haja fekete és szemöldöke fekete, akár a pióca; szája apró, és szellemes dolgokat mond; keze apró, és sok pénzt megtakarított; lába apró, és sok férfi csupasz szívét tiporta.”
 
A válogatás tartalmazza Kipling négy Strickland-történetét is. A tökéletes indiai nyomozó, aki minden indiai angol között az egyetlen, „aki egyaránt képes kiadni magát hindunak vagy muszlimnak, csamárnak vagy fakírnak, vagy aminek éppen akarja”, először úgy lép elénk, mint aki különleges képességeit épp arra használja fel, hogy elérje a lehetetlent, s meghódítsa a nőt, akit szeret (Miss Youghal inasa). A későbbiekben azonban sötét és misztikus elbeszélésben is szerepel: aki elolvassa „A fenevad jele”című novellát, megérti, miért tartják a bennszülöttek Stricklandről, „hogy láthatatlanná tud válni, és számos ördögnek képes parancsolni.”
 
Akár irodalomtörténeti csemegét akarunk megízlelni (hiszen a könyvben szereplő elbeszéléseket nagy kedvvel elemezték a posztkolonialista-kolonialista irodalom ellentéteiről szóló viták során), akár egyszerűen cselekményes, izgalmas, nagyon szerethető novellákat keresünk egy idegen és varázslatos világról (mert minden indiai történet letehetetlen és örömmel újraolvasható) – az Indiai történetek megéri a felfedezést.