Főkép

A Kínában játszódó, szerelmi történetbe ágyazott (vagy inkább: annak álcázott) fejlődésregény főhősnője Kitty, a csacska, egyszerű örömöket kedvelő fiatal nő, aki ígéretes szépségnek indult és mindenki – főleg a nagyra törő anyja – azt várta tőle, hogy majd fényes házasságot köt. Ám Kitty addig húzza-halogatja a férjhez menést, hogy csúnyácska húga őt megelőzve kifog magának egy minden tekintetben megfelelő férfit – erre aztán a lány, pánikba esve, feleségül megy az első emberhez, aki megkéri a kezét. Ez a férfi Walter, a hallgatag, komor, félénk, mély érzésű, ám az érzelmeit nehezen kimutató, társaságban szerfelett esetlen bakteriológus, aki az esküvő után magával viszi feleségét Kínába, mivel az ottani kolónián van állása.

Az ifjú feleség itt az elkényeztetett gyarmatlakó hölgyek életét éli, naphosszat ráér, míg a férje dolgozik, ráadásul hamar rájön, hogy Walter temperamentuma, személyisége és viselkedése nem kedves számára, így talán nem meglepő, hogy viszonyba bonyolódik egy igen vonzó, határozott fellépésű, férfias, könnyed modorú gyarmati tisztviselővel, aki – természetesen – nős. Amikor az affér lelepleződik, Walter két lehetőséget kínál feleségének (amelyek közül az elsőt nem írom le, mert a könyvben elolvasni sokkal érdekesebb, mint az én ajánlómban), s úgy alakul, hogy Kitty kénytelen a másodikat választani, és egy kolera sújtotta vidékre utazni férjével, ahol Walter a járvány megfékezésén dolgozik, s miközben férje és ő is minden egyes nap a halállal néznek szembe, Kittynek bőven van ideje átértékelni az életét, és elgondolkodni azon, hogy mit gondol magáról és másokról, azon, hogy mi a fontos az életben, és azon, hogy hogyan volna érdemes élni.

Maugham hiteles és hihető módon ábrázolja a lelki fejlődést és azt az önismereti folyamatot, amelyen Kitty keresztülmegy. A felszínes, kissé kényes, nem túlságosan eszes lányból a történet során sem válik ugyan igazán mély érzésű, csupa „komoly” dolog iránt érdeklődő nő, ez talán kissé hihetetlen változás lenne, de a járvány sújtotta vidéken töltött idő alatt megtanulja felismerni a saját korlátait (amelyek a személyiségéből, a neveltetéséből és a korábbi környezetéből fakadnak), belátja a korábbi hibáit és tesz is azért, hogy ledöntsön néhány korlátot maga és a világ között. Ami pedig különösen érdekessé és végső soron kedvelhetővé teszi a számomra alapvetően nem túlságosan szimpatikus hősnőt, az az őszintesége. Kitty a történet során megtanul őszintének lenni magához és másokhoz, és megtanulja tekintetbe venni mind a mások, mind a saját érzéseit, s ez már csak azért is nagy érdem és nagy változás, mert fiatal lánykorában éppen ennek ellenkezőjére tanította őt mindenki.

A főszereplő fejlődéstörténete mellett a regény társadalomábrázolása is igen érdekes. Maugham nem kevés kritikus éllel ábrázolja mind azt a felszínes, könnyed és cinikus társaságot, amelyből Kitty származik, s amelyben az előmenetel, a zsíros állások és az anyagi szempontból megfelelő házasságok a legfontosabb értékek; mind pedig a kínai kolóniát, ahol ugyanezt az angol társaságot találni kicsiben és koncentráltabb formában. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a történet kezdetén Kitty részben azért vállalja, hogy hozzámegy Walterhez, mert azt gondolja, Kínában úgysem fog számítani, hogy a férje nem éppen társasági ember, s ott ő is védve lesz a társaság éles nyelvétől. Ám kiderül, hogy Walter esetlensége a kínai kolónián még nagyobb hátrány, mint Angliában, s talán ez is az oka annak, hogy a lány igen hamar kiábrándul belőle. Igen érdekes és elgondolkodtató tehát, hogy a társaságból-társadalomból úgy sem lehet szabadulni, ha az ember, mint Kitty, a világ másik felére utazik – még ennél is tovább kell menni, s a regény hősnője ezt meg is teszi. Igaz, nem önként, de ha már a világ végénél is tovább kell mennie, legalább tanul belőle, és azt hiszem, ez a lényeg.