FőképFülszöveg:
Kedves Olvasó! Kedves Vonnegut-rajongó!
A kötet, melyet kezében tart, a legelső hiteles Vonnegut-életrajz. Egy íróé, aki tíz- és tízmilliók világképét formálta a sajátjára.
Ma már vitathatatlan, hogy Kurt Vonnegut az előző évszázad egyik legnépszerűbb és leghatásosabb gondolkodója. Posztumusz novelláinak köszönhetően szektája híveinek száma továbbra is gyarapszik.
Furcsa fickó volt. Világszerte számos barátjával tartotta a kapcsolatot, népes család vette körül, mégis magányosnak érezte magát. Ez az egész földkerekségen ünnepelt és keresett szerző úgy vélte, munkásságát nem sokra tartják. Harcos humanista létére éppen az emberiséget ítélte bolygónk legveszedelmesebb ellenségének.
Ki volt ő, milyen volt valójában? Charles J. Shields, maga is bigott Vonnegut-rajongó, ennek járt utána. Öt éven át kutakodott. Végül elkészült a mű. A 2007-ben elhunyt Vonnegut lép elénk lapjairól. Elevenen, frissen, biztatóan. Újra nekünk és velünk beszél, akár egy régi cimbora.
Szeretjük a könyveit. Szeretni fogjuk a róla szólót is.

Részlet a könyvből: 
ALIG EGY HÓNAPPAL anyja halála után, 1944. június 15-én Vonnegut beült egy dzsipbe, és egy felvonulási menetben autózott Indianapolisban a Monument Circle-ön. A normandiai invázióra kilenc nappal korábban került sor. Mivel tudta, hogy hamarosan behajózzák őket, úgy döntött: megkéri Jane kezét. Az anyja halála miatt érzett gyász tükröződött abban, hogy kétségbeesetten igent akart kicsikarni a lányból. Ingét feltépve feltárta a mellkasát.Nyakán láncról egy véres zápfog lógott, amit a fogorvosa vett ki. „Ennyire szeretlek!”, próbálta érthetetlenül kifejezni a kapcsolatot áldozat, fájdalom és szerelem között. A családi mítosz egy másik verziója szerint hirtelen fél térdre ereszkedett Jane-ék nappalijában az elképedt apa szeme láttára. Jane azonban nem mondott igent, és semmi jelét nem adta, hogy valaha is fog. Elmúlt a nyár, és nem jutottak egyről a kettőre. Jane elutazott Washington D.C.-be, ahol elemzőként kezdett dolgozni a Stratégiai Szolgáltatások Irodájának (OSS) kémelhárítási osztályán, ami a Központi Hírszerzési Iroda (CIA) elődje volt a 25. utca és az E utca sarkán. Közben Kurt hadosztálya egész szeptemberben a tengeren túli bevetésre készült – hatalmas feladat ez tizenötezer katonának és a felszerelésüknek –, hogy felváltsák a 2. hadosztályt Belgiumban a fronton.
NEW YORKBAN A HADOSZTÁLYT a Queen Elizabeth várta, a valaha épített legnagyobb utasszállító hajó, a háborúnak megfelelően szürkére festve. Az acéltest háromszáz méter hosszú volt, „hatalmas, széles bejárattal, ami úgy nézett ki, akár egy fal – mondta az egyik katona döbbenten –, és mi bementünk oda”. Vonnegut megtudta, hogy ironikus módon a nászutas lakosztályt kapta a felső fedélzeten, ami levegősebb és tágasabb volt a lenti fedélzeteknél. Október 17-én reggel a Queen elindult a Hudsonön.A fedélzeti korlátoknál több ezren tolongtak, még a kötélzetre is felmásztak, hogy elköszönjenek a Szabadság-szobortól. A keleti parton portyázó német tengeralattjárók miatt egy kormányozható felderítő léghajó követte őket két napig, ki a tengerre, majd magukra maradtak. A Szürke Szellem, ahogy elnevezték, imponáló 30 csomós (55 km/óra) sebességgel haladt. Az angliai Cheltenhamben, ahová a százhatosok két héttel később megérkeztek, folytatódott a monoton, rutinszerű tábori élet. November végén kissé felélénkítette a dolgokat a parancs, hogy vegyenek részt az ellenségről szóló tájékoztatókon, ahol információt kaptak az egyenruhajelzésekről, könnyűfegyverekről és a nyelvről. Mint a helyiekkel való találkozásra készülő utazók, Vonnegut és társai ott ültek és német kifejezéseket ismételgettek, amelyek zömére Kurt emlékezett a Shortridge Középiskolából, ahol két évig tanult németet. A rajában egy ember értett még annyit németül, Robert Kelton, akit másodévesen soroztak be az Illinois-i Egyetemről, Urbana-Champaignban. Végül mindenki kapott egy köteg meleg ruhát: hosszú alsót, hosszú gyapjúzoknit, hócipőt, gyapjúpulóvert és kötött sapkát. Azt pletykálták, hogy a hadosztályt az Ardennekbe vezénylik, ahol hideg van és hó. A jó hír, hogy abban a szektorban hónapok óta csend volt. Amikor Vonnegut a 423. ezreddel átkelt a La Manche csatornán december 6-án, majd hajnalban a partra gázolt Le Havre-nál, eleredt az eső. Néhányan nevettek, és a „napos Franciaország”-ról viccelődtek. A városban Kurt először látta harc nyomait: bombakrátereket, kiégett épületeket, égre meredő német légelhárító ágyúkat. Egy közeli szántóföldön egy lezuhant szövetséges bombázó roncsai hevertek. Vonnegut felkapaszkodott egy csapatszállító teherautóra, és keresett egy helyet bent. Ahogy a térde között szorongatott puskával figyelte a platóra felkecmergő katonák arcát, büszkeség töltötte el. Olyan döntést hozott, amely igazi elkötelezettségről és felelősségről tanúskodott. Bernard egyszer „baleset”-nek nevezte őt, és sajnos újabb kudarcai ezt megerősíteni látszottak. Amit azonban most csinál, az tiszteletet követel. Bizonyítja,hogy ő értékes ember, és „semmiképp nem érheti szemrehányás”. A sáros teherautók végül megteltek emberszállítmánnyal, és csatlakoztak a Dieppe felé tartó, imbolygó konvojhoz. A táj eleinte Indianára emlékeztető lapos vidék volt. A fák már lehullatták a levelüket, füst kanyargott a parasztházak kéményeiből. Az egy hét folyamán azonban, ahogy a teherautók mind magasabbra hágtak, keresztül Belgium és Luxemburg keleti részének hegyein, az út hófödte örökzöldek erdejében futott, és a lehelet meglátszott a levegőben. Mintha az útból buldózerrel széttolt közlekedési dugó lenne, az árkokban százával hevertek a golyó lyuggatta, kiégett német tankok és teherautók. Az utazás St.Vith belga faluban ért véget, az utolsó táborban a front előtt. A 106. hadosztály azért jött, hogy leváltsa a 2. hadosztályt, annak minden emberét és fegyverét – minden egyes állást negyven kilométeren át a Siegfried-vonal mentén, amelyet előző augusztusban foglaltak vissza a németektől. Leugorva a platóról, Vonnegut kiáltásokat hallott – „Megbánjátok még!” és „Sok szerencsét, seggfejek!” –, ahogy a hadviselt katonák kajánul nézték tapasztalatlan utódaik tiszta egyenruháját és borotvált arcát. Két nap előkészület után a százhatosok elkezdték a majd’ húsz kilométeres menetelést keletnek, Németország Eifel néven ismert, hegyes nyugati részére, ami a francia, belga és luxemburgi határon húzódó Ardennek része. Vonnegut ezrede, a 423-as, a 422-essel együtt a fenyő borította Schnee Eifel (Hóhegy) tetején foglalta el állását, az egész amerikai front legvédtelenebb pontján. Alattuk völgy terült el,melyet szemközt hegyek szegélyeztek. Egyik éjjel feljött a hold, és a keleti lejtőn túl, ahol a németek várakoztak, a hóval borított völgy valósággal ragyogott.Az újonnan érkezett amerikaiak valahonnét onnét csajkák csörgését és gépek nyikorgását hallották.
