Főkép


Fülszöveg:
Amikor 1307-ben letelik a Wittelsbach Ottóval kötött egyéves fegyverszünet, Anjou Károly elindul, hogy a jól megszervezett főpapi seregek segítségével visszafoglalja Esztergomot, Budát, majd az ország többi városát is. Csapatai élén ott küzd a rejtélyes liliomos lovag, akit a katonák szinte élő legendaként tisztelnek, a főurak azonban nem nézik jó szemmel növekvő befolyását és a királyhoz fűződő szoros kapcsolatát.
Míg Károly hatalma egyre erősödik, Ottó a Szent Koronával Erdélybe menekül, hogy a vajdától kérjen segítséget. Eközben Franciaországban Szép Fülöp katonái elfogják a templomos lovagokat, Kelemen pápa pedig bullát küld Európa uralkodóinak, melyben megparancsolja, hogy a rend tagjait minden egyes királyságban vessék tömlöcbe. Végül Károly Róbert első lovagjának, Attilának is választania kell: vagy esküszegőként marad a király mellett, vagy kegyvesztettként tér vissza nagybátyja, Bátor Vilmos dubicai birtokára, hogy egy üldözött rend tagjaként várja ki az egyre véresebbé váló történet végét.
Az utolsó vörös barát egy kegyetlen korszak háborúit, brutalitását, egy új dinasztia felemelkedését és a középkor egyik leghatalmasabb szervezetének bukását mutatja be, miközben kibontakozik előttünk a 14. század sáros, véres, levendulaillatú világa.

