Beleolvasó - Tony Mendez - Matt Baglio: Az Argo-akció

Fülszöveg:
Az „Argo-akció” megtörtént esetet dolgoz fel: hogyan sikerült hat amerikai diplomatát kimenekíteni Iránból. 1979 novemberében iráni fegyveresek támadták meg az USA nagykövetségét Teheránban, és túszul ejtettek több tucat amerikait. Az esemény hatalmas nemzetközi politikai vihart kavart, arról azonban szinte senki nem tudott, hogy egy titkos mentőakció is zajlik a háttérben. Hat amerikainak sikerült kiszöknie a nagykövetség épületéből, akiknek a hazamenekítését a tapasztalt CIA-ügynökre, Tony Mendezre bízták. Mendez zseniális, ám kockázatos tervet eszelt ki: CIA-ügynökökből és valódi filmesekből stábot szervezett maga köré, majd Teheránba utazott, ahol az „Argo” című kitalált film producerének adta ki magát. Kapcsolatba lépett bujkáló honfitársaival, akiket végül a stáb tagjainak álcázva sikerült kijuttatnia Iránból... Mendez különlegesen veszélyes küldetését, melyről eddig jó okkal nem szerezhetett tudomást a közvélemény, Ben Affleck főszereplésével vitték vászonra.
„Az „Argo” azért működött, mert ahogy mondani szokták, „túl őrült, hogy igaz legyen” történet volt, amit nem lehetett leellenőrizni. Olyasmi, amit egy normális hírszerző tiszt sem választott volna fedősztorinak. És ebben állt a nagyszerűsége.” (Tony Mendez)

Részlet a regényből:
A hívás kevéssel reggel tíz után futott végig a rádióhálózaton: „Visszavonulás! Visszavonulás! Minden tengerészgyalogost az első állásba!” A hang Al Golacinskié, a teheráni amerikai nagykövetség rangidős biztonsági tisztjéé volt. A dátum 1979. november 4-e, egy nagy csapat fegyveres egyetemista éppen abban a pillanatban törte át a főkaput, és özönlötte el a létesítményt.
A követség elég masszív volt. A területe majdnem tizenegy hektár, amit magas téglafal vett körül. Azon belül tucatnyi épület és raktár állt, valamint a nagykövet rezidenciája, atlétikai, illetve teniszpályák, és még egy uszoda is. Ráadásul a létesítmény Teherán központjának szívében feküdt, minden oldalról a lehető legforgalmasabb utcákkal körülhatárolva. Ha mindezt összeadjuk, kiderül, hogy a nagykövetség igazi védelmi rémálom volt. Csaknem egy tucat tengerészgyalogos állomásozott ott, de az ő munkájuk jobbára a belső őrzési feladatok ellátásából állt.
A biztonsági terv, amit Golacinski dolgozott ki, éppen ezért arra szólította fel a személyzetet, hogy a diplomáciai székházban, ebben a nagy, háromemeletes, berácsozott ablakú épületben gyülekezzenek, amelyet robbanásvédő pajzsokkal és időzáras kapukkal szereltek fel. A második emeletet vastag acélajtókkal le lehetett választani, és ez elméletileg lehetővé tette, hogy az amerikaiak hosszú órákig kitartsanak. A világ összes követségének külső védelmét a befogadó országnak kell garantálnia, tehát abban lehetett reménykedni, hogy ennyi elővigyázatosság elég időt biztosít az iráni kormány számára, hogy megszervezze a válaszlépéseket, és segítséget küldjön.
 Egyszer már megtámadták a nagykövetséget, kilenc hónappal korábban, 1979. február 14-én, mindössze egy hónappal azután, hogy Mohammad Reza Pahlavi, az iráni sah elhagyta az országot. Az akkori támadás során egy marxista gerillacsapat rohamozta meg a létesítményt, heves gépfegyvertüzet zúdítva rá, majd órákon keresztül túszként tartották fogva az alkalmazottakat.