1944. DECEMBER 16-ÁN hajnali fél hatkor az eget vörös, zöld, borostyán és fehér fények világították meg, ahogy a német rakéták fülsüketítő sivítással húztak el a fák fölött, hogy lerombolják St. Vithet. A távíró nem működött, a rádiófrekvenciákat zavarták. A harmincöt centis német vasúti ágyúk lövedékeinek heves becsapódásától rengett a föld, ahogy tüzérségi össztűz zúdult a híradós századokra, parancsnoki állásokra, útkereszteződésekre és tüzérségi ütegekre – azaz a hadosztály létfontosságú pontjaira. Ez volt az „Őszi köd” hadművelet, Hitler utolsó próbálkozása, hogy kijusson a száznyolcvan kilométerre fekvő tengerhez. Kétszázezer német katona – kiváló, kipróbált gyalogság – nyomult előre hatszáz gondosan álcázott Párduc és Tigris tank támogatásával, hogy lyukat üssön a nyolcvanezres amerikai vonalon. És ahogy Hitler tábornokai a felderítők révén tudták, az amerikai védelem leggyengébb pontja ott volt, ahol a tapasztalatlan 423-as és 422-es gyalogezred állomásozott, mivel a százhatos úgy vette át a második hadosztály helyét, hogy egyetlen stratégiai változtatást sem hajtott végre. (Később, ahogy a német offenzíva keletről nyugat felé haladt, létrejött egy csomópont, amelynek megszerzését és megtartását mindkét fél sorsdöntőnek érezte. Az ardenneki csata angol nyelvterületen a Battle of the Bulge nevet kapta, ami magyarul annyit tesz: harc a kiszögellésért.*) Reggel kilenckor megkezdődött a második német tüzérségi pergőtűz – egy amerikai katona szerint „hihetetlen nagyságrendű” –, és próbálta a két ezredet beledöngölni a földbe. A következő három napban a német parancsnokság könyörtelenül lövette a 423-as és a 422-es ezredet, miközben lassan bekerítették őket, délről a Prüm-folyosón át megkerülve a Schnee Eifelt, majd összekapcsolódva azokkal az egységekkel, amelyek az Andler–Schönberg úton érkeztek Schönbergbe. Teljesen be akarták keríteni az amerikaiakat, elvágni őket a többiektől, ezzel óriási rést nyitni a szövetségesek offenzívájában. 19-én Vonnegut ezredparancsnoka, C. C. Cavender ezredes utasította Boyle őrmester felderítőraját, hogy jelentsenek a jobbszárnyról. Boyle, Vonnegut, Bob Kelton, Richard Davies, Bernie O’Hare és Bill Sieber elindult, és hamarosan találkozott néhány közeledő ellenséges hadoszloppal. Továbbmenve egy fenyőligetbe értek, amely egy szántóföld szélén hirtelen véget ért. Minden oldalról kézifegyverek ropogása-köpködése hallatszott, akár a bádogserpenyőbe szóródó rizs hangja. Sieber jelezte, hogy elsőnek ő lép ki a fák biztonságos vonala mögül. Pár métert tett meg, balra nézett, jobbra nézett, majd az egyik gerincen puska dörrent, és ő elesett. Kábán felkönyökölt. „Orvost, eltaláltak.” A raj azt fontolgatta, hogy egyikük kirohan, elkapja Sieber lábát, és visszahúzza, a többiek meg fedezik. Hirtelen azonban akna robbant alig tíz méterre tőlük.Mielőtt az ellenség pontosíthatott volna, visszarohantak az erdőbe, amerről jöttek, lábuk alatt úgy fröcsögött a hó, mint a tajtékzó hullámverés. A főhadiszállásra érve Kelton orvost kért. Cavender ezredes megtagadta a kérést; az ezred kapituláció előtt áll, mondta, nem akarja, hogy az emberek szétszóródjanak. Meghallva, hogy Siebert ott hagyják,Vonnegut megértette, hogy ő nem hős felderítő, aki nagyszerű dolgot művel, hanem az események felszínén lebegő hordalék. Évekkel később így emlékezett tehetetlen dühére: „Mi olyan okosak vagyunk, kimegyünk oda, ahol még nem jártak igazi katonák, és kiderítjük, mi van ott! Pedig nem volt más célunk, mint hogy aknára lépjünk, vagy magunkra vonjuk a tüzet. Senki nem tudja, mi van ott kint, mi meg olyan kibaszott okosak vagyunk, hogy majd mi kiderítjük!” Talált egy gödröt, lefeküdt és várt.Mellette tucatnyian estek össze a kimerültségtől. Pár tárnyi lőszerük volt csak fejenként; valaki javasolta, hogy készítsék elő a bajonettet, és készüljenek a legrosszabbra. Különös érzés vett erőt rajta, mintha az egész zűrzavar elmúlni készülne. Hogy akármi történt is, mindjárt vége. „Egész kellemes volt ott pár percig.” A környező erdőből német kiejtésű, megafonnal felerősített hang visszhangzott a késő délutáni félhomályban. „Látjuk mindannyiukat. Adják meg magukat.” Amikor senki nem állt fel feltartott kézzel, a német félhernyótalpas harckocsik leengedték a légelhárító ágyúikat, és belőttek az ágak közé Vonnegut és társai feje felett. Srapnel záporozott szanaszét. Sebesültek sikoltottak. „Kifelé!”, parancsolta a hang. Vonnegut felállt, és gyorsan szétszerelte a fegyverét, fagyott ujjakkal babrált a záváron, ravaszon és táron, a darabokat egymás után a földre ejtve.Majd megragadta a tust, és elhajította a fegyvert olyan messze, amilyen messze csak bírta. Egy patakba esett.O’Hare a noteszében lapozva kiáltotta a közeledő németeknek: „Nein Scheissen!” Azt hitte, azt jelenti: „Ne lőjenek!” Azok csak röhögtek, köztük egy tizenöt évesnek látszó fiú géppisztollyal a kezében. O’Hare ugyanis valójában azt mondta: „Ne szarjanak!” Vonnegut a sisakja tetejére tette a kezét, és várt.
