FőképFülszöveg:
Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki - miután egy motorbalesetben teljesen lebénult - depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait...
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások - mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes...
 Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?
 
"Igazán gyönyörű könyv. Nevettünk, mosolyogtunk és sírtunk, mint a kisgyerekek - egyszerűen muszáj elolvasni!" (Closer)
 
"Varázslatos és szívszorító. Olvasás közben vízálló szempillaspirál használata ajánlott." (Marie Clarie)
 
Jojo Moyes tíz évig dolgozott az Independent újságírójaként, majd állását feladta, és főfoglalkozású író lett. A Mielőtt megismertelek megírására egy teljesen lebénult rögbijátékosról szóló hír ihlette, melyet a rádióban hallott. Az írónő kétszer is elnyerte "Az év romantikus könyve" díjat, legutóbb 2011-ben, a kiadónk gondozásában nemrégiben magyarul is megjelent Az utolsó szerelmes levél című regénnyel. Jojo Moyes Essexben él férjével és három gyermekével.

Részlet a regényből:
2009

A buszmegállótól hazáig 158 lépés az út, de ez akár 180-ra is felmehet, ha nem sietsz – például olyankor, amikor magas talpú cipő van rajtad. Vagy olyan cipő, amit a jótékonysági turkálóban vettél, és pillangók vannak az orrán, de nem igazán fogja a lábadat hátul, a sarkadnál. Mondjuk, ez megmagyarázza, hogy miért árazták le 1 font 99-re. A sarkon befordultam az utcánkba (68 lépés); innen már látni a házunkat, egy négyszobás ikerházat, amely mellett hasonló, három-négyszobás házak sorakoznak. Apa kocsija a ház előtt áll, ami azt jelenti, hogy még nem indult el a munkába.
Mögöttem a nap épp lemenőben volt a stortfoldi vár mögött, amelynek sötét árnyéka úgy kúszott le a domboldalon, mintha olvadt viasz lenne. Mintha megpróbálna utolérni és beteríteni. Gyerekkoromban gyakran játszottuk azt, hogy az utcánk az o. K. Corall, ahol a megnyúlt árnyékaink pisztolypárbajt vívnak. Egy másfajta napon elmesélhetném neked, mi minden történt velem ezen a környéken, ahol Apa megtanított pótkerék nélkül bicajozni; ahol Mrs. Doherty (akinek a fején mindig csálén állt a paróka) élt, és aki mindig velszi sütit sütött nekünk; ahol treena tizenegy éves korában bedugta a kezét egy sövénybe, és felzavart egy darázsfészket, hogy aztán ijedtünkben sikítva rohanjunk fel egészen a várig.
Az ösvényen Thomas háromkerekű biciklije feküdt az oldalára fordítva. Becsuktam a kaput magam mögött, a biciklit behúztam a verandára, és kinyitottam az ajtót. A meleg úgy lökött mellkason, mint egy kinyíló légzsák: anya irtózik a hidegtől, ezért nálunk egész évben megy a fűtés. Apa folyton kinyitja az ablakot, és panaszkodik, hogy Anya az egész családot csődbe fogja vinni. Azt mondja, a fűtésszámlánk magasabb, mint egy kis afrikai ország éves GDP-je.
– Te vagy, szívem?
– Aha! – A kabátomat a fogasra akasztottam, ahol szegénynek alaposan meg kellett küzdenie a többi kabáttal egy kis helyért.
– Melyik vagy? Lou? Treena?
– Lou!
Bekukucskáltam a nappaliba. Apa hason feküdt a kanapén, karját mélyen az ülőpárnák és a háttámla közé dugta, olyan volt, mintha a párnák egészben lenyelték volna a szerencsétlen végtagot. Thomas, az ötéves unokaöcsém mellette guggolt, és elmélyülten figyelte.
– Lego – fordította felém az erőlködéstől vörös fejét Apa. – Csak tudnám, miért kell olyan kicsire csinálniuk azokat az átkozott darabkákat! Nem láttad véletlenül ObiWan Kenobi bal karját?