Iránban akkor totális volt a káosz. Homeini ajatollah győzedelmesen visszatért párizsi száműzetéséből, mire a sah kormánya gyorsan összeomlott. Ebben a hadsereg hamarosan követte, majd a hatalmi vákuumban a különböző csoportok, melyek összefogtak, hogy elűzzék a sahot (baloldaliak, nacionalisták, a szovjetek által pénzelt kommunisták, kemény vonalas iszlamisták), szétforgácsolódtak és egymásra támadtak. Fegyveresek bolyongtak az utcákon, és burjánzott a megtorló gyilkosság. Kisebb egységek, melyeket komitehnek (bizottságnak) hívtak, jöttek létre szerte az országban, ellenőrzésük alá vonva kimetszett területeket. Ezek senkinek nem engedelmeskedtek, kivéve aki tudja, melyik mollának, akinek hűségesküt fogadtak. Az ilyen bandák, melyeknek vezetői alig voltak többek a gengsztereknél, fegyverrel igyekeztek megerősíteni saját forradalmi törvényeiket. Ebben a zűrzavarban Homeini és belső köre felállított egy ideiglenes kormányt, ami arra az időre vette át az ország irányítását, amíg a szakértők gyűlése a színfalak mögött az új alkotmány előkészítésén szorgoskodott.
Nem tartott sokáig, míg az ideiglenes kormány kiküldött egy szedett-vedett csapatot, hogy zavarják el a betolakodókat, de a Valentin-napi követségfoglalásnak fontos utóhatásai voltak az elkövetkező eseményekre. Egyrészt az USA diplomáciai személyzetét drasztikusan csökkentették (ereje teljében majdnem ezer ember dolgozott a nagykövetségen). Másrészt - és talán ez még fontosabb - a történések azt a látszatot keltették, hogy az iráni vezetés teljesíti a kötelességét, és megvédi a követséget, valamint a benne dolgozó diplomatákat.
Miután a marxista gerillákat elkergették, a követség védelmét egy komiteh csoport vette át, ezek a létesítmény bejárata melletti kisebb épületben szállásolták el magukat, onnan vezettek őrjáratokat a területen. Nyárig nem is váltotta le őket komolyabb védelmi erő, ami még a legoptimistább értékelések szerint is aggasztó előjel volt.
Az első támadás során megmutatkozó vészhelyzet fényében jogosan tehető fel a kérdés: Miért nem zárták be egyből a követséget? A kezdők kedvéért: Irán egyszerűen túl fontos volt az Egyesült Államok stratégiai érdekei számára. Nemcsak azért, mert az ország hatalmas olajkészletet birtokolt, hanem inkább azért, mert több mint huszonöt éve volt már megbízható szövetséges és egyben ütközőterület a Szovjetunióval szemben, amellyel kétezer- ötszáz kilométeres határszakaszon osztozott. Nyílt titok volt, hogy a szovjetek egy déltengeri kikötő után vágyakoztak, és szerették volna befolyásukat kiterjeszteni a Perzsa-öbölre. Ezért, ahelyett, hogy elvágta volna a kötelékeket, a Carter-kabinet óvatosan elkezdett együttműködni az ideiglenes vezetéssel, így az amerikai követség továbbra is nyitva maradt Iránban.
Talán különösnek tűnhet mai szemmel, hogy Irán és az Egyesült Államok valaha szövetségesek voltak, de mindezt csakis annak a nagy játszmának a perspektívájából érdemes szemügyre venni, amit a Szovjetunió és Amerika folytatott egymással. 
A korábbi időszakokban az USA elégedettnek tűnt külső megfigyelő pozíciójával Irán esetében. Az akkoriban Perzsiának (1935-ig nem hívták Iránnak) nevezett ország olyan volt, akár egy csomó Oroszország és Nagy-Britannia kötélhúzásának közepén – ezt a szerepet Irán meglehetősen ügyesen kamatoztatta is, hol egyik, hol másik országot játszva ki a másik ellen. Aztán kirobbant a második világháború, és a régió geopolitikai helyzete a feje tetejére állt. Moszkva és London egy csapásra szövetségesekké váltak, abban az igyekezetükben pedig, hogy megvédjék az olajmezőket és a szárazföldi utánpótlás-vonalakat Oroszország irányába, úgy döntöttek, hogy közös erővel elfoglalják az országot. Attól tartva, hogy az iráni uralkodó, Reza sah hajlana a szövetségkötésre a náci Németországgal, a két szövetséges elűzte őt, és helyére saját huszonegy éves fiát, Mohammad Reza Pahlavit ültették trónra.