TÖBB TÍZEZER AMERIKAI FOGOLY menetelt kelet felé kettesével-hármasával, sok kilométer hosszú sötétzöld folyóként, melynek folyását német őrök terelték a havon. A nap szinte pontosan Vonnegut fogságba esésének pillanatában ment le, és ahogy meneteltek, teljesen besötétedett. Pár óra elteltével az őrök jelezték, hogy feküdjenek le a nyílt mezőn, amin éppen átkeltek. Vonnegut a felderítőtársaihoz bújva aludt, egymás hátának simultak, és félóránként megfordultak. Hajnalban folytatódott a menetelés. A következő két napot végigbotladozta, ahogy a „szupermenek hajtottak bennünket”, írta később, majd december 21-én, csütörtök reggel a menetoszlop megérkezett egy vasúti mellékvágányhoz a németországi Gerolsteinben, Prümtől keletre és Koblenztől nyugatra. A vágányon tehervagonok álltak. Az őrök kitárták a vagonok ajtaját, és megparancsolták nekik, hogy szálljanak be. Bent Vonnegut orrát friss tehéntrágya szaga csapta meg. A fegyverük tusát ösztökének használva, a német őrök körülbelül hatvan rabot zsúfoltak be, majd rájuk zárták az ajtót. Állni és guggolni még volt hely, de „szó szerint nem tudtunk soha egyszerre mind lefeküdni”, mesélte az egyik hadifogoly. A lécek közti réseken kívül levegő és fény csak a négy sarokban elhelyezett rácsos szellőzőnyíláson hatolt be.Majdnem két napba telt, mire a sok ezer embert bezsúfolták a több tucat vagonba; a vonat csak napszállta után húzott ki az állomásról. Tizennyolc órával később, 23-án reggel a hadifoglyok a réseken át megpillantották a Rajna folyót Koblenznél. Késő délután a vonat lassított, ahogy berobogott egy LIMBURG nevű teherpályaudvarra. Hallották, hogy a mozdonyt lekapcsolják, amiből arra következtettek, hogy elérték a fogolytábort. Aztán a mozdony elzötyögött, ők meg ott maradtak. Pár óra elteltével az égből vörös jelzőrakéták hullottak, és a légvédelmi szirénák jajongása közepette is hallatszott a közeledő repülőgépek moraja. Alacsonyan repülő brit moszkitó bombázók csaptak le a könnyű prédára, mivel azt hitték, a vonat német ellátmányt szállít. Kiáltások harsantak: „Maradjatok a kocsiban! Biztonságosabb a kocsiban!”, de mivel az őrök kiengedték őket, több százan kiugrottak, és megpróbáltak elfutni. Akik egyből elindultak, robbanások függönyében tűntek el. Mások fedezéket kerestek, vagy egy szögesdrót kerítés felé támolyogtak, ahol betonmenedék állt. Egyetlen vagont ért közvetlen bombatalálat, hatvanhárman haltak meg benne. A bombázók elsüvítettek. Tucatjával hevertek halottak a bombakráterekben, néhányan még szorongatták a korábban kiosztott kenyérfejadagjukat. Vonneguték a vagonban hallották, valaki azért könyörög, hogy lőjék le. A vonat nem indult tovább karácsonyeste, mert a síneket javították, és másik mozdonyt kellett keríteni. Este a hadifoglyok karácsonyi dalokat énekeltek, pár vagon belsejében halvány fény derengett: a koszos zubbonyok zsebében találtak egy-két gyertyacsonkot. Valamikor karácsony másnapján indult tovább a szerelvény. Elértek egy Bad Orb nevű hadifogolytáborba, de mint egy pestises hajót, továbbküldték őket, mert a tábor már így is kapacitása felett üzemelt. A rabok egy újabb napot töltöttek a dülöngélő vagonokban, mire megérkeztek a Stalag IV-B táborba Mühlbergben, ahol az őrök leszállították őket. Ahelyett hogy bementek volna a főkapun, mindenkit egy fenyőligetbe tereltek, és rájuk parancsoltak, hogy feküdjenek le a hóba. Éjszaka néhányan halálra fagytak. Másnap Vonnegut a tábor nyugati kerítésénél állt, topogva próbálta megelőzni, hogy lefagyjanak a lábujjai, miközben órákig várt, hogy sorra kerüljön. A főkapunál az angol légierő bombázókülönítményéhez tartozó ausztrál Geoff Taylor figyelte, ahogy „az egyik amerikai gyaloghadosztály – a százhatos – nagy része bebotladozik a fogolytáborba”.
Még sosem láttál ennyire elcsigázott embereket. A dizentériától sújtott, fagytól meggörnyedt, éhező, koszos, borotválatlan férfiak a kimerültségtől tántorogva, hosszú sorban, vég nélkül áramlanak a táborba. Az amerikaiak hátborzongató emberparódiák: úgy kapták el őket, hogy azt se tudták, mi történik, több száz mérföldet meneteltek Németország belsejébe, átléptek bajtársaik felett, akik lerogytak a hóba meghalni, napokig zötyögtek marhaszállító teherautókban és marhavagonokban, amiket szövetséges gépek bombáztak. Néha az egyik nekitántorodik a másiknak, és mindketten erőtlenül felhördülnek. Túl sokkosak és kábák, hogy többre is fussa. A fagyos levegőt megtölti a köhögésük. Sokuk soha többé nem fog járni. Ez az út vége. A kerítésen kívül, a Kommandantur irodája mellett a sisakok és zubbonyok hegye egyre nő, eltörpülnek a mellette álló németek. A barakkunkban a zűrzavar fantasztikus csúcsokra hág. Még szerencse, hogy mi előkészítettük a priccseket, bádogpoharakat és tányérokat az újonnan érkezőknek. Különben elképzelhetetlen káosz lett volna. Az íratlan tabuk, törzsi szabályok és hagyományok gondosan kiegyensúlyozott világa még így is megbillen a több ezer embertől, akiket annyira megviseltek az átélt borzalmak, hogy sokan szinte csak kiegyenesedve botladozó állatok.