– A DVD-lejátszó tetején volt. Azt hiszem, Thomas kicserélte obi karját Indiana Joneséra.
– Namármost, az teljesen nyilvánvaló, hogy Obinak semmiképpen nem lehet drapp a karja. Meg kell találnunk a feketét.
– Én nem aggódnék a helyedben. Nem úgy van, hogy Darth Vader úgyis levágja Obi karját a második részben? – Az arcomra mutattam, hogy Thomas puszit adjon. – Hol van Anya?
– Fent. És ehhez mit szólsz? Találtam egy kétfontost!
Felnéztem, és meghallottam a vasalódeszka ismerős nyikorgását. Josie Clark, az anyám, sosem tudott megmaradni a fenekén. És erre büszke is volt. Úgy hírlik, hogy egyszer, mialatt az egész család vacsorázott, ő kint állt a kerti létrán, az ablakokat mázolta, és csak azért tartott szünetet néha, hogy beintegessen a szeretteinek.
– Megtennéd, hogy mostantól te próbálod megtalálni azt a nyamvadt kis darabot? Thomas már félórája keresteti velem, és most már készülődnöm kell munkába.
– Éjszakás vagy?
– Igen. És fél hat van.
Az órára pillantottam.
– Igazából még csak fél öt.
Apa kihúzta a karját a párna alól, és az órájára nézett.
– Akkor hogyhogy ilyen korán hazajöttél?
Tétován csóváltam a fejem, mintha nem értettem volna a kérdést, és kimentem a konyhába.
Nagyapa a székén ült a konyhaablaknál, és egy sudokut tanulmányozott. A házhoz járó ápolónő azt mondta, hogy a sudoku jót tesz majd a koncentrációs képességének, segít, hogy újra képes legyen összpontosítani a figyelmét az agyvérzés után. Az a gyanúm, én voltam az egyetlen, aki észrevette, hogy Nagyapa hasra ütéses alapon írja a számokat a rubrikákba, mindig azt, ami épp eszébe jut.
– Szia, Nagyapa!
Nagyapa felnézett, és elmosolyodott.
– Kérsz egy csésze teát?
Erre csak a fejét rázta, és résnyire kinyitotta a száját.
– Inkább valami hideget?
Bólintott.
Kinyitottam a hűtőt.
– Nincs almalé. – Persze, gondoltam, az almalé túl drága. – Kérsz ribizlilét?
Nagyapa megint a fejét rázta.
– Vizet?
Erre bólintott, és amikor odaadtam neki a poharat, mormogott valamit, ami akár „köszönöm” is lehetett.
Anya jött be a konyhába, a kezében egy hatalmas kosár kimosott, precízen összehajtogatott ruhával.
– Ez a tiéd? – lóbált felém egy pár zoknit.
– Szerintem Treenáé.
– Gondoltam. Fura színe van. Biztos valahogy összemostam a Papi szilvakék pizsamájával. Korán megjöttél. Készülsz valahová?
– Nem. – Engedtem magamnak egy pohár vizet, és megittam.
– Patrick átjön majd? Idetelefonált korábban. Kikapcsoltad a mobilodat?
– Öhöm.
– Azt mondta, épp a nyaralásotokat igyekszik lefoglalni. Apád azt mondja, látott valamit erről a tévében. Hová is szeretnétek menni? Ipsosra? Vagy Kalypsosra?
– Skiathosra.
– Az az! Nagyon alaposan nézzetek utána a szállodának. A legjobb lenne interneten. Apa és Papi láttak valamit a déli híradóban. Úgy tűnik, az olcsó ajánlatok felénél a szállásokat még csak most építik, de persze ez csak akkor derül ki, amikor már ott van az ember. Papi, kérsz egy csésze teát? Lou nem kérdezte meg, hogy innál-e? – Feltette a tűzhelyre a kannát, aztán rám nézett. Talán végre feltűnt neki, hogy egy árva szót se szólok. – Jól vagy, drágám? Szörnyen sápadtnak tűnsz.
Kinyújtotta a kezét, és megtapogatta a homlokomat, mintha nem is huszonhat éves volnék, hanem sokkal fiatalabb.
