FőképFülszöveg:
Olyan regény ez, mely örökre beégeti magát az ember szívébe. Történet egy olyan szerelemről, amely legyőzi az időt, a távolságot és a kételyt. Egy olyan szerelemről, melyet nem köt semmilyen feltétel, s melynek lényege a megrendíthetetlen hit és bizalom.
A sikeres New York-i ügyvéd rejtélyes körülmények között eltűnik. Négy év múlva lánya, Julia egy szerelmes levelet talál a padláson, melyet apja egy Mi Mi nevű burmai nőnek írt sok-sok évvel ezelőtt. Julia Burmába utazik, az isten háta mögötti kis faluba, hogy fényt derítsen apja múltjára. Bár az apját reméli megtalálni, egészen másra lel.
A regényt átszövi a miszticizmus és spiritualitás, a babonák és az asztrológia, melyek szervesen épülnek bele a délkelet-ázsiai emberek mindennapi életébe, akik szentül hiszik, hogy a lényeges dolgok láthatatlanok.
 
Részlet a regényből:
Elsőként a szeme ragadott meg. Mélyen ült a szemgödörben, tekintetét pedig egyetlen pillanatra sem vette le rólam. A teaház vendégei szégyentelenül mértek végig, ám ő volt mind közül a legpimaszabb. Mintha csak egy egzotikus teremtmény lettem volna, amihez foghatót még sosem látott. Korát nehezen tudtam megállapítani. Arcát ráncok borították. Hatvanéves biztosan volt, de az is lehet, hogy már hetven is elmúlt. Elsárgult fehér ing volt rajta, egy szoknyaszerű zöld loundzsi, valamint gumipapucs. Megpróbáltam ügyet sem vetni rá. Széjjelnéztem a teaházban; az összeeszkábált kalyibában néhány asztal és szék állt a poros, döngölt padlón. A helyiség egyik falát régi naptárakból kitépett, fiatal nőket ábrázoló képek díszítették. Földig érő szoknyáik, bő ingujjuk, magas gallérjaik és komolyságot sugárzó tekintetük azokra a régi, huszadik század eleji, kézzel színezett fotókra emlékeztetett, amelyek jó házból származó fiatal lányokat ábrázoltak, és a New York-i bolhapiacokon gyakori portékának számítanak. A távolabbi falnál álló üvegpulton rizssüteményeket kínáltak, amelyeken vagy tucatnyi lég)` vert tanyát. Közvetlenül mellette egy gáztűzhely állt, amin a teához szükséges vizet forralták egy szurkos kannában. Az egyik sarokban narancssárga színű szénsavas üdítőitalok álltak fa rekeszekben. Ilyen hitvány putriban még sosem jártam.
Kegyetlenül meleg volt. A verejték patakokban folyt le a halántékomról és a nyakamról. Nadrágom a bőrömhöz tapadt. Az öregember váratlanul felállt a helyéről, és odalépett hozzám.
- Bocsásson meg, hölgyem, hogy megszólítom - mondta, majd leült az asztalomhoz. - Felettébb udvariatlan dolog, elismerem, tekintettel arra, hogy nem ismerjük egymást, vagy legalábbis ön nem tudja, ki vagyok. U Bának hívnak, és az igazat megvallva már rengeteget hallottam önről, ám elismerem, iménti rámenős viselkedésemre önmagában nem szolgálhat mentségül. Gondolom, kellemetlenül érinti, hogy egy vadidegen férfi csak úgy leszólítja egy ilyen lepukkant teaházban, ráadásul egy idegen városban és ismeretlen országban. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy érzi most magát, de szeretnék kérni valamit, vagy ha őszinte akarok lenni, talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, kérnem kell öntől valamit. Nagyon régóta várok már erre az alkalomra, s most, hogy végre szemtől szembe látom önt, képtelen vagyok csak úgy csendben üldögélni.
Hogy pontos legyek, négy évig vártam erre a napra. Sok délutánt töltöttem azzal, hogy fel s alá sétáltam a poros főutcán, ahol a busz kiteszi azt a kevés turistát, akik a városunkba tévednek.
Néhanapján, azon ritka alkalmakkor, amikor a fővárosból repülő érkezett, lehetőségem szerint kimentem a kicsi repülőtérre is, hogy fürkésző tekintettel várjam az érkezését.
Mi tagadás, eléggé megvárakoztatott, de ezt nem szemrehányásként mondtam, kérem, ne értsen félre! Öreg vagyok már, és nem tudom, mennyi időm van még hátra. Országunkban az emberek korán öregszenek, és általában fiatalon meghalnak. Életem feltartóztathatatlanul közeleg a végéhez, ám előtte még el kell mondanom egy történetet, ami önnek van címezve.
Látom, mosolyog. Bizonyára azt gondolja, hogy elment az eszem, őrült vagyok, de legalábbis egy félnótással hozta össze a sors. Talán még igaza is van. De nagyon kérem, ne fordítson most hátat nekem. Lehet, hogy szavaim zavarba ejtik önt, és elismerem, hogy megjelenésem nem éppen bizalomkeltő. Bárcsak olyan megnyerő és vakítóan fehér fogsorom lenne, mint amilyen önnek van, s nem ezekkel a barna csonkokkal kellene beérnem, amik jóformán már rágásra sem alkalmasak, a mosolyt pedig már csírájában romba döntik. Bőröm ráncos és ernyedt, karomról pedig egyenesen úgy fityeg, mintha csak száradni tették volna rá a csontomra. Azt mondják, a leheletem is áporodott. A lábam szutykos, sarkam pedig repedezett és kőkemény, mivel évtizedekig csak olcsó szandálokra tellett. Ingemnek, mely hajdanán fehér volt, már évekkel ezelőtt a szemétben lett volna a helye. Higgye el, finnyás alak vagyok, és ha tudnék, adnék is magamra, de hát maga is látja, milyen nyomorúságos viszonyok jellemzik az országunkat. Tudom én is, de változtatni nem tudok rajtuk. Évekig tartott, mire megtanultam alázattal elfogadni azt, ami nekem itt rendeltetett. Kérem, ne hagyja, hogy a külsőm félrevezesse önt. Bölcselkedésemet pedig ne tartsa beletörődésnek vagy érdektelenségnek, mivel ezek az érzések távol állnak tőlem, kedvesem.