AHOGY BELÉPTEK A FŐKAPUN, sisakjukat egy halomba dobták, és átvették a levetett, fagyos ruhát a hadifoglyok vörös háromszögével, egy teherkocsi ment el mellettük, megrakva éhen halt oroszok tetemeivel. Az oroszok és németek közti gyűlölet mélyről fakadt, az oroszokat hagyták éhezni, kénytelenek voltak szeméten élni, és azon a maradékon, amit a brit és nyugat-európai foglyok nem ettek meg. A táborban töltött harmadik napján Vonnegut kapott egy postai levelezőlapot, ahogy azt a genfi egyezmény előírja. Megnyugtatta a családját, hogy átvészelte „az egész istentelen mészárlást egyetlen karcolás nélkül… Minket küldenek először haza, amikor békét kötnek, és aztán 90 napos eltávot kapunk.Nem is olyan rossz élet ez. Keressétek meg a Vöröskeresztet, hogy hogyan lehet csomagot küldeni, és küldjetek azonnal.” Cigarettát is kért, „mert itt az a pénz, jóval kényelmesebbé teszi az életet”. Pár napig cigarettát tarhálva járta a tábort,megnézte a britek kosztümös Hamupipőke-előadását („le kellett volna lépnem, amikor éjfélt ütött az óra… sajnos kibasztam a szerencsémmel”), aztán jó hírt kapott. Mivel a tábor túlzsúfolt volt, munkabrigádot állítanak öszsze, ami Drezdába megy. Egyik reggel névsorolvasás közben a németek végigmentek a sorok között, és azt mondták, „te… te… te”. A százhatosok közül százötven hadifoglyot kiválasztottak, köztük Vonnegutot, az 557. Arbeitskommandóba, amely január 12-én hagyta el a Stalag IV-B-t, ismét csak vonaton. Pár nappal előtte id. Kurt táviratot kapott a hadügyminisztériumtól, miszerint fia 1944. december 21-én bevetés közben eltűnt. „Erről ennyit”, írta Alex bácsi lesújtva Walter Vonnegut feleségének, Helennek. Kurt családja még hónapokig nem kapta meg a levelezőlapot a Stalag IV-B-ből, azt sem tudták, él-e, hal-e. Közben az Arbeitskommando maroknyi emberén kívül, akik tudták a nevét, egy volt a temérdek hadifogoly közül, akik egyik pillanatról a másikra éltek.
DREZDA VÁROSA – Szászország hercegeinek és királyainak rezidenciája a középkor óta, melynek barokk városképe olyan festőket ihletett meg, mint Canaletto, ahol Friedrich Schiller megírta az Örömódát, és amelyet Napóleon székhelyévé tett – az 1944. január 12-én vánszorogva érkező százötven hadifoglyot egy óriásplakáttal fogadta: TRINK COCA-COLA. A modern kor már rég beköszöntött a hetedik legnagyobb német városba, mely kényelmesen megbújik az Elba egyik kanyarulatában. A 20. század első fele azonban csak a patina volt a hét évszázadnyi kultúrán, amely Drezdát feljogosította az „Elba Firenzéje” címre. Drezda múltja olyan gazdag és mély volt, hogy mivel fél évezredig szolgált a művészet és technológia központjaként, múzeumai a 13. század óta folyamatosan gyűjtötték és őrizték a tudomány és bölcselet nyugati eredményeit. Akármerre néztek a hadifoglyok, a háború mintha árnyékot sem vetett volna a nagyszerű város glóriájára. Mivel lakói hitték, hogy kincsei okán Drezda sérthetetlen, ezért az az érzés uralta a várost, hogy a háború partvonalán helyezkednek el. Ezt támasztotta alá, hogy nem intéztek ellene komoly légitámadást, csupán egy-egy kisebb csapást. A karácsony előtti héten a helyi védelmi biztos az Ardennekben folyó harcról azt mondta: „Ezt a karácsonyt különösen széppé teszi majd nekünk, hogy a mieink újra támadnak.” Az ünnepet köszöntendő, a város legöregebb iskolájának híres fiúkórusa koncertezett a 18. század közepi Frauenkirche (Miasszonyunk temploma) előtt, ahol Johann Sebastian Bach valaha szólóhangversenyt adott. Az operaházban a város Hitlerjugendje kiállt a vörös függöny elé, melyen fehér körben gigantikus fekete horogkereszt díszelgett, és hazafias meg karácsonyi dalokat énekelt. Az őrök által kísért rabok úgy meneteltek a macskaköves utcákon, hogy a drezdaiak szinte tudomást sem vettek róluk. A hadifoglyok munkaosztagai már évek óta a városi forgalom részét képezték. A legtöbb reggel látni lehetett őket kis csoportokban a villamosmegállókban egy őr felügyelete alatt, aki frontszolgálatra alkalmatlan volt a kora, sebesülése vagy egyéb ok miatt. A városnak azonban nagy terhet jelentett a sok ezer német menekült, akik keletről áramlottak Drezdába Ivan Konyev frontparancsnok előrenyomuló ukrán hadserege elől. A népesség majdnem megduplázódott, hatszázezerről egymillióra nőtt. Hatezer menekült élt egy barlangszerű óvóhelyen a vasútállomás alatt, amelyet kétezer emberre terveztek. A túlnépesedést időről időre mérsékelte a drezdai zsidók menetrendszerű deportálása. A háború elején még mintegy hatezer zsidó lakosból pár száz maradt, és rájuk is a haláltábor várt még azon a tavaszon. Az 557. Arbeitskommando végül megérkezett kijelölt kvártélyába Drezda legrégibb negyedében, az Altstadtban, egy nagy köztéren, a Grosses Ostragehegén. A szállás egy nagy négyszögletes vágóhíd volt, melyet hadifogolytáborrá alakítottak úgy, hogy szögesdróttal megfejelt falat emeltek köré. Az épület eredeti céljától – állatok leölése – eltekintve Vonnegut semmi kivetnivalót nem talált ebben a „szép, új beton disznóólban”, amit felszereltek emeletes priccsekkel, asztalokkal-székekkel, de csak két kis kályhával. A latrina az udvarban volt, messzebb pedig egy nagy raktár, alatta két alagsorral, melyek természetes hűtőkamrául szolgáltak a húsnak. Összegyűltek az udvarban, hogy instrukciókkal lássa el őket egy SS kapitány, egy alacsony, középkorú férfi kis Hitler-bajusszal. A telep neve,mondta hangosan, Schlachthof-Fünf: Ötös számú vágóhíd. Értelmetlen szökéssel próbálkozni, mert a háború véget ért. Ennek ellenére a szökést megkísérlő hadifogoly még ellenséges katonának számít, le fogják lőni. A fosztogatást szintén kivégzőosztag általi halállal büntetik. Harmadszor, az őrök nem tudnak angolul. A jó napi kapcsolathoz tolmács kell, aki elég jól ismeri mindkét nyelvet ahhoz, hogy kommunikálni tudjon. A kapitány önkénteseket kért, akik tudnak annyira németül, hogy tolmácsoljanak. A tolmács néha mentesül majd a munkavégzés alól, mivel felügyelnie kell. Vonnegut és még hárman jelentkeztek, köztük Bob Kelton a felderítőrajból. Miután mindegyikükkel beszéltek, már csak ketten maradtak versenyben,Vonnegut és Kelton.Vonnegutot választották,mert neki jobban ment a nyelv – ennyi előnye származott abból, hogy a középiskolában két évig tanult németet. Munkafelügyelő lesz, aki továbbítja a parancsokat a hadifoglyoknak, és képviseli őket, ha panaszuk van. Másnap reggel valaki egy serpenyőt püfölt a vágóhíd előtt, és azt kiabálta: „Felkelni, mocskos chicagói gengszterek! Munka,munka, ti lusta gengszterek!” Az emberek – akik közül sokan a latrinán töltötték az éjszakát vérhassal – kimerülten összegyűltek az udvaron. A lármázó egy szőke, kábé tizenhét éves hitlerjugendes volt, aki egy menyéttelepen élt, de élvezettel járt be a városba mindennap, hogy náci fenevadat játsszon. Puskát is kapott, mert a nagybátyja korábban Drezda polgármestere volt. Egy ősz őrmester kísérte, akinek egyik szemét fekete tapasz takarta – a rabok elnevezték „Egylámpás Louie”-nak. „Megmutatjuk, hogyan kell dolgozni, gengszterek!”, kiabálta a tinédzser. Felalá járkált, a puska a vállán, egyik keze hátratéve, adta a kemény legényt. A hadifoglyok megvetően a „Kispöcs”nevet adták neki maguk között. Az első feladat, magyarázta türelmesen Egylámpás Louie, egy mellékutca megtisztítása, ahol egy kisebb bombázás során összeomlott egy lakóépület és egy vegyesbolt. Kettes sorban léptek ki a kapun, és egy maréknyi őr, köztük Kispöcs, odavezette őket, ahol a törmelék kisebb dombot alkotott az utca közepén. Teherautók várakoztak a közelben, hogy elszállítsák a törmeléket. Munka közben a hadifoglyok a vegyesboltból származó egy hónapos ételmaradványokat találtak, például kekszet – koszos és mocskos volt, de a hideg tartósította, és ehető maradt. A fosztogatásért kivégzés járt, de egy-egy lopott falat belefért. Másnap, és még napokig a környéken lakó nők újságpapírba csomagolt szendvicseket hagytak a hadifoglyoknak a törmeléken, úgy fél háztömbnyire. Egyik délután azonban az őrök rajtakapták és elkergették a nőket. Többet nem jöttek vissza.