A háború után az Egyesült Államok komoly befektetéseket eszközölt Iránban, mind gazdasági, mind katonai értelemben. Sztálin csak kelletlenül vonta ki csapatait Észak-Iránból 1946-ban, emiatt Washingtonban úgy gondolták, hogy valószínűleg a legkisebb ürügy is elég lenne neki, hogy újra bevonuljon. Mint ahogy annak  is megvolt a lehetősége, hogy a szovjetek alattomos eszközökkel megdöntsék a sah uralmát. Az iráni kommunista Tudeh párt hatalma folyamatosan nőtt, és tisztán látszott, hogy Moszkva célkitűzéseit támogatják.
Ennek következtében Amerika meglehetősen felindultan figyelte 1951-ben, ahogy a sah hatalmát szép lassan elszívja egy Mohamed Moszadek nevű iráni ügyvéd. Moszadek a brit tulajdonú Angol–Iráni Olajvállalat (AIOC) államosítási kampánya körül tűnt fel, ami különösen népszerű fejlemény volt az irániak között, akik már régóta  azt érezték, a britek kizsákmányolják őket. A hazafias hullámot meglovagolva Moszadek hőssé vált, és végül miniszterelnök-jelölt lett. 
Ahogy várható volt, az AIOC államosítására válaszul a britek hamarosan az iráni olaj bojkottjára szólítottak fel, és emiatt a helyi gazdaság zuhanórepülésbe kezdett. Az ezt követő zűrzavarban pedig a koalíció, mely Moszadeket támogatta, elkezdett széthullani.
Senki sem hitte azt Washingtonban, hogy Moszadek kommunista lenne, de nőni kezdett az aggodalmuk, amikor egyezséget kötött a Tudeh párttal. Az utolsó csepp pedig az volt az Eisenhower-kabinet számára, amikor a hírszerzés felfedte, hogy a szovjetek húszmillió dollár segélyt készülnek Moszadeknek küldeni.
Az ebből fakadó veszélyek fényében a Fehér Ház utasította Allen Dulles CIAigazgatót, hogy dolgozzon össze a britekkel Moszadek megbuktatása érdekében. Utólag persze könnyen mondhatjuk, hogy az Eisenhower-kabinet túlreagálta a dolgot, csakhogy a hidegháborúnak abban a forró pillanatában az amerikai vezetés egy egészen más világot látott maga előtt, mint ami ma létezik. Akkor a szovjetek egyre csak masíroztak előre, bábkormányokat ültetve szerte Kelet-Európában, és lázadásokat szítva Olaszországban, Franciaországban és Görögországban is. Valamint az sem elhanyagolható, hogy az Egyesült Államok éppen egy véres háborút vívott Koreában, amit Eisenhower még Trumantól örökölt meg. Éppen így Irán is könnyen új frontvonallá válhatott volna.
1953 tavaszán Kermit „Kim” Roosevelt, a CIA Tervezési Igazgatóságának közel-keleti csoportvezetője egymillió dollárt kapott, és azt a feladatot, hogy hajtsa végre a Moszadek megbuktatására indított TPAJAX, más néven AJAX Hadművelet fedőnevű akciót.
A terv eredetileg a propaganda és a politika eszközeinek felhasználásával kívánta aláásni Moszadek támogatását, de – ahogy lenni szokott - a dolgok nem a terv szerint alakultak. Moszadeket figyelmeztették az összeesküvésre, és néhány résztvevőt le is tartóztattak, mielőtt még a művelet beindult volna. Mindezzel együtt is, a nagy tömegtüntetések segítségével, melyek közül nem egyet Roosevelt szervezett, sikerült Moszadeket lemondásra kényszeríteni, így a sah hatalmát visszaszerezni.
A hidegháborús elszigetelési taktika értelmében Washington jelentős külpolitikai sikerként értékelte a műveletet, Kermit Rooseveltet pedig hősként ünnepelték. Mikor a sah ezt követően találkozott vele, a következő, elhíresült szavakkal köszöntötte: „Trónommal Istennek tartozom, a népemnek, a hadseregnek – és Önnek!”
A hadművelet nyomában a sah gyorsan kidolgozott egy megállapodást az olajóriás AIOC-kal, így Irán egy stabil, nyugatbarát szövetségessé vált, folyamatos olajszállítást biztosítva az Egyesült Államok számára, illetve egy sor lehallgató-állomás kiépítését lehetővé téve a szovjet–iráni határ mentén, melyekkel figyelni tudták az oroszok esetleges interkontinentális rakétakilövéseit.
