Főkép

Nemzedékünk regénye, Vámos Miklós Szitakötő című legújabb könyvének alcíme tökéletesen összegzi a regény főbb mondanivalóját, valamint a fontosabb írói motivációkat a könyvvel kapcsolatban. (Talán pontosan ebben az alcímben fogalmazódik meg mindaz, ami miatt nekem személy szerint rettenetesen nehéz erről a könyvről írnom, pedig amióta csak elolvastam együtt lélegzek a regény soraival, és nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe belőle egy-egy epizód, gondolat, hogy ne idézném fel azt a nosztalgiával vegyes keserédes, mégis mérhetetlen szomorúságot, amelyet olvasása közben éreztem. No, de minderről majd bővebben később.) A Szitakötőben ugyanis Vámos Miklós az alcímnek megfelelően nem kevesebbre vállalkozik, minthogy egy nemzedék, történetesen a saját generációjának történetét elmesélje. Teszi ezt úgy, hogy nyolc ember különleges barátságán keresztül ad látleletet a magyarországi viszonyokról 1957-től, nos, hogy meddig az maradjon titok.

A könyv nyolc kulcsszereplőjének életútja egyfelől egy-egy, az adott korszakra jellemző tipikus emberi sorsot testesít meg Vámos nemzedékéből. Regényében többek között találkozhatunk a szocialista rendszert kiszolgáló, később is a protekciózás intézményében hívő, joviális férfival; az örök kétkedő rendszerellenséggel, csakúgy, mint a rendszerváltozást meglovagoló újgazdaggal. A női szereplők közt írónk megidézi az okos, jéghátán is megélő, izgalmas, független nő alakját; a simulékony, érzelmes szépasszonyét és számtalan pénzorientált luxusnőét is. Ugyanakkor, mindegyik szereplő több, mint az adott nemzedék egy prototípusa, lenyomata. Különleges, életre szóló barátság fűzi őket össze, olyan érzelmi kapocs, amely nagyon vonzó, és egyben irigylésre méltó. A nyolc barát minimum évente egyszer, időnként többször is találkozik egymással; e találkozók kapcsán pedig egyre többet tudunk meg a kis csapat dinamikájáról, csakúgy, mint az egyes emberek lelki fejlődéséről, életük alakulásáról.
 
Vámos Miklós sok, különféle műfajt és nézőpontot sűrít regényében, a nyelvünk adta lehetőségeket maximálisan kihasználva lebilincselő, gördülékeny stílusban számol be a kül- és beltagok sorsáról (mert a nyolc baráton kívül még pár mellékszereplő élete is gazdagítja a történetet). A különböző formák és narrációs technikák használata sok szempontból szimbolikus. Egyrészről érzékelteti a technika rohamos fejlődését: kezdetben naplóbejegyzések, kézzel írt levelek formájában olvashatunk a nyolcak „megalakulásáról”, közös kalandjairól, majd ezeket felváltják az e-mailek, smsek. Másfelől az ”én, te, ő, mi, ti, ők” nézőpontok váltakozása nyomán hol közel kerülünk, hol eltávolodunk a szereplőktől, megfigyelhetjük a társaságban betöltött pozíciójukat, megismerhetjük a többiek velük kapcsolatos vélekedését és azt, hogy ők maguk hogyan élik meg a rájuk „osztott” szerepköröket. Az egyes szereplők elkülönülnek egyedi beszédstílusuk, helyesírási hibáik alapján is.

Nagyon kifejező a regény címe, megfelelően talányos ahhoz, hogy az ember már a kezdetektől keresse, kutassa pontos üzenetét. Többféle formában vissza-visszatér a regényben, így nagyon sokoldalú jelentéssel bír.  Jelen van a szabadság, a drasztikus változások, a szépség, de a mérhetetlen kegyetlenség szimbólumaként is. A regénnyel kapcsolatos marketing munka látványos: nagyon igényes, szép kivitelezésű a borító. Kifejező a könyvhöz kapcsolódó könyvtrailer, amelyben tökéletes a szereplőválasztás csakúgy, mint a vágások; a kisfilm remekül visszaadja a regény eredeti hangulatát. Hívogató a könyv fülszövege is, éppen annyit árul el a tartalomból, amennyire szükség van ahhoz, hogy a regény olvasásába belekezdjük, se többet, se kevesebbet: talán ez nem is véletlen, hiszen Vámos Miklós maga írta a rövid, figyelemfelkeltő összegzést.

Mint a fentiekből is kiderül a Szitakötő a különleges hangvétele, egyedi, formabontó szerkezete és izgalmas történetvezetése szempontjából is csodálatos könyv. Számomra ugyanakkor rendkívül felkavaró olvasmánynak bizonyult, amelyről hosszú napokig még magamban sem mertem konkrét véleményt formálni. Mi is állt ennek a hátterében? Talán az, hogy ez a könyv annyira nagyon személyes, annyira nagyon bensőséges, olyan nagyon egy nemzedékről, és sokáig úgy hittem egy nemzedéknek szól. Adott ugyanis egy nemzedék, egyértelműen a szüleim nemzedéke, akik már nem élték át a világháborút, de a szüleik miatt érintettek a háborús események által. Két homlokegyenest más politikai rendszerben is éltek, folyamatosan lavíroztak az állandó változások forgatagában, újra- és újra elbuktak, hogy újra- és újra talpra álljanak, legyen szó karrierről, avagy magánéletről. Közülük talán a férfiak, ha lehet még sérülékenyebbnek, még elveszettebbnek tűntek sok esetben, mint női társaik. Végül e nemzedék tagjainak többsége számára mégis az egyetlen, leküzdhetetlen akadálynak egészségi állapotuk hirtelen romlása bizonyult.
 
A Szitakötő e nemzedék szuverén visszaemlékezésének is tekinthető. Egy olyan sajátos hangulat- és érzésvilágot megidéző regényt tartunk a kezünkben, amelynek utalásai, szimbolikája teljességgel talán csak az 1940-es évek végén születettek által értelmezhető, mintha a könyv e generáció kollektív tudatát képezné le. Ez a nemzedék ugyanis egyértelműen más, mint a mi nemzedékünk, azaz azoknak a nemzedéke, akik mostanság tapossuk a harmincas éveinket. Mi egészen fiatalok voltunk a rendszerváltásnál, minket is elvarázsol, de már nem éljük meg földöntúli csodaként a nyugat felé nyitást. Picit arrébb toltuk időben a valódi felelősségvállalás időszakát, szüleinkhez képest rendkívül későn alapítottunk családot, ha egyáltalán, és egyelőre még egészségesen, félig optimistán élünk a jelenben, a jelennek. Ugyanakkor mégis elindultunk már valamerre, kapizsgáljuk, hogy miről is szólnak a valódi felnőtt döntések, és időnként egészen előre tekintünk; így sokszor borzalommal vegyes kíváncsisággal tölt el minket mindaz, ami körülvesz minket, és az, ami még ránk vár.

És pont akkor, amikor már azt gondolnám, hogy ennél nagyobb szakadék nem húzódhat két nemzedék között, hogy valóban nincs jogom erről a könyvről érdemben nyilatkozni, véleményt formálni, hiszen értelmezésem sohasem lehet teljes: végre megértek valamit. Érteni vélem azt a kapcsot, amelyet pontosan a Szitakötő teremt köztem és a szüleim között, mert általa megértem milyen is felesleges kritika nélkül, teljes valójukban elfogadni a felmenőimet, átadni magamat a mérhetetlen szomorúsággal átitatott csodálatnak, amivel sorsuknak adózom, és milyen is meglátni a múltban azt, ami a jövőnkben közös lehet.