A NAPI ROBOT UTÁN hazatérve a foglyok kaptak egy tál híg levest és egy szelet fekete zabkenyeret.Hetente kétszer húsdarabok úsztak a levesben, és néha sajt is járt a kenyér mellé. Azt tanácsolták nekik, hogy a kenyeret tartsák meg reggelre a pótkávé mellé. Hetente kellett volna csomagot kapniuk a Vöröskereszttől: egy kiló konzervhúst, fél kiló tejport, cukrot, aszalt szilvát, mazsolát, M&M cukorkát és szárított kekszet, ami vízben felpuffad. Teljes csomag azonban csak egyszer érkezett, aztán már csak hiányosak jöttek, rendszertelenül, és mind kevesebb étellel. Az emberek egyre inkább éheztek. Az étel, sőt már az étel szó is szent lett, tisztelet és áhítat tárgya. A rabok meséltek és álmodoztak róla, menüket állítottak össze csupa finomságból, hogy mit esznek majd, ha hazatérnek. Kedvenc téma volt a hálaadásnapi vacsora, az, ahogy anyák és nagyanyák serege bőséges ételt tesz a hálás, várakozó rokonok elé. Vonnegut csokiról álmodozott. Megesküdött, hogy ha hazatér, minden létező fajtából eszik – Almond Joy, Milky Way, PayDay, Hershey’s, Clark Bar –, és imádott arról beszélni, milyen érzés lesz teletömni a száját. Az egyik rabtársa rászólt, hogy kussoljon, és összevitatkoztak. Vonnegut bőrén fehér foltok ütköztek ki: vitaminhiány okozta ótvar. Munkavezetőként olykor közvetítenie kellett a hadifoglyok és az őrök között, de az éhségtől alig tudott gondolkodni. A fogva tartók között akadtak rendesek, akik fenn akarták tartani a békét, hogy ne haragítsák magukra a felettesüket. Egylámpás Louie főleg atyáskodó volt, a maga kis angoltudásával elcsevegett velük. De akadtak szadisták is. Kispöcs úgy kiszagolta a gyengéket, akár egy vadászgörény. Kedvenc trükkje volt, hogy ha valaki lehajolt, fegyvere tusával a lába közé csapott. Hogy tompítsa a sajgást a gyomrában, és élesítse az elméjét,Vonnegut ételért cigit cserélt, és fordítva.Mindenki ezt csinálta. Jó célpont volt Edward „Joe” Crone közlegény a New York állambeli Rochesterből, mert ő mindig elcserélte az ételadagját cigire. A többiek némi bűntudattal ugyan, de elvették a kenyerét, sajtját vagy levesét, cserébe a cigiért, ami után állandóan epekedett. Crone-ban volt valami másvilági, és minden tekintetben kifejezetten a katonás ellentéte volt. Csak rá kellett nézni a kölyökképére, amit lapátfül keretezett, és az ember tudta: sosem lenne olyan beceneve, hogy „Rocky” vagy „Brownie”, mint az Arbeitskommando két másik tagjának. Mindenkit azzal traktált, hogy ha hazatér, felszentelik episzkopális lelkésznek. A háború előtt jelentkezett a Hobart Főiskolára, és hogy bizonyítsa, milyen komolyan gondolja a lelkészi hivatást, a jelentkezési lapon felsorolta az összes dátumot, amikor ott volt az episzkopális vasárnapi iskolában – és bizony öt év alatt egyetlen alkalmat sem mulasztott. A középiskolai igazgatóhelyettese nemigen tudta, hogyan méltasson egy olyan fiatalt, aki köztudottan félénk és ügyetlen, s úgy ajánlotta a főiskola felvételi bizottságának figyelmébe, hogy a fiatalember „nagy erkölcsi bátorsággal bír”. A főiskola második évében besorozták, és Joe elszánt, de rettenetes gyalogos lett. A hosszú menetelések során a 423. ezredbeli cimborájának elege lett, hogy „mögötte kellett haladnom, mert mindent kipotyogtatott a hátizsákjából. Én szedegettem össze. Sohasem tudta rendesen összepakolni a hátizsákját.”Nem volt hajlandó elhinni, hogy az életben maradása nagyrészt attól függ, mit cipel. Vonnegut arra a következtetésre jutott, hogy „Joe nem értette a háborút, és persze nem is volt mit érteni rajta. A világ teljesen megőrült.” Ebben a megzavarodott fiatalemberben, aki egyre csak várta a magyarázatot, amely kielégítően megindokolja ezt a háborúnak nevezett káoszt, leli majd meg Vonnegut főhősét, Billy Pilgrimet Az ötös számú vágóhídhoz.
VONNEGUT SZERENCSÉJE némileg felívelt, amikor a romeltakarításnál jobb munkára jelölték ki. Azért számított jobb munkának, mert általa étel közelébe jutott. Tucatnyi hadifogollyal egy malátaszirupot gyártó üzembe kerültek, marhavagonokból rakodtak ki: a búzát zsákokba töltötték, és a zsákokat a raktárba cipelték. Az épület egyik részében tűzhelyeken pörkölték a pótkávé hozzávalóit: búzát, gyalult cukorrépát és cikóriát. Egy másik részen konyha volt, ahol bugyogó fazekakban nők malátát és árpapépet főztek, majd szűrtek le magas szénhidráttartalmú szirupnak várandósok számára. Vonnegut mindig talált ürügyet – mint a brigádból mindenki –, hogy a konyhán vágjon át. A malátakádak mellett lelassított, és ha a szakács nem figyelt oda, kanalazott egyet a forró szirupból. A nők persze tudták, mit művelnek a hadifoglyok, de „megértő emberi lények voltak”, emlékezett az egyik rab. Épp annyi időre fordítottak hátat, hogy a falánk fiatalemberek – ha gyorsan és diszkréten csinálták – lenyelhessenek egy kortyot a sötét aranyszínű csodás szirupból, ami, mondta egyikük, „melegítette a hasunkat, erőt adott, és tartotta bennünk a lelket”.