– Nem hiszem, hogy elmegyünk nyaralni.
Anyának megállt a keze. A pillantása mintha röntgen lenne – gyerekkorom óta képes így nézni rám.
– Gondjaitok vannak, neked és Patnek?
– Anya, én…
– Nem szeretnék beleavatkozni. Csak már borzasztó régóta vagytok együtt. teljesen természetes, ha időnként van egy kis döccenő egy kapcsolatban. Úgy értem, az apád és én, hát mi…
– Elvesztettem a munkámat.
A hangom belehasított a csendbe. A szavaim még akkor is ott lebegtek a levegőben, amikor már elhallgattam.
– Hogy mi…?!
– Frank bezárja a kávézót. Holnaptól. – Egy kissé átnedvesedett borítékot tartottam fel. A sokkhatás miatt egész úton hazafelé ezt markolásztam. Mind a 180 lépés alatt a buszmegállótól idáig. – ideadta háromhavi béremet.

A nap ugyanúgy indult, mint a többi. Mindenki, akit csak ismerek, utálja a hétfőt, de nekem sosem volt vele semmi bajom. Szerettem korábban beérni a Vajas Buciba, begyújtani a hatalmas szamovár alatt a sarokban, behozni a tejes rekeszeket és a kenyeret a hátsó udvarról, és csevegni Frankkel, amíg nyitáshoz készülődünk.
Szerettem a kávézó áporodott, sültszalonna illatú melegét, a löketekben behatoló hűvös fuvallatot, valahányszor valaki belépett az üzletbe. Szerettem a beszélgetések halk zsongását, és amikor csend volt, Frank kis rádiójának fémes hangját, ahogy elénekelgetett magának a sarokban. A Vajas Buci nem volt valami divatos hely: a falat a várat ábrázoló látképek díszítették, az asztalokat még mindig hőálló műanyag borította, az étlap szemernyit sem változott, mióta ott dolgoztam, leszámítva néhány újdonságot a csokiszeletválasztékban, és azt, hogy a hűtött sütispult kínálata csokoládés brownie-val és muffinokkal bővült.
De a legjobban a vendégeket szerettem. Kedveltem Kevet és Angelót, a vízvezeték-szerelőket, akik majdnem minden reggel betértek, és azzal húzták Franket, hogy vajon honnan származhat a hús, amit feltálal. Kedveltem a Pitypanghölgyet, aki a bozontos, hófehér hajáról kapta a nevét, és aki hétfőtől csütörtökig mindennap egy tojást rendelt sült krumplival, aztán csak ült, és a reklámújságokat olvasta, amíg el nem kortyolt zsinórban két csésze teát. Mindig igyekeztem szóba elegyedni vele. Az volt az érzésem, rajtam kívül nincs kivel beszélgetnie egész nap.
Kedveltem a turistákat, akik útban a vár felé vagy onnan visszajövet ugrottak be. A visítozó iskolásokat, akik suli után jöttek, a törzsvendégeket a szemközti irodából, Ninát és Cherie-t, a két fodrászt, akik a Vajas Buci választékában fellelhető minden egyes dolognak fejből tudták a kalóriatartalmát. Még az idegesítő vásárlók – mint például a vörös hajú nő, aki a játékboltot üzemeltette, és hetente minimum egyszer vitatkozott velem, mert szerinte nem jól adtam vissza –, még ők sem zavartak.
Azoknál az asztaloknál láttam kapcsolatokat elkezdődni és felbomlani, elvált anyákat és apákat, amint a gyerekeik átadását-átvételét bonyolították, a bűntudattal vegyes megkönnyebbülést a főzni képtelen szülők arcán, és a meleg reggeli kiváltotta titkos örömöt a nyugdíjasokén. Mindenféle ember megfordult nálunk, és a legtöbbjük váltott velem néhány szót, vagy viccelődött a gőzölgő teásbögréje fölött. Apa mindig azt mondja, sosem tudja, mi jön ki a számon a következő pillanatban, de a kávézóban ez nem jelentett problémát.