Habár ezen kétségtelen taktikai sikerek ellenére az sem tagadható, hogy az 1953-as összeesküvés hosszú távon meghatározta az amerikai–iráni kapcsolatokat. Az AJAX Hadművelet számos ellenzője az USA szemére vetette, hogy önző módon csak saját érdekei védelmét vette figyelembe, Irán és az iráni nép kárára. Ironikus módon ugyanakkor a történelmi feljegyzésekből kiderül, hogy az összeesküvés nem lehetett volna sikeres, ha nem támogatta volna azon irániak jelentős tömegeinek érdekeit, akik maguk is előnyös helyzetbe kerültek a sah hatalmának megerősítésével. Mindezzel együtt is, 1979-ben az volt az elterjedt mítosz az irániak között - amelytől egyre bizalmatlanabbak lettek a külföldi beavatkozásokkal szemben -, hogy a CIA egyszerűen elzavart egy demokratikus vezetőt, és a helyébe egy zsarnokot ültetett. Még ha nem is tökéletesen, de ebből is látszik az a kép, melyet az irániak többsége hajlamos volt elhinni.
A hatalomba való visszatérése után a sah elkötelezte magát a Nyugat mellett, és azonnal nekilátott uralkodása legitimálásának. Bevezetett egy sor nyugatias reformot, és egy vagyont költött egy jól kiképzett, korszerű hadsereg felállítására. Mindkét törekvés szembeállította őt népével, akik később azzal vádolták, hogy egyrészt tönkretette a hagyományos életvitelt, másrészt pedig elherdálta a nemzeti vagyont azért, hogy Washingtont lekenyerezze. 
A sah egyre önkényesebbé vált az idő előrehaladtával, és minden, az övétől eltérő véleményt elhallgattatott brutális titkosrendőrségének, a SZAVAK-nak a segítségével.
Ahogy az gyakran előfordult a Nagy Játék során, az egymást követő amerikai kabinetek a jó elérése érdekében felhasználták a rosszat, kívülről támogatták a sahot, miközben személyesen arra szólították fel, hogy csökkentse a rendszerbeli korrupciót, és vessen véget a SZAVAK zaklatásainak.
A sah azonban se hajlandó, se képes nem volt egyikre sem.
Mivel a politikai ellenállás legtöbb csatornája megszűnt, a tömegek mollákhoz fordultak segítségért, a papság pedig, újonnan megszerzett hatalmát felhasználva, kijelentette, hogy a sah a Nyugat bábja. A leghangosabb ezek közül a kritikusok közül egy Ruholláh Homeini nevű pap volt. Az 1902-ben született Homeini azzal szerzett nevet magának a vallásos irániak körében egy számos értekezést adott ki az ország szekuláris vezetése, többek között a sah apja, Reza ellen. Majd 1961-ben magát a sahot is megtámadta, kritizálva annak nyugatbarát politikáját – különösen azt, hogy a nők és a nemmuszlimok több jogot kaptak –, mondván, hogy az ellentétes az iszlám vallás igaz szellemével. Csakhogy - és erről még a saját követői sem tudtak, hiszen ők azt gondolták, hogy egy mérsékelt iszlám demokrácia létrehozását támogatná, ha a sahot sikerülne lemondatni - Homeini valódi célja az volt, hogy egy olyan vezetést hozzon létre, amely szigorúan az iszlám törvénykezésen alapul, és amelynek megkérdőjelezhetetlenül ő lenne az irányítója.
Mivel túl erős volt ahhoz, hogy letartóztassák vagy megöljék, a sah 1964-ben előbb Törökországba száműzte Homeinit, majd végül a dél-iraki Nedzsefbe. Ezt követően azonban a pap bebizonyította, hogy igen találékony politikai vezető. A következő tizennégy évben folyamatosan Amerika és a sah gonoszságát ostorozó prédikációkat tartott, melyeket visszacsempésztek Iránba, és a piacokon árulták kazettán.