EGY NAP ARRA MENTEK vissza a vágóhídra, hogy egy idegen üdvözli őket fura angol-amerikai kiejtéssel. A Vöröskereszt képviselője, mondta, most érkezett, hogy ellenőrizze a hogylétüket. Kapnak eleget enni? Jól vannak? Az emberek természetesen elárasztották panaszokkal: kevés az étel, rongyos a ruha, alig akad tűzifa a kályhába hideg éjjeleken. A férfi aggodalommal hallgatta őket, és közölte, ne is várják a helyzet javulását, mert a szövetségesek egyre nehezebb helyzetben vannak. Az Ardennekben elszenvedett vereség csak a kezdet volt. Sajnos így igaz! Közben a németek elitosztagot szerveznek amerikai katonákból, akik az oroszok ellen harcolnak a keleti fronton. Aki jelentkezik, annak garantáltan jut minden: kap meleg egyenruhát és jó ételt, de ami a legfontosabb, visszakapja az emberi méltóságát. Csak csapjanak fel. Senki nem szólt, hát az idegen még egyszer előadta a mondókáját, ezúttal sürgetőbben, míg a foglyok hangos torokköszörüléssel és köpködéssel tudtára nem adták, hogy kezdenek dühbe gurulni. A fickó vállat vont, megígérte, hogy jelentést tesz a Vöröskeresztnek, és láthatóan gondtalanul odébbállt. Másnap aláírásra váró lapokat találtak a priccsükön. Az idegen előadását átgondolva – ami alaposan meg volt írva, még az amerikai műszleng is – Vonnegut arra jutott, hogy német színész lehetett, akit azért küldtek, hátha az éhező hadifoglyok még a Harmadik Birodalomért is hajlandók harcolni, ha az ételt jelent.
A BARAKKOKAT mindennap ki kellett takarítani, és Vonnegutra várt, hogy közölje az erre kirendelt öt rabbal, mit akarnak az őrök, bár egy hónap elteltével erre nemigen volt már szükség. Általában azzal kezdte a fordítást fapofával, hogy „Ezek a faszszopók azt akarják, hogy…” Lassan mozogtak, az éhezéstől nehézkesen felsöpörtek, letörölték az asztalokat, kitisztították a hasas tűzhelyeket, és végül kiürítették a latrina csurig telt tartályait. Sorban megcsináltak mindent, akár a kimerült automaták. Egyik délelőtt Vonnegut bosszúsan figyelte, hogy egy új őr az egyik rabot zaklatja, aki szinte ráfeküdt az asztalra, úgy törölgette, mert rosszul volt. Az őr megbökte a fegyverével, hogy gyorsabban mozogjon. A rab a hasát fogva folytatta a törölgetést. Az őrnek azonban ez sem volt elég, felemelte a fegyverét, és tusával keményen a férfi bordái közé vágott. – Mocskos disznó – mondta Vonnegut. Az őr képen ütötte a fegyverrel, és Vonnegut elájult. A hadbírósági tárgyalásra még aznap sor került. A kapitány közölte vele, hogy tolmácsként Németország becsületét sértette meg, és visszaélt a rátestált előjogokkal. Aztán jól elverték, hogy engedelmességet tanuljon. A vágóhídon lévők megdöbbentek, milyen alaposan megdolgozták. Amellett hogy az őr képen vágta, a gallérja is véres volt, mert egy ütés a füle mögött felhasította a fejbőrét. Mondta a többieknek, hogy mostantól nem művezető, és hogy egy másik rab lesz a tolmács meg az ételadag-felelős. Mostantól ő is csak egy közönséges munkaszolgálatos.
MÁSNAP REGGEL éppen kiért a névsorolvasásra, és észrevette, hogy Kispöcs oldalt áll, és őt bámulja. A „seggfej”, ahogy maguk közt emlegették, korán felkelt, és hozta a fegyverét, de ezúttal egy bajonettet is rácsatolt. Elkezdődött egy új játék, melyet Kispöcs talált ki, és amelynek csak két játékosa volt: ő és Vonnegut. „Hetekig mindennap, ahogy a munkahelyre értünk – mesélte az egyik hadifogoly –, és a többi tíz-tizenkét őr szétszóródott a százötven hadifogoly között, az a csökönyös kölyök, akit Kispöcsnek neveztünk el, rácsatolta a bajonettet a puskájára, és követte Vonnegutot egész álló nap.” Valahányszor Vonnegut megállt, lelassított vagy szusszant egyet, Kispöcs megbökte a bajonett acélhegyével, és ráhördült: „Vonnegut! Lusta vagy.Ti amerikaiak mind lusták vagytok.Nem tudjátok, mi az, hogy dolgozni. Mi, németek, erősek vagyunk!” Arra játszott, hogy kihozza Vonnegutot a béketűrésből. Ha az félreüti a bajonettet, Kispöcs máris jelentheti, hogy a rab fenyegetően viselkedett. A meccs folytatódott, és a rabok figyelték az „akarat harcát Kispöcs és Kurt között – mondta egyikük –, töprengtünk, vajon ki győz a végén”. Estelente, zárás előtt Kispöcs még egy utolsó feladatot rótt rá: ürítse ki a latrinát. „Vonnegut, tisztítsd ki das klozetot.” Néha arra kényszerítette, hogy mezítláb menjen a hóban. Ám a nyakigláb amerikai közlegény szó nélkül engedelmeskedett, sosem adott ürügyet az őrnek arra, hogy megölhesse.
