Főkép Több mint hat éve olvastam az írónő Kleopátra című könyvét, amelyet a megjelenések sorrendjében követett A fáraó és a Leonardo hattyúi. A könnyed, romantikus történelmi regények pozitív élményként éltek az emlékezetemben, ezért alig vártam, hogy magyarul is megjelenjen a Dracula in Love, kíváncsi voltam, Karen Essex miként formálja át a klasszikus vámpírregényt.
 
A cselekmény középpontjában Mina Murray áll, Jonathan Harker, a fiatal ügyvéd jegyese, ő az események narrátora. Első ránézésre Mina a viktoriánus kor nőideálját testesíti meg: szolid-szelíd, halk szavú, illedelmes teremtés, aki egy leányiskolában tanít; ám a finom külső mögött félelem húzódik. A lány nem véletlenül került Miss Hadley intézetébe, a kor normái szerint nagyjából ez volt az utolsó lehetősége, hogy a társadalom ne vesse ki magából, ugyanis kislánykorában láthatatlan pajtásokkal játszott, éjszaka alva járt, állítása szerint értette az állatok beszédét - mindez bőven elegendő, hogy valakit nevelés céljából gyakorlatilag agyba-főbe verjenek vagy tébolydába csukjanak. A gyermekkorban tapasztalt jelenségek megszűntek és Mina minden nap hálát ad az égnek, hogy sorsa rendeződött és Jonathan által - aki rangon alul házasodva szinte a megmentő szerepében tetszeleg - esélye nyílik a normális, rendezett családi életre. Ám reményei hamar szertefoszlanak, amikor egy éjjel idegen helyen találja magát és csak egy rejtélyes ismeretlen közbelépésének köszönheti, hogy megmenekül a nemi erőszaktól. Mina élete egyre jobban összekuszálódik, rájön, hogy az idegen férfival már gyerekkorában is találkozott, ráadásul Jonathannek szinte nyoma vész a stájerországi megbízatása során.
 
A könyv első harmadát olvasva eszembe jutott, hogy ez a regény mennyire érdekes lenne misztikus felhang nélkül is. A középpontjában maradhatott volna Mina, és az ő jellemfejlődését követhettük volna a történet végéig - ugyanis a könyv egyik szála a korszak nőképével, a nők iránti elvárásokkal foglalkozik, három nőtípuson keresztül: Mina mellett megismerjük az úttörő feministát, Kate Reedet, aki nemhogy kíséret nélkül és nadrágban jár, de újságíró és egyik kollégája a szeretője; valamint Lucy Westenrat, a gazdag örökösnőt, akit rangja és vagyona révén zsarnokoskodó édesanyja érdekházasságra akar kényszeríteni. A lány lázongó természetével szét akarja rúgni korlátait, de Kate-el ellentétben nincsenek meg hozzá az eszközei, így ki van szolgáltatva a környezetének. Egyetlen reménye a szeretője - a szerző ügyesen eljátszadozik a kérdéssel, hogy pontosan milyen szeretőről is van szó: Lucy lassan csont és bőr lesz, éjszaka kiszökik a házból, furcsa tűz ég a szemeiben, megszállottként viselkedik és furcsa zúzódások vannak a testén. Ideges zaklatottsága miatt az édesanyja felkéri az elmegyógyintézetben dolgozó Dr. Sewardot - akinek radikális nézeteket valló elmeorvos kollégáját Von Helsingernek hívják -, hogy kezelje a lányát.
 
A három barátnő élete bőven elegendő lett volna egy érdekfeszítő, elgondolkodtató regény megírására (ha valaki ismer hasonlót, tudassa velem), és a könyv feléig úgy tűnik, az írónő komolyan foglalkozik ezzel a motívummal, megbolondítva a Lucy szeretőjénél említett elemmel; nyitva hagyva a kérdést, hogy vajon tényleg van egy természetfeletti szála a regénynek, vagy csak a szereplők tudatalatti, elfojtott vágyai, félelmei vannak valóságosként ábrázolva? Ez a találgatás a cselekmény egészén végigvonul, de a kezdeti ígéretesség sajnos csúfosan elhasal. Miért kellett Essexnek belemennie ebbe a zsákutcába, és miért fordította az egészet egy banális pararománcba? Hát, a választ talán csak ő tudja.