Főkép

Sokat kellett várnunk Cormac McCarthy Határvidék-trilógiájának második kötetére, de elöljáróban elmondhatom, hogy megérte. McCarthy az egyik legjelentősebb kortárs író, aki már az 1979-es Suttree-vel, de különösképp az 1985-ös Véres délkörökkel berobbant az amerikai irodalom élvonalába. A kritikusok az egekbe emelték, azonban egy szűk réteget leszámítva az olvasók nem vettek róla tudomást. Az igazán nagy közönségsikert a trilógia első része, az 1992-es Vad lovak hozta meg számára. Ezt követte az 1994-es Átkelés és a záródarab, az 1998-as Cities of the Plain.

Az Átkelés története az 1930-as évek végén veszi kezdetét, és a könyv tulajdonképpen a fiatal cowboy, Billy Parham nevelődési regényének is tekinthető. Az Új-Mexikóban élő Parham család marhaállományát egy nőstényfarkas tizedeli meg. Mivel a vidéken már nem él egyetlen igazi trapper sem, a családfő úgy dönt, hogy ők próbálják meg elkapni az állatot. De az sokáig túljár az eszükön, mígnem Billynek sikerül elfognia. Ekkor úgy dönt, hogy nem öli meg a vemhes nőstényt, hanem hazaviszi Mexikóba. Hogy mi lesz a vállalkozás végkimenetele, én nem árulom el (az a McCarthyt ismerőknek úgysem lesz meglepetés), de sajnos ezt egy, a könyv hátsó borítójára nyomtatott részlet megteszi helyettem. Ha valaki érzékeny erre, ne olvassa el.

A fiú összesen háromszor lovagol le Mexikóba, és háromszor tér vissza. Közben, ahogy a trilógia előző darabjában, itt is szembesülünk azzal, ahogy a Vadnyugat utolsó hírmondói, utolsó tárgyi emlékei végleg feledésbe merülnek az Egyesült Államokban. A lovak helyét átvették a gépkocsik, és az emberek már nem a földeken, hanem a gyárakban dolgoznak. Ez a föld már nem a cowboyoknak való. Ezzel szemben Mexikó eldugott falvaiban, kopár, kiégett tájain még megvan az az igazi vadság és szabadság, amire Billy gyerekként vágyott. Itt még vannak olyan indiánok lakta helyek, ahová a fehér embernek nem tanácsos bemerészkednie. Itt még az emberek többsége a föld porából él. Itt még számít a becsület. De itt ugyanakkor olyan fokú könyörtelenséggel és embertelenséggel is találkozhatunk, ami biztosan nem egy gyereknek való.

Billy először egyedül, majd az öccsével, Boyddal, majd végül megint egyedül rója az utakat. A legtöbb nap ugyanúgy telik, mindig ugyanazokat az unalomig ismételt dolgokat kell elvégezni: felébredni hajnalban, felszítani a tüzet, ha van még étel, enni, nyergelni, lóra ülni, menni, menni előre az úton, figyelni, ki jön szembe, ételt szerezni, megitatni a lovat, továbbmenni, és ha leszáll az éj, letáborozni, ellátni a lovat, tüzet gyújtani, enni és aludni. És a holnap is ugyanilyen lesz. Már ebből is kiviláglik, hogy McCarthy könyve nem a legszórakoztatóbb és a legkönnyebb olvasmány. Nagyfokú monotónia jellemzi. Kevés esemény. És kevés párbeszéd. Azok nagy része is spanyol nyelven, fordítás nélkül, ami fokozza a szokás szerint „vesszőtlen” szöveg idegenségét. A tájleírások viszont most is, mint mindig, költőiek.

Míg a legtöbb szerző egy történetről szeretne írni, addig McCarthy magáról az életről. Rengeteg olyan esemény van, amelyeket ha kevésbé életszerűvé, mondhatnánk regényszerűbbé tenne az író, akkor egy nagyszerű westernt, vagy klasszikus bosszútörténetet kaphatnánk. De nem teszi. Hagyja, hogy folyjon a történet a maga pőre egyszerűségében.

A fiú vándorlásai során különféle alakokkal találkozik. Vannak köztük jók is, rosszak is; sokat tanul tőlük. De ahogy McCarthynál megszokhattuk, nem az elsődleges történet számít. Az általában öregemberek által előadott betéttörténetek példázatok: filozofikus, istenkísértő példázatok, amelyek megvilágítják az élet kietlenségét, céltalanságát, a tömérdek szenvedést és az apró örömöket. Lehet rajtuk gondolkodni jó sokáig. Sokszor újraolvasva. Mert ezt a történetet bizony többször újra kell olvasni, hogy felfedje előttünk igaz valóját. Az Átkelés sokak számára talán befogadhatatlan lesz. A McCarthy-rajongóknak viszont kötelező.

Részlet a regényből