Frank kedvelt engem. Ő eredendően csöndes volt, és azt mondta, hogy az én jelenlétem hivatott fenntartani a hely nyüzsgését. Kicsit olyan volt, mintha pultos lennék, csak éppen itt nem kellett részegekkel bajlódnom.
Aztán aznap délután, miután az ebédidős hajtás lecsengett, és a hely kis időre kiürült, Frank a kezét a kötényébe törölve kijött a tűzhely mögül, és a kis „Zárva” táblát az utca felé fordította. – De Frank, megbeszéltük, hogy a minimálbéres fizetésem nem fedezi az egyéb szolgáltatásokat. – Frank, aki – ahogy Apa fogalmazott – olyan meleg volt, mint egy piknik a Szaharában, felnézett.
Nem mosolygott.
– Ó-ó! Már megint sóval töltöttem fel a cukortartókat, ugye?
Frank egy konyharuhát csavargatott, és szemmel láthatóan kényelmetlenebbül érezte magát, mint amilyennek valaha is láttam. Röviden felötlött bennem, hogy valaki talán panaszkodott rám. Aztán intett, hogy üljek le.
– Sajnálom, Louisa – mondta, miután közölte a nagy hírt. – De én visszamegyek Ausztráliába. Az apám nincs túl jól, és nagyon úgy fest, hogy hamarosan a várban is elkezdenek üdítőt árulni. Ez intő jel.
Azt hiszem, úgy ültem ott, hogy közben tényleg végig tátva volt a szám. Aztán Frank odaadta a borítékot, és még mielőtt feltehettem volna, már válaszolt is a következő kérdésemre.
– Tudom, hogy nekünk sosem volt írott szerződésünk, meg ilyesmi, de szeretnék gondoskodni rólad. A borítékban háromhavi béred van. Már holnap bezárunk.

– Három hónap! – fortyant fel Apa, miközben Anya a kezembe adott egy bögre édes teát. – Hát ez igazán nagylelkű tőle, főleg azok után, hogy az utóbbi hat évben úgy dolgoztatott, mint valami nyomorult rabszolgát.
– Bernard! – nézett rá Anya figyelmeztetően, aztán a fejével Thomas felé bökött. A szüleim vigyáztak rá mindennap óvoda után, amíg Treenának le nem járt a munkaideje.
– És mégis, mi a fenéhez kezdjen most? Adhatott volna többet is egy rohadt nap felmondási időnél!
– Hát… azt hiszem, szereznie kell egy másik állást.
– Josie, nincs semmilyen rohadt álláslehetőség. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. itt állunk a rohadt válság kellős közepén!
Anya lehunyta a szemét egy pillanatra, és összeszedte magát, mielőtt újra megszólalt.
– Lou okos lány. Majdcsak talál valamit. Elég meggyőző munkavállalói múltja van, nem igaz? Frank biztosan jó referenciát ad majd neki.
– Ó, hát ez aztán kikúrt csodálatos… „Louisa Clark remekül ért a zsömlevajazáshoz, és ügyesen kezeli a jó öreg teáskannát.”
– Kösz, hogy bizalmat szavazol nekem, Apa!
– Ezt csak úgy mondtam.
Tudtam, miért ilyen ideges az apám. Az én béremtől függtek. Treena virágbolti keresete szinte a nullával volt egyenlő. Anya nem tudott elmenni dolgozni, mert Nagyapát kellett gondoznia, és Nagyapa nyugdíja jóformán egyenlő a semmivel. Apa folyamatos feszültségben élt a bútorgyári állása miatt. A főnöke hónapok óta pedzegeti, hogy talán leépítések lesznek. otthon sűrűn esett szó adósságokról meg a hitelkártyákkal való zsonglőrködésről. Két éve Apa kocsiját totálkárosra törte egy másik autós, akinek nem volt biztosítása, és úgy tűnik, ez volt a végső lökés, amitől a szüleim anyagi helyzetének ingatag építménye darabokra hullott. Az én szerény fizetésem legalább valami biztos alapot nyújtott, amellyel a család hétről hétre kihúzhatta.