1978 őszére az ország az összeomlás szélére érkezett. Az egymást követőzavargások és tüntetések erőszakos összecsapásokhoz vezettek a sah biztonsági erői és Homeini támogatói között. Miután egy sor kétségbeesett intézkedés – köztük a katonai kormány felállítása – sem volt képes feltartóztatni az áradatot, a sahot végül Irán elhagyására kényszerítették 1979. január 16-án. Az ország, amit hátrahagyott, borotvaélen táncolt, és mindössze tíz nap kellett ahhoz, hogy a kormánya maradéka, illetve a hadsereg is összeomoljon.
Miközben számos jel utalt arra, hogy a sah rezsimje a szétmorzsolódás határán áll, az a gyorsaság, amellyel megtörtént, a Fehér Házat és a hírszerző hálózatokat is teljesen védtelenül érte. Még olyan későn is, mint 1978 augusztusa, a Nemzeti Hírszerzési Előrejelzés elhíresülten arról számolt be, hogy Irán nincs „forradalmi vagy csak előforradalmi helyzetben sem”. Arra, hogy mi a CIA-ban és a Fehér Házban hogyan érthettük ennyire félre a helyzetet, nem könnyű válaszolni. A sah vasmarokkal fogta az országot csaknem huszonöt éve már, és az általános vélemény az volt, hogy a nyugtalanság ellenére át fogja vészelni a vihart. Miután bekövetkeztek az események, kiderült, hogy Washingtonban sokan támogatták volna a sahot abban, hogy bármilyen eszközzel is, de mentse meg a rezsimet, és aztán, látva, hogy képtelen erre, összezavarodtak. Maga az iráni amerikai nagykövet, Bill Sullivan is úgy hitte, a sah vezetése ki fog tartani, és mire megváltoztatta az álláspontját 1978. november 9-én, már alig lehetett tenni valamit. Az 1978-as küzdelmek közben nem volt egyértelmű stratégia arra, hogy találkozzanak a különféle ellenálló csoportokkal, részben azért sem, mert félő volt, hogy ez is gyengítené a sah uralmát. Végül azonban az látszik a hírszerzési kudarc fő okának, hogy az USA vezetése túl nagy jelentőséget tulajdonított a sah figurájának, és túl kicsit magának az iráni népnek. Vagyis miután a rezsim repedései megmutatkoztak, a döntéshozók Washingtonban nem tudták figyelembe venni azokat, mivel már nem maradt más lehetőségük, mint a sah támogatása.
Ironikus módon a sah némiképp idegesen reagált Jimmy Carter megválasztására is. Fő aggodalmát - úgy tűnt - az okozta, hogy Carter kijelentette, elnöki programjának egyik főelve az emberi jogok támogatása lesz. A sah nyilvánvalóan aggódott, hogy a közvéleményre érzékeny Carter esetleg zsarnoknak tartja őt. Nem kellett volna emiatt nyugtalankodnia. 1978 szilveszterekor, mindössze egy héttel azelőtt, hogy egy erőszakos összecsapás-sorozat kirobbantotta a forradalmat, Carter elnök Teheránba látogatott, és megerősítette a sahot, hogy Amerika határozott meggyőződése továbbra is az, hogy Irán a „stabilitás szigete a világ egyik leginstabilabb régiójában”. Miközben Carternek bizonyára megvoltak az indokai, hogy támogassa a sahot, vagy legalábbis nem volt más választása abban a stratégiai szövetségi együttműködésben, amit a hidegháború kényszere alatt alakítottak ki, ez az átlátszó képmutatás nem maradt észrevétlen az iráni tömegek előtt. Az amerikai elnök ezután az iráni sah közeli barátjaként lett elkönyvelve, és a felháborodott tüntetők hamarosan Carter nevét is emlegetni kezdték a sahé mellett. 
Az irániak állításaival szemben úgy tűnt, mégis van némi összefonódás a két ország között. A sah például nagy mennyiségben vásárolt amerikai katonai felszerelést a Nixon- és a Ford-kabinettől, amiből maradt még hátra leszállítandó rész. Ráadásul Iránnak több milliárd dollárja volt letétben, amerikai bankokban, amelyre a forradalmi kormánynak feltétlenül szüksége volt ahhoz, hogy fennmaradjon. 1979 őszén Homeini még nem tudta megszilárdítani a hatalmát, az országot pedig Mehdi Bazargan miniszterelnök relatíve „mérsékelt” vezetése kezdte több-kevesebb sikerrel irányítani. Júniusban az irániak elfogadták Bruce Laingen kinevezését az amerikai nagykövetség chargé d’affaires-jévé, és úgy tűnt, hogy a két ország visszatért kapcsolatuk normalizálásának útjára.