Elkalandoztam, látom a szemén, hogy fogytán a türelme. Kérem, egy kicsit még viselje el tolakodásomat, és ne menjen el. Elvégre senki sem vár most önre, vagy talán tévedek? Egyedül jött, ahogyan azt előre láttam. Még néhány percig ossza meg velem a társaságát, s engedje meg, hogy ön mellett üldögéljek, Júlia.
Csodálkozik? Szép barna szeme nagyobbra nyílt, amióta első ízben valóban rám tekintett. Egy kicsit meg is remegett. Azon morfondírozik, hogyan lehetséges az, hogy a nevén szólítottam, annak ellenére, hogy nem is ismerjük egymást, és első alkalommal van az országban. Talán véletlen? Azt gondolja, biztos megláttam egy címkét a hátizsákján vagy a ruháján. Higgye el, nem. És nem csak a nevét tudom, de ugyanolyan bizonyossággal a születésének a pontos idejét is meg tudnám mondani. Mindent tudok a kicsi Júliáról, aki a világon semmit sem szeretett jobban, mint ha az apja mesét mondott neki. Tudja, mi volt a kedvenc esti meséjének a címe? A herceg, a hercegkisasszony és a krokodil.
Júlia Win, született 1968. augusztus 28-án New Yorkban. Édesanyja amerikai, édesapja burmai. Az ön családneve része a mesémnek, de egyben az én életemnek is, attól a naptól kezdve, hogy édesanyám ötvenöt évvel ezelőtt a világra hozott. Az elmúlt négy évben nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna önre, ne gondoltam volna rád. Remélem, nem veszed zokon, ha tegezlek. A megfelelő időben majd mindent részletesen elmesélek, de először is hadd kérdezzek valamit. Hiszel az igaz szerelemben?
Nevetsz? Milyen szép vagy, komolyan mondom. De hadd kérdezzem meg még egyszer, Júlia, hiszel abban, hogy létezik igaz szerelem?
Természetesen nem arra a mindent elsöprő szenvedélyre gondolok, amiről azt képzeljük, hogy egy életen át tartani fog, és ami gyakran késztet bennünket olyan dolgok megtételére vagy kimondására, amiket később megbánunk. Gyakran hagyjuk félrevezetni magunkat attól a gondolattól, hogy nem tudunk egy bizonyos személy nélkül élni, s már pusztán annak a gondolata is kétségbe ejt bennünket, mi van, ha egyszer elveszítjük szeretett társunkat; s ez az érzés sokkal inkább elszegényít bennünket, mintsem gazdagít, mivel olyasvalakit kívánunk magunkénak tudni, akit nem birtokolhatunk, olyasvalamit akarunk megváltoztathatatlanul folytatni, amit nem lehet. Ha a szerelemről beszélek, nem a testi vágyra gondolok, sem pedig arra az önimádásra, amely az önzetlenség álarcába burkolózva, néhol valóságos parazitaként közelít a másik felé. Nem! Én olyan szerelemről beszélek, amely megtanítja látni a vakot. Olyan szerelemről, mely erősebb minden kételynél. Amely minden lélegzetvételnél élettel tölti meg a szívet, s nem csak dacolni képes az elenyészés örök érvényű természeti törvényével, hanem fittyet hányva rá, megszabadít minden köteléktől, és újra és újra megújítja a virágzásunkat. Arra a diadalra gondolok, amit az emberi lélek képes aratni úgy az önzőség, mint a halál felett.
Miért rázod a fejed? Nem hiszel az efféle érzésekben? Vagy talán nem érted, miről beszélek? Nem lep meg. Ugyanígy gondolkoztam magam is, mindaddig, míg nem találkoztam az édesapáddal. De nem akarok a dolgok elébe vágni. Azonnal megérted, mire gondolok, mihelyst elmesélem neked azt a történetet, amit az elmúlt négy évben őriztem a számodra. Csak arra kérlek, légy még egy kicsit türelemmel. Későre jár, s bizonyára elfáradtál a hosszú utazástól. Nekem sem árt, ha egy kicsit lepihenek, hogy összeszedjem az erőmet. Remélem, megérted, ha most inkább visszavonulnék. Ha nincs ellene kifogásod, holnap ugyanebben az időben ismét találkozhatunk, ebben a teaházban, ugyanennél az asztalnál. Még annyit hadd meséljek el: itt találkoztam az édesapáddal is, s mily különös, épp azon a széken ült, amikor rám bízta a történetét, míg én ezen a helyen ültem, s hallgattam őt, mi tagadás, ámulva és hitetlenkedve. Sosem hallottam még embert így mesélni. Tudnak a szavak szárnyakat növeszteni? Röppenhetnek pillangóként a légen át?

A Kiadó engedélyével.