Főkép

Talán már mindenki elképzelte életében, hogy kiszakad a hétköznapok rohanó világából, elmenekül a stresszes munkanapok és a városi élet fárasztó pillanatai elől, s elvonul egy nyugalmas és békés kis szigetre, ahol kényelmesen éldegél, mintha rögtön a földi Paradicsomba vett volna repülőjegyet. Senko Karuza novellaválogatásában betekintést nyerhetünk a szigetlakók világába, elmerülhetünk a ringatózó csónakok, a fenséges halak és az ízletes borok csodálatában, már mi is odakívánkozunk a mennyei környezetbe, azonban a horvát szerző a robinsoni élet árnyoldalát sem rejti véka alá, a turisták özöne és az elnéptelenedő falvak szomorú látványa is ugyanúgy hozzátartozik ehhez az életformához. Karuzát olvasva az idillikus környezetben is felfedezhetjük a problémákat és bajokat, melyektől sehová sem lehet menekülni.
 
A generációkon átívelő szigetlakó életmód eltűnőben van a dalmát tengeren, senki nem érkezik, ellenben sokan egy jobb élet reményében és képzeletében elhagyják az apró falucskákat. Az ottmaradók az évente három hónapon át tartó turistaszezonból próbálják fenntartani magukat, megkeresni az egész évre elegendőt, de a télre már csak az igazi őslakosok maradnak. Már alig halásznak, a gazdagok palotáikkal tönkreteszik a sziget hangulatát, újabb és újabb földdarabok kerülnek idegenek birtokába, miközben a helyieknek már alig marad valami. Csak a magány az, amit minden ott élő megtapasztal, távol mindentől, elvágyódva a szárazföldre és más messzi szigetre, de úgy, hogy közben minden megadatott számukra, amit csak kívánhatnak. Ahogy a kötet eredeti címe is sugallja, nehéz elmondania a szigetlakók életét, ám annál fontosabb.
 
Gondok mindenhol vannak, ám ennyi szépséget nehezen tapasztalhatnak meg a nagyvárosok polgárai. Milyen érzés is lehetne ahhoz fogható, amikor a saját borunkat kortyolgatva kiülünk a verandára, hallgatva a lágyan hullámzó tengert és a szél zúgását? Amikor egy jó nap után az általunk fogott halakat generációk szakértelmével megsütjük az utca közepén, s az omló falatokat kiélvezve lakomát ül az egész család, még az ausztráliai barátaival beszélgető fiú is megszakítja tevékenységét, hogy egy igazi étkezésben vegyen részt. Még amikor a bóra és jugó is nekiered és erejükkel megmozgatják a lassan hömpölygő vizet, hogy nem lehet rajta elindulni, még akkor is lesétálhatunk a borospincénkbe, elmerülhetünk a finom plavac élvezetében, nem törődve semmivel és senkivel.
 
A helyieknek ezek a mindennapok, s amikor látják, hogy a nyaralók figyelmetlenségükkel és nemtörődömségükkel fokozatosan lerombolják az idilljüket, hogy az állam inkább az újdonsült lakókat támogatják az öregekkel szemben, hogy a külvilág nem foglalkozik velük, bár irigylik őket, mégsem akarják igazán megismerni az életüket, akkor mindez alapos átgondolásra készteti őket. Átgondolni, hogy van-e még értelme folytatni, érdemes-e még rászánni időt és energiát, vagy egyszerűbb lesz csak beköltözni a városba, ahol nem romlik el a televízió adása, mindig van hova menni és van kikkel találkozni, ahol másként élik meg a magányt, mint a szigetlakók. Ahova mégsem indulnak el, mert az nem az ő életük, ahhoz nekik semmi közük, inkább maradnak az olykor erősen depresszív, máskor meg kirobbanóan boldog környezetben. Ahonnan talán szép lassan eltünedeztek a földművesek és halászok, de amíg egy helyi is marad, nem veszik kárba évtizedek, évszázadok munkája és eredménye.
 
Az élet talán ott sem könnyebb, de városias lelkületünknek mégis idillinek tűnik, mert annyira másnak és szebbnek látszik, mint amit megszokhattunk. Ezért aztán mi is odavágyódunk a halászbárkák, a sós tengeri levegő, az ételkülönlegességek és szőlőlugasok univerzumába, Senko Karuza pedig hibátlanul fokozza úgy a kedvünket, hogy szinte nyomasztó hangulat árad írásaiból. Többes szám első személyben íródott hosszabb-rövidebb alkotásai merítenek saját élményeiből és ismerőseinek történeteiből, nincs időrend vagy cselekmény, csak benyomásokat, hangulatképeket kapunk a szigetlakók életéből, ám az atmoszférát így is tökéletesen érezzük: együtt nyugtalankodunk a turisták és a fújó szél miatt a szerzővel, a lapokon át is érezzük a sülő hús és a brujet illatát, s még borospincét is kedvünk lenne építeni a panel alagsorában.
 
Örülök, hogy megjelenhetett magyarul a kötet, ráadásul igen tetszetős kiadásban, melyben még néhány szép (de nem feleslegesen giccses) fotó is kiegészíti a szöveget. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kicsit is ki akar szakadni a mindennapokból, egy-egy rövid novellát hamar el lehet olvasni, és egész napra megalapozza a hangulatunkat. Kicsit borongós, de mégis szépséges világa magával ragad, idillikus illúzióját (s persze az ízletes halételeket és borokat) mi is szeretnénk testközelből megcsodálni. Garantáltan megéhezünk a gasztronómiai különlegességektől, ezért éhgyomorra nem ajánlom olvasását.

Részlet a könyvből