Iránt elhagyva a sah hónapokig nemzetközi menekültként élt, egészen addig, míg Carter elnököt rá nem vették, hogy humanitárius okokból fogadja be az eltávolított vezetőt, hiszen felfedezték, hogy nyirokrákja van, és sürgős orvosi ellátásra szorul. Bár befogadta a sahot, Carter tudta, hogy ezzel kockázatot vállal.  Homeini visszatérésre szólította fel az egykori uralkodót, hogy az nézzen szembe az elkövetett bűneivel, Carter pedig a megtorlások miatt aggódott. Egy reggeli megbeszélésen a Fehér Házban, a stábja előtt megismételte félelmeit, miközben azt kérdezte tőlük, „milyen akciótervet javasolnak arra az esetre, ha az amerikaiakat üldözni vagy gyilkolni kezdik?” Senkinek nem volt válasza.
A sah Amerikába érkezésének híre azonnal felkorbácsolta az iráni nép haragját és paranoiáját, hiszen attól tartottak, hogy az Egyesült Államok az uralkodó hatalmának visszaállításán dolgozik. Az iráni lapok hónapokig közöltek kitalált történeteket arról, hogy minden akadály mögött, ami az ország útjába gördült, az amerikai kormányzat áll. Homeini, miközben hatalma megszilárdításának útját kereste, olajat öntött a tűzre, amikor arra szólította fel a diákokat, hogy intézzenek szélesebb támadást Amerika ellen, remélve, hogy ezzel a nyomásgyakorlással rávehető az USA a sah kiadására. Sejthető volt, hogy az irániak a legkézenfekvőbb célpontra vetik majd a tekintetüket: a teheráni nagykövetségre.
1979. november 4-ének reggele épp úgy indult, mint bármelyik korábbi, és az amerikaiaknak, akik aznap munkába indultak, nem is volt okuk arra gyanakodni, hogy a nagykövetség egy masszív támadás célkeresztjébe került. Bruce Lanigen levezényelt egy reggeli értekezletet a részlegvezetőkkel, ami után Vic Tomseth és Mike Howland társaságában az iráni külügyminisztériumba ment, hogy az országban állomásozó amerikai katonai személyek diplomáciai védettségéről tárgyaljon. 
Az egyik első ember, aki látta, ahogy a fegyveresek behatolnak a létesítménybe, John Graves volt, a közügyekért felelős beosztott. Graves már több mint egy éve Iránban tartózkodott, és a Valentin-napi támadást is átélte. A sajtóiroda közvetlenül a garázsépület előtt, a főkapu mellett helyezkedett el. Valaki elvágta a kapura fűzött láncot, majd egy nagy csoport tüntető rontott be. A többségük nő volt, akik olyan transzparenseket tartottak, mint hogy „NE FÉLJETEK” vagy „MI CSAK BE AKARUNK JÖNNI”. A nők túlsúlya az első hullámban egyébként tervezett volt, mivel a fegyveresek azt gondolták, hogy a tengerészgyalogosok nem nyitnak majd azonnal tüzet a nőkre. Graves az ablakból figyelte, hogy az egyik fegyveres odalép egy iráni rendőrhöz, akinek a nagykövetséget kellett volna védenie, majd a két férfi megölelte egymást. Graves nem lepődött meg rajta.
Miközben a támadók szétszóródtak a létesítmény területén, a nagykövetségi dolgozók többsége lassan eszmélt csak. A demonstrációk, melyeken a tömeg azt skandálta, hogy „Halál Amerikára” és „Le a sahhal”, olyannyira mindennaposakká váltak, hogy az odabent dolgozó amerikaiak egyszerű háttérzajként kezelték a kiabálásokat. Hogy tovább bonyolítsák a helyzetet, a fegyveresek a Nemzeti Diáknapot választották támadásuk időpontjául, egy olyan évfordulót, amely egy diákcsoport legyilkolásáról emlékezett meg, amit a sah katonái követtek el tavaly a Teheráni Egyetemen. A megmozduláson több millió diák vett részt, így a támadás kitervelői álcaként használhatták a tömeget az akciójukhoz.

A Kiadó engedélyével!