A TÉLI IDŐJÁRÁS hirtelen megenyhült húshagyókedden, 1944. február 13-án, jelezve a tavasz közeledtét. A böjt kezdete előtt ezen az utolsó napon kisgyerekek könyörögtek, hogy korábban felvehessék jelmezüket a hagyományos karneválra, tinilányok siettek beszegetni ruhájukat a rokonlátogatásokra. Az Elbától északra a Sarrasani Cirkusz felállította hatalmas sátrát, telt házra számítva, mivel az ég tisztának ígérkezett. A hadifoglyok homályosan tudatában voltak az ünnepnek, de minden mintha nagyon messze történt volna. Aznap este 9:51-kor megszólaltak a légvédelmi szirénák. A húshagyókeddi ünneplésből hazafelé tartók nem szaporázták meg lépteiket. Felnézve nem láttak a sötétséget pásztázó kék-fehér fénysugarakat, és légvédelmi fegyverek sem soroztak ellenséges gépeket. Ennek oka azonban az volt, hogy a városban nem maradt sem reflektor, sem légelhárító ágyú. Ezeket szétszerelték, és teherautóval elszállították a Ruhr-vidéki ipartelepek védelmére. Tíz perccel a szirénák megszólalása után vakító fényű magnézium jelzőrakéták hullottak ejtőernyővel az égből. Egyes romantikus lelkületű németek „karácsonyfák”-nak nevezték őket. Drezda épületei, szökőkútjai, háztetői, szobrai, fái, vasútjai, az állatkert, a Sarrasani Cirkusz és maga az Elba folyó utoljára lett megvilágítva, az európai civilizáció hétszáz évének hunyorgó pillanatképeként. A nyolcszáz Avro Lancaster bombázó legénysége látta a jelzőfények által kristálytisztán megvilágított célpontot, és felkészült, hogy ledobjon a városra 1400 tonna robbanóbombát és 1180 tonna gyújtóbombát. Előbbi megsemmisíti a pályaudvart, ahol találkoznak a Németország keleti és déli részébe, Berlinbe, Prágába és Bécsbe tartó fővonalak, és tönkreteszi Drezda útjait és telefonhálózatát; utóbbi megolvasztja a gumit és a kenőanyagot a gyárak gépein, s ezzel használhatatlanná teszi őket. Ötvenöt kilométerre délnyugatra, Chemnitz fölött ugyanennyi bombázó támadott más pályaudvarokat és gyárakat, és kisebb egységek támadták Böhlent (egy kisvárost Lipcsétől délre), Nürnberget, Bonnt és Dortmundot. Ha a kulcspontokon megsemmisítik az infrastruktúrát, a Vörös Hadsereg könnyebben tud előrenyomulni keleten. Ennek ellenére az oroszok így is veszítenek majd 405 000 katonát az utolsó hatvan kilométeren Berlinig, nagyjából annyit, ahány amerikai életét vesztette az egész második világháborúban. 10:05-kor Drezda felett egy moszkitó bombázóban a célkereső vörös jelzőrakétát dobott ki, és azt rikoltotta a fejhallgatóba: „Hajrá!” Az első támadás megkezdődött.
EGYLÁMPÁS LOUIE ÉBRESZTETTE fel a foglyokat, átterelte őket az udvaron, le a raktárépület meredek lépcsőin az alsó alagsorba, tizennyolc méter mélyen. Egy német őrvezető és három közlegény sietett mögöttük, és rájuk zárta az acélajtót. Mindenkinek jutott hely a padlón a kampókon lógó fél marhák sorai között. Vonnegut fülelt, miközben „odafent óriások cserkészték a környéket. Először csak halk morajt hallottunk, akkor csupán táncot roptak az elővárosok háztetőin. Aztán dübörögve felénk lépkedtek.Végül a sarkuk épp a fejünk felett dobogott…” Minden egyes robbanástól megrázkódtak és táncoltak a marhák, a mennyezetről meszes-enyves por szitált. A bombázók legénységének még kétezer-négyszáz méteren is forró volt a helyzet. A gépek hasát több száz fokos hőség perzselte, a füst felszállt négyezer méter fölé is, a repülősökről szakadt a verejték. A lenti tűzvész hevessége forró tornádókat korbácsolt, kilométer magas örvények szippantották ki az oxigént a levegőből, hogy táplálják harsogó tűzmotorjukat. Az örvényhatás embereket, állatokat és bútorokat kapott fel az égbe, fel a városból, amely elmaradt alattuk. A Történelmi Múzeum és Fegyvergaléria igazgatója az utcán rohant, hogy megmentsen egy teherautót, amelyre százötvennégy festményt és pótolhatatlan műalkotást raktak fel; a szállítmánynak másnap kellett volna útnak indulnia, nehogy megkaparintsák az oroszok. Amikor az igazgató a múzeumhoz ért, amelyben negyvenkét kép még a falon lógott, mert túl nagy volt, hogy levegyék, az épület már lángokban állt. A föld alatt drezdaiak ezrei rettegtek attól, hogy élve eltemetődnek. Egy tizenhét éves lány, aki hálóingben kuporgott, „már nem is érezte a hideget, mert a fény kialudt, a gyerekek azonnal megint sírni kezdtek, aztán három nő sikoltozott és tombolt, mintha megőrültek volna, egy öregasszony meg a sarokban állva Istenhez imádkozott szívet tépőn”. Egy másik pincében egy tizenegy éves lány azt figyelte, ahogy apja megveti a lábát, és minden erejével támaszt egy falat, amelyik össze akart dőlni. Három órával az első támadás után megérkezett a bombázók második hulláma, miközben alant túlélők, mentőegységek és tűzoltók rohangáltak az utcákon, mivel felszínre csalta őket az a tévhit, hogy véget ért a bombázás. Ezúttal ötszáz Lancaster zúdított a városra ezer tonna robbanóanyagot. Az első bombázáshullámkor a drezdai pályaudvaron, a hatalmas, boltozatos tető alatt több ezren igyekeztek menedékhez jutni a város legnagyobb légópincéjében, most pedig még többen próbáltak benyomakodni, s a peronoktól a pince padlójáig rétegekben gyűltek a holtestek.
14-ÉN, SZERDÁN HAJNALBAN, nagyjából nyolc órával az első támadás után Vonnegut és társai felmásztak a lépcsőn mint megannyi Lázár, hogy megnézzék, mi történt. A levegőben P–51 Mustang vadászrepülők suhantak utcák és hidak felett, s megszórtak mindent, ami mozgott, újabb áldozatok holttesteivel, mint számtalan kaviccsal, növelve a már hatvanezer halott hegyét. A lépcső tetején egy fél marha torlaszolta el az útjukat, ami iderepült a raktárból, és megsült. Az emberek nekiestek és szaggatták, a szájukba és a zsebükbe tömték a húscafatokat.Egylámpás Louie rájuk parancsolt, hogy hagyják abba, de rá se hederítettek, morogva tülekedtek a hús körül. Louie kiabálva előhúzta a Luger pisztolyát, és többször a levegőbe lőtt, mire a hadifoglyok nagy nehezen elhátráltak, de még közben is rágcsáltak. A német utasította őket, hogy keressenek egy szekeret és egy ponyvát, és rejtsék el a húst.Ha ugyanis meglátják őket lopni, nagy bajba kerülnek. Kerítettek egy szekeret,megpakolták hússal, majd takarókkal és edényekkel lefedték a kincset. Parancsot kaptak, hogy mindnyájan sorakozzanak fel. Az őrök gondban voltak: mit csináljanak százötven ellenséges katonával? A raboknak lényegében nem volt személyazonosságuk. Úgyszólván a sírból