Részlet a regényből:
1307 tavasza
Esztergom

A várnagy minden második lépésnél felszisszent. Ruhája szakadt volt, a gyomra üres, bal karja tehetetlenül csüngött, a fején pedig már napokkal korábban le kellett volna cserélni a kötést. A szemében tompa, mégis büszke fény csillant, ahogy legyőzőire, az Anjou-párti papi sereg vezetőire tekintett. Állát felszegte, mellét kidüllesztette, és bár kívül-belül megtépázva, mégis magabiztosan lépdelt köztük.
Az egyházi méltóságok mind arra számítottak, hogy a várnagy majd letérdel valamelyikük előtt, és kivont kardjával együtt adja át nekik a várost. A férfi azonban nem állt meg egyikük előtt sem, nem hajtott térdet nekik, még csak rájuk sem nézett. A megrökönyödött érsekek és savanyú képű püspök – mindenki, aki csak egy maroknyi csapattal járult is hozzá Caroberto új seregéhez – nem értették, mi történik. Egyedül Tamás érsek tudta, kinek készül behódolni a férfi – illetve, hogy egyes-egyedül kinek hajlandó egyáltalán.
A liliomos lovagnak.
Maga sem tudta, mit érezzen, mit gondoljon vele kapcsolatban. Amióta a király maga mellé vette – mit vette, a testvérévé fogadta! –, úgy bánik vele, mintha az ország leggazdagabb, legbefolyásosabb embere lenne, holott nem más csupán, mint egy szegény lovag. S ha ez nem lenne elég, folyvást ajándékokkal halmozza el: először az a párját ritkító, ébenfekete nyereg, melyből tulajdonképpen kész lehetetlenség kiesni, és amely egy kisebb vagyonba került a kincstárnak. Majd utána az a pompás kard, amelyre egyenesen őfelsége nagyapjától, a nápolyi királytól kellett nem kevés aranyat kérni – mintha Nápolynak eddig nem került volna épp elég pénzébe Caroberto hatalmának megszilárdítása. Végül az a sisak, amely egyfajta koronaként szolgált a lovag fején, és melyet úgyszintén nem aprópénzen kovácsoltattak. Alapvetően egy hagyományos orrvédős sisak volt, no de milyen! A szegélyét körülfogó vaspánton körös-körül arany liliomok fénylettek, az orrvédő pedig nem más volt, mint egy arannyal futtatott kis kereszt függőleges szára, rajta egy apró, művészien megformált Krisztussal. A sisak két oldalán és a hátulján vállat érő sodronyvért kapcsolódott hozzá, belülről pedig puha bőrbevonat fedte, melyet posztóval béleltek ki. Más harcosoknak először fel kellett venniük a vastag, puha kapucnit, majd arra a coifot, a sodronycsuklyát, és csak afölé a sisakot – a templomos ellenben sokkal kényelmesebben és gyorsabban oldhatta meg mindezt. A sisaknak köszönhetően még váll alá érő, szinte teljesen fekete haját sem kellett levágnia, hiszen nem bajlódott vele, hogy a sok különálló réteg alá gyömöszölje – elég volt lófarokba fognia –, Tamás érseket pedig ez természetesen rettentő mód zavarta.
Ugyanakkor a lovag sem maradt adósa a fiatal királynak: rohamos tempóban tanította meg a különböző fegyvernemek használatára, a kopjatörésre, és persze a vívásra is. Ez utóbbinál az érsek csak a fejét csóválta, hisz ki látott már olyat, hogy valaki zenére, táncolva tanuljon meg vívni, mellesleg az igazinál jóval nehezebb, ólommal bélelt fakarddal? Amikor viszont Carobertónak az év végére a liliomos lovagon kívül már nem akadt igazi ellenfele, akkor magában ő is elismerően bólogatott. Amióta pedig bebizonyosodott, hogy a lovag csatában sem tétlenkedik, hanem az élen vágtatva tör az ellenre, azóta tulajdonképpen egyetlen rossz szava sem lehetett rá.
Ezúttal is jól megnézte magának: kíváncsi volt, vajon miként viselkedik majd ebben az új helyzetben, amikor váratlanul az ő érdemévé válik egy jelentős győzelem.
A várnagy megállt a fekete telivéren ülő férfi előtt, az egyházi méltóságok pedig rákvörös ábrázattal nézték, ahogy fájdalmas arckifejezéssel letérdepel előtte, lassan kihúzza hüvelyéből az utolsó összecsapás alatt kicsorbult kardját, és két kézzel átnyújtja neki.
– A kardom – szólalt meg végre – a liliomos lovagot illeti.
Attila döbbenten nézett körbe a nyeregből. Hogy ő vegye el a várnagy kardját, ő fogadja el a város feladását? Arra gondolt, helyes döntés lenne-e, ha megtenné. Aztán, amikor meglátta a rá meredő, gyilkos tekinteteket, a sok utálkozó arcot, rögtön elpárolgott minden kétsége. Hadd lássák csak ezek a csupa prémbe, bársonyba, ezüstbe és aranyba öltöztetett urak, hogy Esztergomot kinek a kezébe adják át a legyőzöttek! Leszállt hát Senecáról, kihúzta magát a férfi előtt, és ünnepélyes lassúsággal elvette tőle a fegyvert.
A másik csak ekkor emelte fel a tekintetét. Az első, amit a földön térdepelve megpillantott maga előtt, a lovag hüvelyben pihenő kardja volt. Bársonyzsineggel bandázsolt, másfél kezes markolat, egyetlen Anjou-liliommal díszített, kör alakú markolatgomb, a két szélén kiszélesedő, ezüstszín keresztvason pedig semmi más, csupán középütt egyetlen apró, egyenlő szárú kereszt.
– Ez hát az a kard – suttogta rekedten. – Erről szóltak hát a mendemondák. A Károly-párti sereg élén egy különös templárius is harcol, mondták. A liliomos lovag, akin nem fog a penge…
– Bár úgy lenne! – mosolyodott el halványan Attila, majd ép könyökénél fogva felsegítette a várnagyot. A papok továbbra is csak némán pislogtak. – A megadást tisztelettel elfogadom… De a kardod a tiéd, jó uram!
Az egyházi méltóságok felhördültek.
– Tán a várost is visszaadod nekik, és folytathatjuk a harcot? – kérdezte egy tokás úr felháborodottan. Az egyik olasz származású eminenciás volt az, akit Caroberto csak nemrég helyezett a tisztségébe, és akinek Attila még a nevét sem tudta. Nem is törődött vele különösebben, helyette leoldott egy csobolyót a nyeregkápáról, és átnyújtotta a várnagynak.
– Bor – mondta. – Igyál bátran!
A férfi a szájához emelte az edényt, és hosszan, nagyon hosszan kortyolt belőle.
– Jól van – vette el tőle szelíden a templomos. – Nehogy megártson! Megtisztelnél azzal, hogy velem tartasz a sátramba? Az embereim ellátják a sebeidet, és vacsorával is szolgálnék.
– Lovag uram! – hördült fel a győri püspök. – Elfelejted, hol vagyunk! Nem egy baráti lakomára jöttünk, hanem…
– Hanem egy várostromra, amit immár megnyertünk – csattant fel élesen Attila. – Ez az ember vitézül állta a sarat, majd volt benne elég bátorság ahhoz is, hogy közénk jöjjön, és átadja nekünk a várost. Vége tehát a vérontásnak.
– Vége? – kérdezett vissza a hájas olasz egyházfi, és a füsttől, olajtól és vértől mocskos falakra mutatott. – Odabenn még vár ránk némi feladat!
– Mégpedig?
– Példát statuálni az ellenállókon! – csatlakozott hozzá a győri püspök.
Attila nem válaszolt nekik, de szúrós tekintetével szinte keresztüldöfte őket. Karon ragadta az esztergomi várnagyot, másik kezével elkapta Seneca gyeplőjét, majd kivezette őket a papok gyűrűjéből, a számtalan sátorból álló, rögtönzött katonaváros közepére. Visszaszállt lova nyergébe, körbetekintett, és dühös, ellentmondást nem tűrő hangon kiáltotta, hogy mindenki meghallja:
– Ettől a perctől fogva Esztergom ismét Károly királyunké! – ordította, majd megismételte ugyanezt még egyszer. Ekkor már nem volt, aki ne figyelt volna oda rá. – Ez az ember, aki mindezidáig a vár parancsnoka volt, az imént átadta nekem a kardját. Tudjátok mind, ki vagyok: a Templomos Lovagrend beavatott lovagja, Jézus Krisztus szolgája, Isten akaratából Anjou Károly jobbkeze és első lovagja. Láttátok, hogy nem hátrálok meg, láttátok, hogyha kell, tétovázás nélkül rontok az ellenségre, és nem félek fegyvert rántani, ha a szükség megköveteli! Most azonban azt mondom, mára elég a vérontásból! Ott, a falak mögött magyarok, saját testvéreink várakoznak! Elég volt a testvérgyilkosságból! A várat feladták, a harc nem folytatódik! Aki egyet is megöl, megcsonkít, bántalmaz vagy megerőszakol az esztergomiak közül, annak velem kell elszámolnia! – Ennél a pontnál egy pillanatra a hájas olasz papra és a győri püspökre nézett, de mielőtt azok igazán felfoghatták volna, hogy ez a vakmerő alak őket fenyegeti, Attila folytatta. – Ma este győzelmi ünnepet ülünk, és megcsapoljuk az esztergomi pincéket! Folyjon a bor, a ser, fogyjon a sült, és szálljon az ének! Háromszoros vivát Károly királynak!
– Mit csinál ez? – fordult a győri püspök Tamás érsekhez, igyekezvén túlkiabálni a fellelkesült tömeg üdvrivalgását. – Mit képzel magáról? Megbolondult? Itt helyben karóba kellene húzni a bestét! Hőssé akar válni? Így majd szép mártír lehet!
– Eszedbe se jusson ilyesmi, püspök uram! – mondta egészen nyugodt, halk hangon az esztergomi érsek, aki valami furcsa mosollyal az arcán egyre csak a liliomos lovagot nézte. – A király testvéréről beszélsz. Megnyeri nekünk az összes csatát.
– A csatákat a mi bandériumaink nyerik meg, nem ez a felfuvalkodott bohóc! – szólt valaki, de a férfi most már oda sem figyelt, melyik egyháznagy békétlenkedik. – Károly a mi támogatásunk nélkül sosem győzte volna le Ottót!
Tamás érsek arcán kiszélesedett a mosoly, ahogy Wittelsbach Ottó neve szóba került.
– Ottó, te koronarongáló, kiátkozott király – morfondírozott félhangosan. – Vajon hol vagy most, amikor az embereidnek szükségük lenne rád?
– Azt mondják, Erdélybe menekült – szólt a győri püspök, holott az érsek nem várt választ. – Házasodni készül, hogy megerősítse a pozícióját. Kán László még mellette áll.
– Kán László miatt ne fájjon a fejetek! – vetette oda neki a férfi. – Az a vén bajor a vesztébe menekül.
– Buda még hátravan – harsant valahonnan az érsek mögül.
– Buda még várhat – bólintott amaz. – Most jobban tennétek, ha inkább az orrotok elé néznétek!
A nagyméltóságú egyházfik újfent, most már ki tudja, hányadszor, felhördültek, amint meglátták, hogy a liliomos lovag arab telivérje hátán, balján a sebesült várnaggyal, háta mögött a teljes Károly-párti sereggel megindul, hogy győztesként bevonuljon Esztergom városába.

