FőképFülszöveg:
Több mint egy év telt el azóta, hogy hazaértem. Akik kívülről néznek, aligha észlelnek különösebb változást. De nekem már csak ködösen rémlik egy nő, aki egykor én voltam, aki mindig felhúzva tartotta a vállát a feszültségtől, mert másoknak akart megfelelni.
 
Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt csak meg, és mindenből csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel... Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom gondolni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély! Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség.
 
Ilyen az életem a Camino után.
 
Részlet a könyvből:
ATTILA, A MAGYAROK VEZÉRE
Bercianos del Real Camino határában megint magyar zarándokkal futok össze: Ili korombeli nő, restaurátor a szakmája. Leültünk egy bár teraszán pihenni, aminek egy-egy doboz sörrel adtunk nyomatékot.
– Szervusz, Budapest – kiáltja el magát a bár előtt egy portugál, akivel tegnap útközben beszélgettem.
Ili kedves, beszédes nő, hamar bemutatja a teljes családját, és az indítékait is, amelyek miatt útra kelt. Mire a szállásra érünk, már jó ismerősök vagyunk.
A két hospitalero – két farmernadrágos kisöreg – éppen ebédel, s közben élénken diskurálnak. Egyikük valami cupákot szopogat, tele szájjal kéri, hogy várjunk egy kicsit, engedjük meg, hogy befejezzék az evést.
Jó látványt nyújtanak, ahogy ott falatoznak, még méltatlankodni is elfelejtek, amiért megvárakoztatják a fáradt vándorokat.
Aztán egyikük előkerül, megköszöni a türelmünket, olyan őszintén, hogy kedvem támad bedobni öt eurót a perselybe, hiszen adományos hely, nincs kötelező szállásdíj, mindenki annyit ad, amennyit akar. Egy másik helyen hallottam, hogy a zarándokok között is akad tréfás kedvű: az hospitalerók gyakran találnak gombot a perselyben, de sok pénzt csak nagyon ritkán.
Az én adományomnak meg is van az eredménye: a kisöreg felvezet bennünket az emeletre, ahol szegényes körülmények között, egymás hegyén-hátán fekszenek a zarándokok, de bennünket a mellékfolyosón, egy rendezett, tiszta négyágyas szobába terel.
El is csodálkozom, jé, itt is van ilyen? Lehet, hogy az imént megvesztegettem a házigazdánkat?
De aztán kiderül, hogy a teremben nincs több szabad hely, valahol le kellett fektetnie bennünket. Pusztán szerencsénk volt, hogy külön szoba jutott.
Még két óra van vacsoráig – kibírhatatlanul hosszú idő üres gyomorral…
Mire az egyikük kongatni kezdi a kapuban felszerelt kicsi harangot, már úgy érzem, éhen halok. Nem csoda, ha ebben az állapotban kissé ingerült leszek, amikor, mint egy mókamester vagy animátor, megpróbálja interaktívvá tenni a szituációt, kézről kézre adja a fakalapácsot, nézzük, ki tud nagyobbat ütni a harangra, az kapja ma a legnagyobb adagot a paellából. Ilire nézek, na, pont ez hiányzik most nekem. Egy kis játék…
Miután ilyen felhőtlenül kihancúroztuk magunkat, végre megkapjuk a jelt: szabad a pálya, el lehet foglalni az asztalok melletti, támla nélküli padokat.
Ekkor következik az előadás második fejezete: az alacsonyabbik hospitalero különböző nyelveken a zarándokokról versel mindenféle vicces mondókát, a szemünk kopogása adja hozzá a ritmust.
Minden játék véget ér egyszer, úgyhogy szerencsére megérkezik nagy fazékban a paella, én pedig rávetem magam. Az apró húsdarabokból nekem csak mutatóba jut, de nem baj, legalább az éhhaláltól megmenekültem.
Úgy terveztem, az evés végeztével gyorsan húzok fel az emeletre, hogy még azelőtt megfürödhessek, mielőtt a többiek lefekszenek. De aztán másképp alakult.
A két apró termetű spanyol, José Antonio és Rafael kipattant középre:
– Most pedig énekelni fogunk! – jelentik be kérlelhetetlenül az elképzelésüket.
– Na jó – súgtam Ilinek –, nekem ebből elég. Kedves a két kisöreg, de nincs most nótás kedvem.
Akkor azonban felállt egy ötven körüli japán nő, és énekelni kezdett. Egy mosogatókefét tartott a szája elé, mint a mikrofont; hosszú, fekete haja sátorként borult a vállára, délután megmosta, most éppen száradt.
Japán népdalt énekelt, rekedten és olyan hamisan, hogy arra hirtelen nem találok szavakat. Először kitágult pupillákkal, döbbentem néztem magam elé, hogy na de ez…, na de ne…, de aztán szép lassan valahogy mégis felengedett bennem a tiltakozás… Szinte sírt a hangja, úgy énekelt, és percek alatt legyőzött minden ellenérzést bennem. Olyan szívszorítóan adta elő a dalt, hogy már csak bámultam rá némán... Az én Kaitóm nyelvén énekelt, de most nem ezért szökött könny a szemembe.
A franciák következtek, egy nő és egy férfi, valami pajzán kis dallal – mi másról szólhatott volna, mint egy félrelépésről, amelyen természetesen végül mindenki csak kacag, hiszen nem számít. Majd az olaszok álltak fel: „Volare, oh, oh…” A refrénnél mindenki beszállt, ennyit mindannyian tudtunk a dalból:
 
