Főkép

Mindig szeretek újabb és újabb együtteseket felfedezni, akik érdekes és izgalmas dalokkal nyűgöznek le – nem feltétlenül kell sok hozzá, ha már akad egy jellegzetes hang, néhány gitár és igazán mélyről jövő érzelmek, engem megnyertek. Azt hiszem épp a 2011-es Grammy-átadót néztem, amikor egy (mint azóta kiderült, nem is olyan) friss bandára találtam, akik személyes kedvencem, Bob Dylan mellett énekeltek, s gyakorlatilag egy csapásra beleszerettem a dalaikba. Ők voltak a Mumford & Sons, akik igazi folk rockot játszanak, vegyítve egy kevés bluegrass-szel és sok indie-vel, mindezt olyan kiváló hangzással és szövegekkel, hogy nem lehet eleget hallgatni az albumukat.
 
A 2007-ben alakult együttes először egy EP-vel mutatkozott be a nagyközönségnek, majd 2009-ben elkészült az első stúdióalbum is, melyet a különböző kompromisszumok elkerülésének érdekében gyakorlatilag önmaguk finanszíroztak. A végeredményt hallgatva talán így jártunk a legjobban, hiszen egy igazán hangulatos korong született, mely úgy nyúl vissza az amerikai folkzene gyökereihez, hogy közben maguk az előadók angolok. Már a nyitány, a „Sigh No More” is előrevetíti a hangvételt és a stílust: Marcus Mumford hangja egyedül vezeti fel a lemezt, majd mellette lassan erőre kapnak a hangszerek is, hogy egyre nagyobb hatást adjanak a soroknak, míg végül az utolsó refrénben már együtt hallatszik a bendzsótól a dobig minden.
 

Valójában azonban csak a „The Cave” gitárjával kezdődik el a tiszta Mumford & Sons vallomás, ahol az emberi jóságról és természetről mesélnek nekünk egészen őszintén és érzelmekben gazdag módon. Még ha a szöveget nem is értjük (pedig azt is érdemes megfejteni), érezzük Marcus hangjában, hogy itt valami komolyról akar regélni, amihez a kicsit vidámabb, ám kifejezetten fülbemászó dallam valamelyest talán ellenpontként is szolgál, így lesz a kedvenc dalom a lemezről. A „Winter Winds” már a szeles London képét vetíti elénk, az örök téma, a szerelem segítségével. Ennek megfelelően kissé elcsépeltnek is hathatna, de a folk ritmusoknak és az ügyes hangszerelésnek köszönhetően lényegesen többnek érezzük.
 
A „Roll Away Your Stone” egyszerűbbnek tűnik a dallam alapján, mint amit a szöveg indokolna, de a következő szám, a „White Blank Page” már a hangulatában is megkapja az elvárt mélységet. Ezúttal is Marcus hangja van középpontban, egészen szívszorító szerelmi vallomást tár fel, mint ahogyan az „I Gave You All” is, de már olyan elemi erejű refrénnel, hogy minden hallgatáskor kedvem lenne vele együtt üvölteni. A sorban következő dal talán a legtöbbet játszott nóta, nem véletlenül, az egyik legjobb az albumról. A „Little Lion Man” ugyanis egyesíti mindazt, amiért én szeretem a folk rockot: akadnak benne indie- és bluegrass-jegyek, hangulatában egyszerre játékos és könnyed, nem hiányozhat a gitárok erős jelenléte – amit kitűnően egészít ki a dob és a bendzsó –, ám mégis az ének határozza meg a hangzásvilágot, a szöveg és az énekes hangja egymásra talál – az ilyenekből születnek a nagy slágerek.
 
A „Timshel” újra a lírai vonalat erősíti. A szám címét egy héber kifejezésről kapta, de erősen utal John Steinbeck Édentől keletre című művére is – a szerző értelmezésében az embernek adatott választási lehetőséget szimbolizálja. Mumfordék sem térnek el ettől, mondanivalójában talán a legmélyebb dalról van szó, amit a hangszerelés csak még jobban felfokoz. A „Thistle & Weeds” is folytatja ezt az érzésvilágot, szövegében és az énekben is megragad, szinte szuggesztív, ami korábban könnyedségnek tűnt volna, itt teljesen hiányzik a nótából. A refrén és a gitár finom hangjai is mind-mind hozzátesznek egy kicsit ehhez a benyomáshoz, mégis a mondatok ereje („I will hold on” sorának ismétlése sokadszorra is hidegrázós élmény) váltja ki a legnagyobb hatást.
 

Az album a folytatásra sem enged vidámabb vizekre, az „Awake My Soul” (kb. Ébredj lelkem) már címében elmeséli, hogy mire is számíthatunk. A háttérben lágyan szól a bendzsó, mintha táncra hívna – s talán így is van, de nem engem, hanem a lelkemet: feléleszteni a lagymatagságból, s megmutatni, mire is képes. Itt sem a hangszereken van a hangsúly: nem először jegyzem meg, hogy Marcus Mumford mennyire fontos része a csapatnak, hangjával képes érzelmeket közvetíteni, ami a műfajban rendkívül meghatározó. Ezek után már nem meglepetés, hogy a „Dust Bowl Dance” sem a szokott értelemben vett „tánc”, jóllehet ezúttal a gitár mellett a szintetizátor és a dob is előtérbe kerül, miközben az ének a megszokott erővel hat ránk – a ballada utolsó percéért nem tudok nem rajongani.
 
Az „After the Storm” című befejezés sem oldoz fel valami kedélyes és boldog dallammal, marad a lemez második felére jellemző költőibb, mélyebb stílus, amit ezúttal tényleg a végletekig fokoz – szövege szinte nyomasztó („You must know life to see decay” – kb. Ismerned kell az életet, hogy lásd a hanyatlást), s a hangvétel is ezt sugallja. Éles ellentétben áll az album első felének könnyedebb, főleg a szerelemre koncentráló atmoszférájával, de ez a tizenkét szám így lesz egyedülálló élmény. Hihetetlenül hangulatos folk rock, ami néha a mélybe ránt, néha jókedvre derít, de mindig ott állnak a gitárszólók mögött az érzelmek. Érdemes tehát belehallgatni a Mumford & Sons dalaiba, hátha más is kedvencre talál bennük.
 
Az együttes tagjai:
Marcus Mumford – ének, gitár, dob, mandolin
Ben Lovett – ének, harmonika, dob, gitár, billentyűs hangszerek
Winston „Country” Marshall – ének, bendzsó, slide és akusztikus gitár
Ted Dwane – ének, basszusgitár, gitár, dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Sigh No More
2. The Cave
3. Winter Winds
4. Roll Away Your Stone
5. White Blank Page
6. I Gave You All
7. Little Lion Man
8. Timshel
9. Thistle & Weeds
10. Awake My Soul
11. Dust Bowl Dance
12. After the Storm
 
Diszkográfia:
Sigh No More (2009)
Live from Shepherd`s Bush Empire (2011) – koncert
Babel (2012)