– Ne szaladjunk ennyire előre. Holnap lemehet a Munkaügyi Központba, és megnézheti, mit tudnak ajánlani. Most még van elég pénze, hogy elboldoguljon. – Úgy beszéltek, mintha én ott sem volnék. – És okos is. ugye okos vagy, kisszívem? Talán elvégezhetne egy gépírótanfolyamot. Hogy irodában dolgozhasson.
Én csak ültem ott, miközben a szüleim megbeszélték, milyen állást találhatnék a csekélyke képzettségemmel. Gyári munka, gépkezelői poszt, zsemlevajazó. Azon a délutánon először támadt sírhatnékom. Thomas nagy, kerek szemekkel figyelt engem, és csöndesen a kezembe nyomott egy félig megevett, szottyos kekszet.
– Köszi, Tommo – tátogtam felé némán, és megettem a kekszet.

Patrick lent volt a sportklubban. Tudtam, hogy ott találom. Hétfőtől csütörtökig, pontosan, akár a pályaudvari menetrend, Patrick ott volt az edzőteremben, vagy a köreit futotta a kivilágított pályán. Lementem a lépcsőn, a karomat összefontam magam előtt a hidegben, és lassan elsétáltam a pályáig. Amikor elég közel ért, hogy lássa, ki az, integetni kezdtem neki.
– Fuss velem – zihálta, miközben felém futott. A lehelete kis sápadt felhőkben jött ki a száján. – Még van négy köröm.
Egy pillanatig haboztam, aztán elkezdtem futni mellette. Ez volt az egyetlen módja, hogy kicsikarjak tőle egy kis beszélgetést. A rózsaszínű edzőcipőm volt rajtam türkiz cipőfűzővel, az egyetlen cipő, amelyben képes voltam futni.
A napot otthon töltöttem, és igyekeztem hasznossá tenni magam. Azt hiszem, egy óra is eltelhetett, mire kezdtem útban lenni Anyának. Neki és Nagyapának megvolt a bevett napirendjük, és az, hogy én is otthon vagyok, kizökkentette őket a megszokott kerékvágásból. Apa aludt, mivel ebben a hónapban éjszakás volt, és nem lehetett zavarni. Rendet raktam a szobámban, aztán leültem, és tévét néztem lenémított üzemmódban. időnként, amikor eszembe jutott, hogy miért is vagyok itthon napközben, a szó szoros értelmében elszorult a szívem.
– Nem számítottam rád.
– Elegem lett otthon. Gondoltam, csinálhatnánk valamit.
Patrick rám sandított. Az arcát vékony izzadságréteg borította.
– Minél előbb találsz új állást, édes, annál jobb.
– Összesen kábé huszonnégy óra telt el, amióta elvesztettem az előzőt. Lehetek egy kicsit nyomorult és nyafka? Mondjuk, csak a mai napon?
– De a dolog pozitív oldalát kell nézned. te is tudod, hogy nem maradhattál örökre azon a helyen. Szeretnél továbblépni, előbbre jutni.
Két évvel azelőtt Patricket megválasztották az Év Fiatal Vállalkozójának Stortfoldban, és mindmáig nem sikerült feldolgoznia ezt a megtiszteltetést. Azóta szert tett egy üzlettársra, Vöröshajú Pete személyében, bevezette az új szolgáltatását, hogy negyven mérföldes körzetben vállal személyi edzést, és a díjjal járó pénzből beruházott két cégéres, lízingelt furgonra. Az irodájában pedig állt egy fehér prezentációs tábla, amire imádta fekete filccel felfirkálni a tervezett bevételt, hogy aztán újra és újra átírja a számokat, egészen addig, amíg végre megfelelnek az elvárásainak. Sosem mertem volna megesküdni rá, hogy azoknak a számoknak bármi közük is volna a valósághoz.
– Lou, a leépítés megváltoztathatja az emberek életét. – Az órájára pillantott, hogy ellenőrizze a részidejét. – Mit szeretnél csinálni? át is képezhetnéd magad. Biztos vagyok benne, hogy létezik valami alapítvány a magadfajta emberek számára.
– A magamfajták számára?