„Cantare, oh, oh, oh, oh,
nel blu, dipinto di blu
felice di stare lassu…”
 
Kezdett kiengedni a görcs az állkapcsomból, már nem akartam annyira felmenni a szobába, kezdett megtetszeni a móka, a két kisöreg meg egyre jobban a szívemhez nőtt, ahogy pörögtek-forogtak az asztalok előtti térben, mintha színpadon lennének, és vezényelték a rögtönzött koncertet. Látszott rajtuk, hogy ez az életük, bár valószínűleg estéről estére pontosan ugyanez történik, de mindig más arcok és hangok tartoznak hozzá. Láttam, hogy szívből élvezték, hogy tudnak adni nekünk valamit, amire talán később is emlékezni fogunk. Jól gondolták: libabőrös lesz a karom, ha csak felidézem. A német fiú következett, minő sztereotípia: hát persze, hogy egy indulóval.
Amikor az osztrákok dalra fakadtak, beszálltak melléjük a németek is. Arról szólt a dal, hogy el kell menniük a városon túlra, de ne aggódjunk, mert egészen biztos, hogy visszajönnek. Ettől kissé megnyugodtam.
Ránk került a sor, s nem voltunk túl kreatívak Ilivel, mert a Tavaszi szél vizet áraszt-ot adtuk elő. Bár Freddie Mercury jobban tolta, azért nekünk is sikerünk volt, hosszan megtapsoltak bennünket.
A skót férfi szintén valami indulófélét adott elő, majd jött a spanyol kórus, és igazi slusszpoént rögtönöztek. Voltak vagy heten, el is játszották, amit énekeltek, rázták a feneküket, tapsoltak, billegtek, óriási volt! A szöveget nem nagyon értettem, de a refrént igen, az így szólt: „Con el pipiripipi, con el paparapapa, a quien no le gusta el vino, es un animal…”, szóval hogy „Aki nem szereti a bort, az egy állat…” Ebben pillanatnyilag ráadásul még egyet is értettünk.
Aztán elmondtunk közösen egy imát, majd újra énekeltünk, papírról, amire valamelyik hospitalero öreges, dőlt betűs írással leírta egy népszerű spanyol dal zarándokok számára átalakított szövegét, Canción del pelegrino címmel.
Szóval a két férfi, akikről időközben kiderült, hogy ha jobban megnézi őket az ember, nem is annyira öregek, talán hatvan, hatvanöt körüliek, olyan bulit kerekített, hogy végül már sajnáltam, nem tartott tovább.
Lefekvés előtt még kiültünk egy kicsit a szállás elé. Egyszer csak odaszól az egyikük:
– Húngara, akarod látni a kutyámat?
Meglepett az ajánlat, nem tudtam mire vélni, de gondoltam, ha így megkínált vele, neki lehet fontos valamiért, így durvaság lenne visszautasítani. Úgyhogy bólintottam: igen, megnézném.
Odament az albergue előtt parkoló mikrobuszhoz, elhúzta az ajtaját, abban a pillanatban kiugrott a rakodótérből két hatalmas boxer.
– Ő Attila – mutatott az egyikre. – A magyarok vezére.
Olyan lettem, mint Móricka abban a bizonyos viccben: „Tanár úr kérem, nekem mindenről csak az jut az eszembe…” Újabban bármi történik, a múltamból ugrik be valami. Nem lenne ebben semmi különös, ha nem az lenne az életem egyik legrejtélyesebb jelensége, hogy alig emlékszem rá. Pontosítok: a gyerekkoromra nem emlékszem. Vagy az emlékezetem csupán tényszerű velem, és nem emlékszik arra, ami nem is igen volt?
Most mégis újabb és újabb történetek kerülnek elő, amelyekről nem is tudom mindig eldönteni, hogy valóban megestek, vagy csak elképzeltem, esetleg álmodtam őket.
A Bercianos del Real Caminó-i hospitalero kutyájánál tartottunk, és beugrott, hogy volt egy Attila nevű kutyája édesanyámnak is. Amikor első körben kiderült, hogy súlyos beteg, történetesen Pécsett lakott. Esetében mindig fontos információ, hogy hol lakott éppen, mert a világ vándora volt. Pontosabban az országé, mert az ő idejében az utazás kivételes lehetőség volt. Úgyhogy maradt számára a határon belüli világgá menés, abból viszont jutott rendesen nekünk, a gyerekeinek is. Nem tudnám megmondani, melyik évben hol lakott, mert hol Budapesten, hol Karcagon, hol meg Pécsett vagy Debrecenben, majd megint Pécsett, közben egy kis Budapest, de egy-egy városon belül is költözött egyik lakásból a másikba. Folyton-folyvást a helyét kereste. Szóval amikor az orvos azt mondta, hogy mellrákja van, éppen Pécsett lakott. Ijedten hívott fel: baj van.