***
Aznap éjszaka Tamás érsek a palota legpompásabb hálótermében, ingujjra vetkőzve, egy nagyszerű karosszékben ülve épp befejezte szárnyasokból álló vacsoráját, majd megízlelte a külön neki csapra vert tízéves tokajit, amikor munkára készen megjelent az ajtóban fiatal írnoka.
Jankó még férfikorba sem lépett, de gyönyörű, hajszálpontos betűinek már országos híre ment. Nemrég került az esztergomi érsek szolgálatába, aminek már csak azért is örült, mert korábbi munkaadója, egy furcsa szokásokkal bíró, hibbant bán állandóan a mórokról íratott vele légből kapott történeteket, komoly munkát nem nagyon bízott rá.
– Úgy lesz, ahogy ezidáig is diktáltam, Jankó – mondta az érsek. – Ugyanúgy, ahogy eddig minden egyes ütközet után. Emlékszel-e még?
– Emlékszem, érsek uram – rakta ki az asztalra a papirost, majd a tintát és a lúdtollat a fiú. – Nem a liliomos lovag nyerte meg nekünk a csatát, nem ő tanította meg harcolni a királyt, és egyébként sincs az udvarban semmiféle templárius.
– Úgy – bólogatott elégedetten az érsek. – Írjad hát…
Majd szépen tollba mondta neki, hogy egy évvel az Ottóval kötött békeszerződés után, néhány kisebb ütközetet és több felvidéki vár visszafoglalását követően az Anjou-párti papi seregek miképp vették be Esztergom városát, és készültek fel Buda visszaszerzésére.

A szerző engedélyével.