keltek ki, és ha nem kerülnek elő, mindenki feltételezi, hogy hamuvá égtek. Vonnegut a többiekkel együtt várt. Fekélyes lábú, csontsovány túlélők imbolyogtak a szélben, ami hol hideg és nyers, hol meleg és vibráló volt, attól függően, hogy a hátuk mögül, a folyó felől fújt-e, vagy egy tűz irányából. Nem hallatszott más hang, csak ahogy a fagyos levegő a mocskos ruhájukat zörgette, és az égő épületek sziszegése. Ha volt is valaha olyan érzése, hogy az ardenneki csata, a fogságba esés és a raboskodás ellenére ő kivételes – a legyőzhetetlenség fiatalokra oly jellemző mítosza –, mostanra annak az érzésnek a zacca is elszivárgott, és a helyét elfoglalta a mélységes magány és a szinte kozmikus elszigeteltség. Teltek az órák 14-én délelőtt, s végre megengedték nekik, hogy pihenjenek, amikor híre jött, hogy az egész 557. Arbeitskommandót a brit dél-afrikai katonákhoz szállásolják el Gorbitz külvárosába, hat kilométernyire nyugatra. A rabok a délelőttöt azzal töltötték, hogy talicskákat és szekereket szereztek az utazáshoz. A vágóhíd kapuján elsőként kilépők álla leesett meglepetésükben. Egy gyönyörű alakú meztelen nő feküdt előttük háton, felemelt karral. Próbababa volt, ruhájának mintája ráégett gipszcombjára. A robbanóanyagok és tűzviharok vulkanikus hatása egész délelőtt bizarr képeket tárt a hadifoglyok elé, ahogy talicskáikat tolták vagy vonszolták az utcákon. Látták egy fiú tetemét, aki még kezében fogta elégett kutyájának pórázát; karneváli ruhába öltözött gyerekek testét; kocsijuk kormányánál ülő, megfeketedett sofőröket; párokat, akik szökőkútba ugrottak menedék gyanánt, de forró vizet találtak. A közvetlen találatokat kapott drezdai állatkertből kiszabadultak az állatok. A foglyok láttak egy törmelékhalmokon felkapaszkodó lámát. Egzotikus madarak tollászkodtak elgörbült vaskorlátokon, mivel nem volt fa, amire üljenek. Egy csimpánz, a gyerekek néhai kedvence, mindkét mancsától megfosztva gubbasztott magában. A menet tántorgott tovább. A szekerek vasperemű kereke nagyokat döccent a törmeléken, megcsúszott a ragacsos, olvadt aszfalton. A kerékagyra és a tengelyre bűzlő kátrány ragadt. Helyenként téglahalmok és kiégett járművek tették járhatatlanná az utat; ilyenkor a karaván visszafordult, és másik utat keresett. A hátuk mögül robbanásokat hallottak, ahogy dél körül megérkezett a bombázók harmadik hulláma: háromszáz amerikai B–17-es nyolcszáz tonna robbanóbombát dobott le a pályaudvarokra. Az utolsó kilométer sziszifuszi mászás volt egy meredek, téglával kövezett utcában. Pár lépésenként sziklával ki kellett ékelni a kerekeket, hogy a szekerek ne guruljanak vissza. Végre-valahára megérkeztek a fogolytáborba, ahol üdvözölték őket a brit dél-afrikaiak, akik három éve voltak fogságban, és mohón vágyták a híreket. Egylámpás Louie elosztotta a priccseket, két embernek egyet. Sorshúzásos alapon ment, és Vonnegut az első sorban kapott helyet két New York-i kemény fickó közelében, akik mindenki előtt világossá tették, hogy velük nem jó kukoricázni. Amikor mindenki letelepedett, az idős német őrmester hazament. Később az egyik rab azt hallotta, hogy Egylámpás Louie elvesztette a szüleit a bombázásban.
FEBRUÁR 15-ÉN, CSÜTÖRTÖK REGGEL az 557.Arbeitskommandót az őrök visszaterelték a városba, hogy kezdjék el összetakarítani a Poklot. A menetoszlop többször kénytelen volt törmelékhalom mögé bújni, ahogy egy P–51-es elhúzott felettük, és hat nehézgéppuskájából megszórta az utat, porgejzíreket verve fel. Amikor a foglyok a város széléhez értek, a dühös drezdaiak gúnyolták és megdobálták őket kővel. A vágóhídhoz érve a Hitler-bajszos kapitány új paranccsal várta a társaságot: az Arbeitskommandót tíz-tizenöt csoportra osztják. Törmeléket takarítanak; holttesteket cipelnek; kimentik a húsraktárból, amit még lehet. A fosztogatásért kivégzőosztag általi halál jár. Kispöcs alig várta, hogy elkezdjék a munkát, bajonettjét már a puskájára erősítette, és hadarta a szokásos nógatásokat. Hogy megmutassa, milyen komolyan gondolja, hepciáskodása közben jól oda-odabökött néhány embernek. Az egyik rab, látva, hogy az őrök hátat fordítanak, hirtelen kitépte a puskát Kispöcs kezéből, a fiút a falnak lökte, és a bajonett hegyét a szívének nyomta: – Húzz innen a faszba! A német kamasz a falhoz lapulva eloldalazott a sarokig, majd futásnak eredt. Soha többé nem látták.
VONNEGUT AZT A FELADATOT KAPTA, hogy a pincékben megfulladtakat keresse. A forró tornádók kiszippantották az oxigént, és a búvóhelyeket sírboltokká változtatták. A pince, mondta, „olyan volt, mint egy villamos, tele emberekkel, akik egyszerre kaptak szívszélhűdést. Csak ültek ott, és mind halott volt.” Az Arbeitskommando csapatainak át kellett haladniuk egy német katonai kordonon, hogy megkezdjék azt, amit Vonnegut „gigantikus húsvéti tojásvadászat”-nak nevezett. Voltak drezdaiak, akik nem bírtak a haragjukkal és a bánatukkal, amikor látták, hogy szomszédok és rokonok testét a bokájukra kötött kötéllel vonszolják ki sírrá lett otthonukból. Egy német tiszt elkapta az egyik amerikait, a falnak lökte, és a pisztolyát a fejéhez szorítva kiabált, amíg az őrök nagy nehezen le nem csillapították. Az utcán a tetemeket famáglyára rakták, lelocsolták mésszel, és meggyújtották. Hogy lejussanak a keskeny lépcsőkön az elárasztott pincékbe, az őrök sorba állították a rabokat, akik egyesével ereszkedtek le. „Pofonok és öblös szitkok hatására felbátorodtunk, és begázoltunk az óvóhelyre – írta Vonnegut. – Begázoltunk: ez a megfelelő kifejezés. A padlót ellepte a megrepedt csövekből kiömlő víz, emberi belsőségek és zsigerek kavarogtak ebben a nem éppen ínycsiklandó húslevesben.” Odalent a rabok igyekeztek legyűrni a hisztériát, amikor a tetemek végtagjai letörtek, vagy amikor a gázmaszk megrántásával az egész fej lejött. Teltek a hetek, és a mindent beborító bűz azt jelezte, hogy a máglyán elégetett tetemek csak a töredékét teszik ki annak, ami még lent maradt. A kapitány felsorakoztatta az Arbeitskommandót, és új parancsot adott: csak azonosítókat és értéktárgyakat szedjenek össze. Miután a rabok felhoztak mindent, amit találtak, német katonák léptek oda lángszórókkal, akik közül néhányan már szereztek tapasztalatot haláltáborokban. A halottakat tiszteletben tartó ceremóniákkal már nem vesződtek; égő petróleumsugarak változtatták a korábbi menedékeket katakombákká. 

A Kiadó engedélyével.