Főkép

Miközben a Felhőatlasz már eredeti megjelenésekor (2004) is besöpört jó pár jelentős díjat (például British Book Awards) és jelölést (például Booker Prize, Nebula), és többi könyve is nagy siker volt angol nyelvterületen, David Mitchell közel ismeretlen hazánkban, noha az Ulpius által kiadott Szellemírók szinte kultikus státuszba emelkedett a Moly.hu-n. Ám a Felhőatlasz megjelenésére a film mozikba kerüléséig várni kellett. Ez a cikk mindkét verzióról szól.
 
A regény valójában hat kisregényből áll, melyeket matrjoska-babák módjára, avagy mint a hagyma rétegeit építette egybe az író. Egymásba ágyazódnak, s a „középső” után újra visszatérünk, apránként, az elejére. Ez olyan megoldás, amit nem tudok nem körmönfont szemfényvesztésnek felfogni (s mi minden ilyen még ebben a könyvben!), de attól még működik. Más kérdés, hogy még a négyszázadik oldal környékén sem igazán tudtam, hogy mit is akar Mitchell. És akkor mentem el moziba.
 
A filmet nem tudom, mikortól kezdtem volna érteni, ott ugyanis nagyon sűrűn váltogatnak az egyes történetek és idősíkok között, ami kezdetben elég idegesítő. Persze, a könyvre ráhangolódni sem volt annyira könnyű, főleg, hogy Adam Ewing amerikai ügyvéd naplójával kezdődik, melyben csendes-óceáni útját és megpróbáltatásait írja le egyfelől igen kifinomult, másfelől azonban zsibbasztóan túlcizellált stílusban. De mind a hat történet egészen más, és Mitchell írói nagyságát dicséri, hogy mindegyik tökéletes stílusgyakorlat. Más kérdés, hogy az egyes sztorik önmagukban tán nem állnák meg a helyüket, ám ebben a könyvben a sablonoknak, paneleknek nagyon is megvan a maguk helye, szerepe – legfeljebb erre csak a végén jön rá az olvasó. Például a klón rabszolgából felemelkedő Szonmi 451 vallomása olyasmi disztópikus sci-fi, mintha Philip K. Dick Különvéleményét kevernénk Kazuo Ishiguro Ne engedj el-ével. Említhetnék mást is, de a Különvélemény moziverziója jutott sűrűn eszembe a film kapcsán – ott persze agyig pakolták üldözős meg akció jelenetekkel.
 
De a könyves eredetitől nem csak ezen a ponton tér el a film, hanem rengeteg máson is. Más befejezések, hollywoodibb húzások tömkelege, s mindenekfölött a mondanivaló szájbarágása, arcbatolása. Úgy látom a neten, hogy Mitchell elismeri, hogy egyes szereplők (az üstökös anyajeggyel bírók) egymás reinkarnációi, de ezt a regény legfeljebb sejteti, itt viszont jószerével mindent premier plánban, a kamerába mondanak ki a színészek, és megértem, ha ettől egyesek Coelhot kiáltanak. (Bár a filmben Castanedát emlegetik, ami csupán egy a film megannyi apró kiszólásából, poénjából.)
 
Ha már humor, rég nevettem ilyen jókat könyvön. Lehet, nem olvasok elég humoros könyvet (csak Christopher Moore-t, de ő annyira fárasztó tud lenni, hogy annyi jobbára elég is), de a Felhőatlasz igazán a humorával vett le először a lábamról. Nem szégyen az – tessék elolvasni a Timothy Cavendish rettenetes megpróbáltatásai részt, ami filmen is tökéletes, vagy A Loccsogó gázlónál, meg ami utána jött-et, amelynek fordítása egészen döbbenetes. Nem tudom, Hordós Marianna mi egyebet fordított, és azt sem, hogy az eredetihez képest milyen ez a szöveg, de biztos vagyok benne, hogy 1. megszenvedett vele, és 2. átkozottul élvezte a poszt-apokaliptikus félvad tahó Zakri szövegelésének magyarítását. A filmben ez nem jön át annyira, de még ott is okoz pár vidám pillanatot. A Cavendish rész végtelenül bájos és keserű is a maga módján, és az idősek otthona meg a skót részek, hát… Azokat még az Alul semmi meg Lottózsonglőrök meg Roddy Doyle rajongói is imádni fogják. Jim Broadbent egy zseni.
 
Mindazonáltal a könyv és a film egésze nem vidám. Millió apró részletből épül fel, és ha az ember odafigyel, ráébred, hogy a maga módján mind az emberséget állítja szembe a darwini törvénnyel, mely szerint az erősebb felfalja a gyengébbet. Akármelyik részt nézem is, még azt is, amelyikben nincs anyajegyes, valamilyen formában mindben arról van szó, hogy az aktuális főszereplő (sok esetben mesélő) kiáll valamiféle emberi jogért.
 