– Olyanoknak, akik új lehetőségeket keresnek. Mi szeretnél lenni? Lehetnél kozmetikus. Elég csinos vagy hozzá. – Futás közben oldalba bökött, mintha hálásnak kéne lennem a bókért.
– Ismered a szépségápolási szokásaimat. Szappan, víz, és néha egy papírzacskó.
Patrick kezdett idegesnek tűnni.
Én pedig kezdtem lemaradni mögötte. Utálok futni. És utáltam Patricket is, amiért nem lassít le.
– Figyelj… lehetnél eladó. titkárnő. ingatlanügynök. Nem is tudom… biztosan van valami, amit szívesen csinálnál.
De nem volt. Szerettem a kávézóban dolgozni. Jó volt, hogy mindent tudtam, amit a Vajas Buciról tudni lehetett, és megismerhettem az emberek életét, akik betértek. Otthonosan éreztem magam.
– Nem nyavalyoghatsz naphosszat, édes. túl kell tenned magad rajta. A legjobb vállalkozók mind a gödör aljáról küzdik vissza magukat. Jeffrey Archer is túlesett ezen. És Richard Branson is. – Megveregette a karomat, így akart rávenni, hogy tartsam a tempót.
– Kétlem, hogy Jeffrey Archert valaha is elbocsátották egy olyan munkakörből, ahol a teasütemény felmelegítése a feladat. – Már kifogytam a szuszból. És nem a megfelelő melltartó volt rajtam. Lassítottam, és a térdemre ejtettem a kezemet.
Patrick megfordult, és elkezdett ellenkező irányba futni, a hangja csak úgy szállt a mozdulatlan, hűvös levegőben.
– De ha történt volna vele ilyesmi… csak úgy mondom. Aludj rá egyet, aztán holnap csípd ki magad, és irány a Munkaügyi Központ. Vagy betanítalak, és akkor dolgozhatsz velem, ha akarsz. tudod, hogy van benne pénz. És ne izgulj a nyaralás miatt. Majd én fizetem.
Rámosolyogtam.
Csókot dobott felém, és a hangja csak úgy visszhangzott az üres sportpályán.
– Elég, ha akkor fizeted vissza, amikor egy kicsit összeszedted magad.

Benyújtottam igénylésemet álláskeresési járadékra a Munkaügyi Központban, részt vettem egy negyvenöt perces interjún, és egy csoportos interjún is vagy húsz személlyel közösen. A csoportban mindenféle ember volt, férfiak és nők vegyesen. A fele társaságnak ugyanaz az elképedt kifejezés ült ki az arcára, ami, gyanítom, az enyémre is, a csoport másik felét üres, kifejezéstelen tekintetű emberek alkották, akik már túl sokszor jártak itt. Azt az öltözékemet viseltem, amelyet Apa „polgári ruhá”-nak nevezett.
Az erőfeszítéseim eredményeképpen először egy csirkefeldolgozó üzembe osztottak be éjszakásnak (ettől az élménytől hetekig rémálmaim voltak), de azt viszonylag hamar feladtam. Az ezután felajánlott lakásenergetikai tanácsadói tanfolyamot két napig bírtam. Ez tulajdonképpen arról szólt, hogyan kell annyira összezavarni idős embereket, hogy energiaszolgáltatót váltsanak. Megmondtam Syednek, a személyes „tanácsadómnak”, hogy én erre képtelen lennék. Syed ragaszkodott hozzá, hogy folytassam a tanfolyamot, úgyhogy felsoroltam neki néhányat azokból az üzelmekből, amelyek alkalmazását elvárták volna tőlem. tanácsadóm ettől kis időre elhallgatott, és azt javasolta, hogy nekünk (mindig többes szám első személyben beszélt, pedig egyikünknek nyilvánvalóan volt állása) valami mást kéne megpróbálnunk.