Miért hozta úgy az élet, hogy éppen addigra lett elegem abból, hogy mindig kitalál magának valami halálos kórt, nem tudom. De ingerült lettem, nem hittem el, és valahogy kijött belőlem a gorombaság, mert meguntam, hogy mióta élek, mindig félteni kell. Szegény úgy járt, mint az egyszeri juhász, aki folyton farkast kiáltott. Egy hónap múlva tértünk vissza az ügyre, akkor már felvételei és kórházi beutalója is volt. És ott volt a kutyája, a németjuhász-keverék, az emeleti panellakásban. Nem volt jelölt, aki törődjön vele, ha a gazda kórházba kerül. Így aztán Attilát elvitte valaki.
Hónapokkal később, amikor édesanyám már túl volt az első műtéten, elmentünk meglátogatni Attilát az új helyén. Egy kocsma udvarán élt, rövid láncra kötve. Amikor meglátta imádott gazdáját, vonyítani kezdett, és olyan erővel próbált rohanni felénk, hogy elszakította az ujjnyi vastag láncot. Kirohant az udvarból, be a nyitott autóba, és lelapult a padlóra. Haza akart jönni velünk.
Mindenki sírt, de a legjobban Attila. Nem vihettük el. Édesanyám műtét után volt, és sugárkezelés előtt, én Budapesten laktam, nagymamám az emeletről is alig bírt lejönni. Most is sírás szorongatja a torkomat, ha arra a jelenetre gondolok.
Rafael Attilája azonban boldogan rohangált körülöttünk, várta az éjszakát, amikor úgy futkoshat a szállás körül, ahogyan csak kedve tartja.
Hála a közel-keleti füldugónak, másnap reggel kipihenten ébredtem, mert késő este aztán mégis hálótársakat kaptunk: egy hatvanas, skót biciklis házaspárt, akik tapintatlanul hangosak voltak, és meglehetős hangerővel horkoltak egész éjszaka.
Reggel mindannyian egyszerre keltünk ki az ágyból, így nem kellett óvatoskodni a neszekkel, a csörgő nejlonzacskókkal, hamar össze is pakoltam.
Indultam volna, csakhogy nem találtam sehol a vizespalackomat.
Semmi komoly érték, egy kiürült, félliteres ásványvizesflakon mindössze, amit otthon rögtön a kukába dobunk, ha kiürül, a környezettudatosak szelektíven. Nekem viszont most a délelőtti vízellátmányom múlott rajta, ezáltal igencsak felértékelődött.
Egyre-másra kerültem ilyen helyzetekbe ezekben a napokban: egy-egy, máskor tökéletesen értéktelen valami itt nagy fontosságra tett szert, mert nem volt korlátlanul belőle, sőt, többnyire még csak egy másik sem helyette.
Szép tanítása ez az útnak, így adja vissza értéktelennek tűnő dolgok rangját… 
De nem csak azért váltak itt fontossá a dolgok, mert nincs másik.
Már az első zarándoklat idején visszavonhatatlanul megértettem, hogy tárgyakat felhalmozni teljességgel értelmetlen dolog. Ennek lett aztán következménye a fizikai „nagytakarítás”, amelynek áldozatául esett például a lakásom. Néhányan óva intettek a nagy döntésektől akkortájt. Azt javasolták, várjak, amíg kicsit visszazökkenek a mindennapokba, utána tegyek csak meg nagy lépéseket. Talán hallgattam volna is rájuk, ha nem történnek meg szinte maguktól a dolgok körülöttem: jelentkezett a vevő, és el volt adva a lakás, mire észbe kaptam, mint a mesében, pont annyiért, amennyiért szerettem volna eladni, de amennyire igazából nem számítottam… És nem kellett megbánnom. Manapság néha ülök a korábbinál jóval kisebb nappalimban, és azt érzem, hogy hajszálpontosan ilyen lakásra vágytam! A fenntartása jóval olcsóbb, mint a másiké volt, nincsenek fölösleges bútorok és tárgyak benne, csak amiket valóban használok. Takarítani is sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mint a régit. Nagyon szeretem az új, kicsi otthonomat! Leszoktam a fölösleges vásárlásokról, így aztán ha egyszer már van egy vizespalackom, amit a mosdóban vagy a kútnál megtölthetek vízzel, ugyan mi a csudának vennék másikat? Hogy aztán egy újabb környezetszennyező műanyag kerüljön a szemetesbe?
Ezt a fajta szemléletet nem csak azok teszik magukévá útközben, akik rá vannak szorulva, hogy spóroljanak, hiszen ők otthon is így élnek. Azok számára nagy lecke ez, akiknek eddig nem számított, mert telt mindenre.
Rövid idő után nagyon átalakulnak itt a prioritások, amiből a többség próbál minél többet átmenteni a hétköznapjaiba, ilyen-olyan sikerrel.
Közben a tegnap esti japán nő is előkerül, nagyon népszerű lett a zarándokok körében, amióta énekelt, mosolyognak rá, meg-megszólítják, ő pedig minden gesztusra összetett kézzel és mély meghajlással válaszol. Ili is mondja, hogy mióta tegnap kölcsönadta neki a hajszárítóját, nem tudnak úgy elmenni egymás mellett, hogy a nő meg ne hajoljon. Bevillan megint Kaito arca, hányszor indokolta azzal a számomra különös reakcióit, hogy: 
 