Az egyes részek a könyvben jobbára apró utalásokkal vannak összekapcsolva, és csak némi agymunkával megfejthetők. Ez filmben sokkal nyilvánvalóbban, sulykolva került megjelenítésre, de ez nem feltétlenül rossz: a jó benne az, hogy a főbb szerepeket játszó színészek több különféle szereplőt is alakítanak. Van, aki nem csak jót vagy rosszat, de akár nőt vagy férfit is. Ez számukra és a maszkmester számára egyaránt óriási élvezet és kínkeserves kihívás is lehetett (utóbbi megérdemelné az Oscart, A hobbit ide vagy oda), és akad egy-két zseniális pillanat, de olyan is, amin nevetni lehet (utalnék itt arra, hogy Tom Hanks már megint fut, Hugo Weavinget pedig az itt látható nővér szerepe után nehezebb lesz teljesen komolyan venni akár Elrondként, akár Smith ügynökként…).
 
A Felhőatlasz millió kultúrtörténeti és irodalmi, sőt filmes utalással van tele, melyek egy részét nyilván nem tudom dekódolni, s meglehet, Mitchell az egyetlen élő ember (meg tán még Umberto Eco), aki képes. Ezek a művelt olvasónak külön plusz élvezetet jelentenek, akárcsak a stilisztikai sziporkázás. Azt vettem észre, hogy bármily negatív vonásokkal rendelkezzék is egyik-másik főhős, a végére mindet megkedveltem – és ezt is az írói ügyességnek tudom be. Aztán vannak katartikusan gyönyörű, megható részek, mint például mikor Robert Frobisher, az ifjú, biszexuális szélhámos, egyben zseniális zeneszerző a zenéről beszél, illetve azon keresztül szemléli és tárja elénk a világot. A zene ilyen szintű, megkapó leírását nem sok irodalmi műben olvastam még.
 
De rendben van a krimi vonal is (Halle Berryvel és a `70-es évekbeli háttérrel pláne látványos a filmben), és bár néha úgy éreztem, Cavendish kapja a legjobb mondatokat, azért Zakrinak és a vértanúvá vált Szonminak is juttat bőven mondanivalót Mitchell. Amit aztán a Wachowski testvérpár és Tom Tykwer felnagyítva, kiszínezve és átgyúrva tol a képünkbe… Előbbieknek egy szavát nem hiszem el a Mátrix 3 óta, és itt is a giccs szélére sodorják a dolgot. Valahol vicces ez, többszörösen is, hogy egy olyan könyvből, amely partnerként kezeli olvasóját, játszik vele és szellemi kalandra hívja, egy olyan filmet csinálnak, amelynek az lenne a célja, hogy az egyszeri nézőt felébressze, gondolkodásra bírja, de mindezt olyan eszközökkel teszi, hogy a nézőben felmerül, hogy miért nézik ennyire hülyének – s mindez jön Hollywoodból, ahonnan az ember nem feltételez semmit, ami a fogyasztók eszmélését kívánná elősegíteni. Ezen alighanem Mitchell maga is somolyog.
 
Amúgy az üzenettel nekem semmi bajom, örülök, hogy valaki legalább próbál mondani valamit. Így a film amolyan belépő szint a nyugati materializmustól eltérő, a világban az anyagiaknál többet látó/remélő életszemléletbe. Ezt lehet nevezni ezoterikusnak, New Age-nek, vagy akár buddhistának is (a könyvben utóbbira van is konkrét utalás), és természetesen lehet rá legyinteni meg pfujolni, de szerintem ennek akkor lesz itt az ideje, ha majd a világban az emberek zöme úgy fog gondolkodni meg cselekedni is, ahogy ez a film prédikálja, hogy ti. minden mindennel összefügg, jó és rossz cselekedetnek egyaránt hatása van, akár életekkel később is, ezért talán inkább tényleg szeretni kéne felebarátunkat, és semmiképp sem ártani neki, meg hasonlók. Például azért is, mert ha nem így teszünk, akkor előbb-utóbb kinyírjuk saját magunkat. Mindez a könyvben csak nagyon finoman, burkoltan jelenik meg, és még ennél is jóval több van benne. Ugyanakkor annyira rejtett a mondanivaló, hogy a végén sem vagyok teljesen biztos abban, hogy Mitchell mit akart. Lévén a felesége japán, és élt is abban az országban, valószínűnek tartom, hogy magáévá tette a keleti filozófiákat, ugyanakkor él benne az angol cinikus is, aki egyszerűen nem meri olyan kendőzetlenül leírni ezeket a nagy szavakat, ahogy aztán a film kimondja, merthogy fél attól, hogy valaki még Coelhot kiabál rá. Lelke rajta, mindazonáltal egy olyan könyv, amelyben egy jövőbeli tenyésztett klón a legemberibb a saját korában, mindenképpen világos és fajsúlyos állásfoglalás.
 
Még hosszan boncolgathatnám, bőven van mit, de inkább azt mondanám, aki teheti, olvassa el, utána nézze meg, és beszélgessen róla valakivel, aki szintén így tett.
 
Részlet a regényből