Két hétig dolgoztam egy gyorsétteremláncnál. A munkaidő megfelelő volt, még azt is el tudtam viselni, hogy az egyenruhától elektromossággal töltődik fel a hajam, de képtelen voltam betartani a „megfelelő válaszok” című előírást, amely ilyeneket tartalmazott, mint „Miben segíthetek ma önnek?” és „Adhatom nagyobb sült krumplival?”. Akkor bocsátottak el, amikor az egyik fánkos lány kifigyelte, hogy a gyerekmenüben található ingyenes játékok különféle érdemeiről vitatkozom egy négyéves gyerekkel. Mit is mondhatnék? Okos négyéves volt. És a Hófehérke figura szerintem is béna volt.
Most pedig ott ültem a negyedik elbeszélgetésen. Syed a monitort böngészte további „álláslehetőségek” után kutatva. A viselkedése rendszerint valami megátalkodott vidámságot sugárzott, egy olyan ember optimizmusát, aki a legreménytelenebb jelöltet is képes cipőkanállal bepaszszírozni egy állásba, de a hangja alapján mostanra mintha kezdett volna belefáradni az ügyembe.
– Ö… Gondolt már arra, hogy a szórakoztatóiparban helyezkedjen el?
– Pantomimban?
– Igazából nem. De van egy hely, ahol rúdtáncost keresnek. Sőt, több ilyen hely is van.
Megemeltem a szemöldökömet.
– Kérem, mondja, hogy csak viccel.
– Heti harminc óra, vállalkozóként. Azt hiszem, a borravaló is szép összegre rúg.
– Könyörgök, mondja, hogy az imént nem olyan munkát ajánlott, ahol alsóneműben kell parádéznom vadidegenek előtt!
– Maga mondta, hogy tud bánni az emberekkel. És úgy tűnik, kedveli a… színpadias… megjelenést. – A harisnyámra pillantott, amely zöld volt és csillogó. Úgy gondoltam, biztos felvidít, ha felveszem. Thomas reggeli közben végig A kis hableány főcímzenéjét dudorászta.
Syed valamit pötyögött a klaviatúrán.
– És mit szólna egy erotikus chatvonal moderátori posztjához?
Rámeredtem.
Vállat vont.
– Azt mondta, szeret beszélgetni.
– Nem. És nemet mondok a topless csapos állásra is. Meg a masszírozásra. Meg a webcam felügyelői pozícióra. Ne csinálja ezt, Syed. Csak van valami a számomra, amitől az apám nem kapna szívrohamot.
Úgy tűnt, ezzel sikerült zavarba hoznom.
– Nemigen akad más, mint rugalmas munkaidejű kereskedelmi munkák.
– Éjszakai polcrakodásra gondol? – Már elég ideje voltam ott, hogy értsem a nyelvezetüket.
– És várólista van. Akinek gyereke van, szereti az ilyen állást, mert a beosztás jól összeegyeztethető a tanítási idővel – mondta mentegetőzve. Újra a képernyőre meredt. – Hát, igazából már csak a betegápolói munka maradt.
– Öreg emberek fenekét kell kitörölni?
– Louisa, attól tartok, máshoz nincs megfelelő képesítése. Ha szeretné átképezni magát, szívesen segítek. Sok tanfolyam van a Felnőttképzési Központban.
– De ezt már megbeszéltük, Syed. Ha ezt választanám, elveszíteném az álláskeresési járadékot, igaz?
– Hát igen, ha nem tud munkát vállalni.
Egy percig néma csendben ültünk. Az ajtót bámultam, amely előtt két tagbaszakadt biztonsági őr állt. Vajon ők is a Munkaügyi Központ révén találták ezt az állást?
– Syed, én nem boldogulok valami fényesen az öregekkel. A nagypapám az agyvérzése óta velünk él, és én még vele sem tudok bánni.
– Ó! tehát van némi gyakorlata a beteggondozás terén!
– Nem igazán. Mindent anyám csinál.
– Az édesanyja nem akarna állást kapni?
– Nagyon vicces.
– Nem viccből kérdeztem.
– Aha, hogy én maradjak otthon Nagyapát ápolni? Köszönöm, de inkább nem. Egyébként ezt Nagyapa is így gondolja, nem csak én. Nincs valami munka egy kávézóban?
– Louisa, nem hiszem, hogy elég kávézó maradt ahhoz, hogy állandó munkát garantálhassunk az ön számára. Megpróbálhatjuk viszont a Kentucky Fried Chickent. talán ott jobban elboldogulna.