„– Azért, mert japán vagyok.
Ezzel mindent elmondott, és ez olyan érv lett, hogy olykor már némán csak ennyit tátogtunk egymásnak egy-egy érthetetlen szituációban: »japanese«, és bólogattunk, ahogy ők szoktak.”
 
Képtelen voltam visszaemlékezni, hová tehettem azt a palackot, de elszántan kutattam, hiszen ha nem lesz meg, nincs mibe vizet tölteni, akkor pedig nem lesz innivalóm mindaddig, amíg be nem érek a következő faluba, már ha addigra kinyitnak egyáltalán a boltok.
Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem az agykontrollon tanult keresési technikát, leültem az albergue előterében a padra, behunytam a szemem, és azt kérdeztem magamtól: hol van a palack?
Bejött!
Abban a szempillantásban bevillant a kép, amint előző este üldögélek egy félreeső helyiségben, ahol egy feszület van a falon, az vonul el oda, aki magányra vágyik, vagy imádkozni szeretne.
Hát persze, hogy ott hagytam!
Egy kosár mellett meg is találtam, csak most láttam meg a kis táblát: elvihető holmik. Gyorsan túrtam magamnak egy hosszú ujjú, világoskék pólót, hiszen pont arra készültem, hogy vegyek egyet, otthon nem számítottam erre a tartós hidegre.
Így már ott volt a kezemben az égből pottyant ruhadarab, ha pedig van, az ember nem vesz másikat, jól mondom? 
Kifelé Rafael látja, hogy halásztam a kosárból, elém húz gyorsan még egy nagy kosarat, tele mindenféle, zarándokoknak hasznos dologgal: ruhákkal, fejlámpával, túrabakanccsal, bottal.
– Ebből is vegyél, bármit elvihetsz!
De nem veszek semmit, mindenem megvan, amire szükségem lehet, és azon kapom magam, hogy hiába kacsintgat rám a márkás, formatervezett fejlámpa, nem tud velem kikezdeni. Nem használok fejlámpát, nincs most rá szükségem.
Akkor tehát nem is viszem el.
 
A Kiadó engedélyével.