– Miért, mert olyan sokat profitálhatnék abból, ha a csirkefalatkák helyett az akciós csirkevödröt ajánlom? Én nem hiszem.
– Akkor talán messzebb is körül kéne néznünk.
– Csak négy busz közlekedik városközi forgalomban. Ezt maga is tudja. És tudom, hogy azt mondta, nézzek utána a turistabusznak is, de felhívtam a buszpályaudvart, és azt mondták, a busz délután 5-kor áll meg itt nálunk. És a jegy kétszer annyiba kerül, mint a normál buszon.
Syed hátradőlt a székében.
– Louisa, az ügymenetnek ezen a pontján meg kell jegyeznem, hogy az olyan egészséges és munkaképes személy, mint ön, csak akkor jogosult a járandóságra, ha…
– …megmutatja, hogy tényleg igyekszik munkát találni. tudom.
Hogyan magyarázhattam volna el ennek az embernek, hogy mennyire szeretnék dolgozni? Vajon volt fogalma róla, mennyire hiányzik a régi munkahelyem? A munkanélküliség addig csak elvont fogalom volt számomra, valami, amit hajójavító műhelyek és autógyárak kapcsán emlegetnek szenvtelen hangon a híradóban. álmomban sem gondoltam, hogy az embernek annyira hiányozhat a munkája, mintha egy végtagját veszítette volna el: ugyanaz a folytonos, önkéntelen érzés. Nem gondoltam, hogy egy állás elvesztésétől a pénz és a jövő felett érzett nyilvánvaló aggodalmon túl bármire alkalmatlannak, mondhatni kissé haszontalannak érezhetjük magunkat. Hogy reggelente nehezebb lesz felkelni, mintha az ébresztőóra kíméletlen hangja térítene magunkhoz. Hogy még az is előfordulhat, hogy hiányozni fognak az emberek, akikkel együtt dolgoztunk, még akkor is, ha valójában nem volt túl sok közös bennünk. Vagy azon kapjuk magunkat, hogy ismerős arcok után kutatunk, amikor a főutcán sétálunk. Amikor megláttam a Pitypanghölgyet az üzletek körül bolyongani, és ugyanolyan céltalannak tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat, alig álltam meg, hogy oda ne rohanjak hozzá, és meg ne öleljem.
Mélázásomból Syed hangja zökkentett vissza.
– Aha! Ez talán jó lesz.
Próbáltam egy pillantást vetni a monitorjára.
– Most futott be. Ebben a szent minutumban. Kisegítő beteggondozói pozíció.
– Már mondtam önnek, hogy nem vagyok túl jó a…
– Nem idős embereket kell gondozni. Ez… egy magánháznál betöltendő poszt. Valakinek a házában kellene segíteni, amely a cím alapján olyan kétmérföldnyire lehet a maga lakhelyétől. „Gondozót és társaságot keresünk egy rokkant férfi mellé.” tud vezetni?
– igen. De ki kellene törölnöm a…
– Nem, a fenéktörlés, amennyire látom, nem szerepel a feladatok között. – Syed átfutotta a szöveget a képernyőn.
– A férfi… kvadriplégiás. Mind a négy végtagja megbénult. Szüksége van valakire napközben, aki eteti és segít neki. Ezeknél a munkáknál gyakran arról van szó, hogy ott kell lenni, ha a gondozott személy el akar menni valahová, és segíteni kell azokban az alapvető dolgokban, amelyekkel egyedül nem boldogul. Ó! És jó pénz. Jelentősen több, mint a minimálbér.
– Valószínűleg azért, mert mégiscsak ki kell törölni a fenekét.
– Majd odatelefonálok, hogy megerősítsék, szó sincs fenéktörlésről. De ha kiderül, hogy nincs fenéktörlés, elmegy az állásinterjúra?
Ezt úgy mondta, mintha kérdezné.
Pedig mindketten tudtuk a választ.
Sóhajtottam, aztán összeszedtem a táskámat, hogy hazainduljak.

A Kiadó engedélyével.